Könyvesház

Apró dolgok istene
Ágh István versei
Tóth E.

Nem kényeztetnek el minket költőink mostanában kötetcímeikkel. Ha csak azokra a verseskönyvekre gondolok, amelyekről ezeken a hasábokon írtam, Balla Zsófia A harmadik története, Bertók Lászlótól a Valahol, valami jut eszembe. Szándékoltan költőietlen címek, nem akarok fantáziátlanságot emlegetni, mert nem volnék igazságos a szerzőkkel. S most itt van Ágh István Semmi sem úgy című versgyűjteménye. Ő is könnyedén lemond az erős, képzeletet felgyújtó címről, s ez a választás, elolvasva a verseket, igazolódni látszik. Semmi sem úgy… van már, mint volt régen? Ezt sugallja a költő?
Nézem a verscímeket, nincs ilyen vers a kötetben. De ez a szólam hallatszik minden alkotásból, lemondás, beletörődés, elmúlás, folyamatos múltban időzés. A jövő a gyerekkori kút mélyére vonult vissza, a múlt pedig a jelenben lélegzik. Ebben az időben nincs már kísértés, legfeljebb csak a vénség kísért. (Mikor a vénség megkísért.) Mikor a férfi csak az unokát mutathatja halott szülőjének. Íme, itt vagyok, folytatódunk. Amit tehettem, megtettem. Folytassa már ő! És folytatják az olvasók is, remélhetően sokan; a verset az olvasó írja tovább, csupán azzal, hogy elolvasta.
Ágh István alighanem irodalmunk legszelídebb költője. És legnagyobb mestere a „kicsiségeknek”. A búcsúzó kis herceg az apró dolgok istenének áldoz, mikor képzeletben újra bejárja életének fontos helyszíneit, és egyre több halott barátot, rokont, pályatársat visz magával az útra. Orbán Ottóval Szigligetre megy, Simon Istvánnal Bazsira. De nála Störr kapitány visszanyeri feleségét, Jékely Carmencitáját gyönyörű versben idézi meg: „azt az ablakot / látja, ahol fésülködni szokott, / amint százezer hegedűhuron / játszott, a bomló hajzuhatagon, / jólesne most is a kacér ütés, / melyet titokban ágyékára mért, / mikor egy vizitündér aranyos / bőrén siklott ölébe a Szamos.” Ilyen finom erotika lengi be Ágh István „őszikéit”.
Ám ez csak a mellékdallam az elmúlás szimfóniájában, a csöndesen fájdalmas zenében. A parasztság – mint népcsoport és életforma – elmúlásának utolsó pillanatait örökíti meg Ágh, s mai költészetünkben szinte csak Oravecz Imre a társa ebben. „Előbb avat a romlás emlékházat, / mint a helység elhíresült fiának / gazdátlan szerszámokkal, s hogy az udvart / nincs kinek gyöppel verje meg az átok, / míg buja csalán-, lapu-, bodza-káosz / fazekat, jászolt örvényébe fullaszt.” És verset kap az időtlen mályva, a parasztszegfű és más virágok, ahogy a régi gyerekkori nyárban meglesett és el nem felejtett „messziről jött pesti asszony” napimádása. Nincs kitüntetett „témája” e költészetnek, csak szívszorító dallama van, amelyet nem lehet abbahagyni. Ahogy a jazztrombitás is csak fújja, fújja, már a Holdnak improvizál, akkor is, mikor a zenekar már régen befejezte.
(Ágh István: Semmi sem úgy. Nap Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 1950 forint.)

Enyésző kékség
Georg Trakl, az expresszionista
Barna T. Attila

Az expresszionista költészet egyik legjelentősebb előfutáraként számon tartott Georg Trakl rövid élete során a hivatalos irodalom perifériáján alkotta meg nagy hatású életművét – „amatőrként,” akárcsak Kafka vagy Pessoa. Egy szűk körön – az expresszionisták körén – kívül róla sem tudott senki, s egyetlen kötete, a Sebastian im Traum jóformán teljesen visszhangtalan maradt. Nagyságát csak halála után ismerték fel. Nálunk nem kisebb költők az első fordítói, mint Radnóti Miklós és Dsida Jenő. Dsidára érezhetően hatott is az osztrák lírikus sejtelmes-finom, az impresszionizmusban gyökerező, de már az expresszionizmus élet- és világérzését tükröző költészete.
Erdélyi Z. János, Trakl leghűségesebb magyar tolmácsolója a kilencvenes évek elején fordított A halál hét strófája című válogatás után most Trakl összes versével és szépprózai írásával jelentkezett.
Georg Trakl magányos, boldogtalan, lelkileg súlyosan terhelt személyiség volt. Némelyek szerint skizofrén, amivel párosult kábítószer-függősége és tulajdon húga iránti testi és lelki szerelme, valamint az ebből fakadó bűntudat. 1887-ben született Salzburgban; a középiskolát nem fejezte be, apja beadta gyógyszerészsegédnek – ekkor vált a kokain rabjává. Az első világháborúban felcserként szolgált. A grodeki csata borzalmainak súlya alatt idegösszeomlást kapott. A krakkói katonai kórházban halt meg, kokaintúladagolásban. Így menekült el abból a világból, amelyben mindig is idegenként járt. De előtte Grodek című hattyúdalában elsiratta „a meg-nem-született” utódokat.
Költészete csupa romlás, enyészet, bűn, csendes őrület, versei mégis úgy hatnak, mint – Trakl egyik gyakori motívumával élve – a bódító „mákony.” Kedves színe a kék. „A kék tavaszt hallgatja a lélek,” írja A sötétben című versében, a Gyermekkorban pedig: „kék barlangban békén / élt a gyerekkor.” Többször felbukkan versei tájain a „nővér” misztikus alakja: „őszben s komor enyészetben feltűnik a nővér”. (Nyugalom és csend) A Kinyilatkoztatás és pusztulás című prózaversben „enyésző kékségből” lép elő, s vérző szájjal szól: „Szúrj meg, fekete tövis.” Ez az életidegen patikussegéd a legnagyobb látomásos költők közül való. Ha Rilke nincs, Trakl írja le azt, hogy „Iszonyú minden angyal.” Ez a költészet: siratása a sosemvoltnak. A feloldhatatlan magányé. Ahogy A lélek tavasza című versében írja: „Bánatos óra, hallgatagon pillant le a Nap; / idegen a lélek a földön.”
(Georg Trakl: A magányos ősze. Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 2520 forint.)

Szép tolvajnyelvünk
Magyar szólástár
Hanthy

Ez bizony sirály! Mármint hogy a Tinta Könyvkiadó nem adja fel. Előbb megjelentette a kiváló Magyar szókincstárat, több mint huszonötezer címszóval, bennük szinonimák, rokon és ellentétes értelmű szavak, most pedig itt az újabb alapmű, a Magyar szólástár. Bár egy nyomtatott szótár soha nem lehet elég naprakész, csak lohol a gyors iramban fejlődő nyelv után, mégsem tekinthetjük e kötetet nyelvtörténeti lenyomatnak. Jobb és több annál. Rögzíti ugyanis azokat az állandósult mondat- és szókapcsolatokat, közmondásokat és helyzetmondatokat, amelyek a nyelv egyik legfontosabb építőkövei. Általuk színes, ízes, képes, egyszóval szép és gazdag az anyanyelv. Általuk érezzük a kultúra közösségét, mert ez a magyarok tolvajnyelve, melyet idegen csak nagy munkával és elszántsággal tud megfejteni.
A szülők gyakran nem értik, miért mérik a tíz-tizenkét éves gyermekek felkészültségi szintjét közmondásokkal. Ez ugyanis, vélik, nem érdemi kérdés. Az „amilyen a mosdó, olyan a törölköző” jelentésének valóban semmi köze nincs a tisztálkodáshoz. Gondolhatjuk, e tudásnak nincs sok értelme. De gondolhatjuk azt is, hogy éppen ez a fajta ismeret ébresztheti fel a kisdiákban a tudásvágyat.
Nyilvánvaló, aki nem tud olvasni, nem tud tanulni sem. Akinek nemcsak a szavak kibogarászása, de a szavakkal megjelenített képek megértése is nehézséget okoz, soha nem fog elmerülni még egy ponyvaregényben sem, nemhogy verses eposzban, posztmodern irodalmi műben vagy természettudományos okfejtésben. Aki nem tud olvasni, hiába kezeli jól a számítógépet, esélytelenné válik arra, hogy belépjen a kultúremberek táborába. Nemcsak a világhálót kellene tehát bevinni minden iskolába, hanem a tudás iránti igényt is. S ehhez lenne szükség jó tankönyvekre, érdekes tanuláskiegészítőkre és jó tanárokra. (És persze jó szülőkre.)
A magyar szólástár nemcsak kézikönyv, hanem kultúrtörténeti lerakat is. Benne fellelhető múlt és jelen nyelvi képgyűjteménye. Benne van mindaz, amitől a magyar nyelv szép, érdekes, változatos és izgalmas, s nemcsak a magyar nyelv, hanem az a nemzet is, mely ezeket a képeket megalkotta. Bálámtól, akinek a szamara megkövülten állt, a sóderon át, melynek helyenként semmi köze nincs az építőanyaghoz, egészen a sirályig, mely a mai ifjúság szóhasználatában nem köthető az ornitológiához. A sirály ugyanis, ha valaki még nem hallotta volna, annyit jelent, hogy valami nagyon jó. A szólástár azonban, bár az avatatlan olvasónak kétségkívül a szlengből gyűjtött kifejezései a legérdekesebbek, a lehetőségekhez képest legszélesebb körű gyűjteménye a szólásoknak (pl.: valakinek a háta mögött áll), a helyzetmondatoknak (pl.: jobb, mint egy hátbavágás), valamint a közmondásoknak (pl.: aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók). Hogy mi melyik, afelől a szótárkészítők gondosan eligazítják az olvasót. Miként felfejtik az egyes szókapcsolatok jelentését is.
A Magyar szólástár korszerű módszerekkel, XXI. századi szemlélet szerint készült. Az alkotógárda sem kizárólag magyar nyelvészekből áll, sőt, a főszerkesztő, Bárdosi Vilmos az ELTE francia tanszékének vezetője, s franciás a szerkesztők közül Balogh Péter, németes Hessky Regina, a magyar nyelvészeket e társaságban Balázs Géza és Kiss Gábor – civilben a Tinta Könyvkiadó – képviseli. E „nemzetközi” társaság olyan adattárat gyűjtött össze, amely már nyomtatott könyv formájában próbálja visszaadni a CD-ROM nyújtotta lehetőségeket. Három nagy egységében, a szólás-, közmondás- és helyzetmondat-magyarázatokban, az ezt követő névfelidéző szókapcsolat-gyűjteményben, valamint a fogalomköri mutatóban bővíti a szótárhasználó keresési és tájékozódási lehetőségeit. Nem tudni még, hogyan fogadják a „fogyasztók” ezt a szerkezetet. Át tudják-e kellőképpen tekinteni, vagy megzavarodnak a szokatlan bőségtől, s így a szólástár adottságai esetleg kihasználatlanok maradnak? Egy bizonyos, ez a munka hivatkozási pont marad a magyar nyelvtudományban, alapmű, mely ott kell legyen az igényes nyelvhasználók könyvtárában.
(Magyar szólástár. Főszerkesztő: Bárdosi Vilmos. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2003. Ára: 6860 forint.)

Elsüllyedt birodalom
Bizánc és a magyarság
Szepesi Attila

A magyar bizantinológia legnagyobb alakja, Moravcsik Gyula (1892–1972) fél évszázada adta közre könyvét: Bizánc és a magyarság. A kis könyvecske, amely azóta a szaktudományban alapműnek számít, most újra megjelent. A tudós számolatlan műben vizsgálta az utókor által egyértelműen sötét színekkel megrajzolt hajdani birodalmat: A csodaszarvas mondája a bizánci íróknál, Szent László leánya és a bizánci Pantokrator-monostor, Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrása című értekezésekben, többek között.
Moravcsik Bizáncról kijelenti, felül kell vizsgálni a róla festett torzképet, miszerint e birodalom „a szakadatlan bűnök, hibák, alávalóságok és jellemtelenségek ezer éves sorozata…”. E sokszínű, mintegy húsz nemzet alkotta hajdani országot szoros szálak fűzték a középkori Magyarországhoz. Fontosak a korai híradások, Priskosé, Prokopiosé és a nagy császáré, Bíborbanszületett Konstantiné, amelyek a hunokról, majd honfoglaló eleinkről emlékeznek meg. Amikor őseink letelepültek a Kárpát-medencében, birodalmuk határos lett Bizánccal. Ebből számos súrlódás következett, ugyanakkor eleinket szoros családi és kulturális szálak is fűzték a Keletrómai Birodalomhoz, amelyet Moravcsik – megkülönböztetendő az ó-, majd az újgörögtől – előszeretettel mond „középgörögnek”.
A magyarság és Bizánc – csöppet sem felhőtlen – kapcsolatának legszebb lapjain Szent László királyunk leányának, Piroskának az alakja áll, aki Eiréné néven lett az orthodox vallás szentje. Hazánkban soktucatnyi „görög monostor” állt a középkorban, s ezek szerzetesei komoly térítőmunkát és kulturális tevékenységet fejtettek ki. Amikor eleink egyértelműen a nyugati kereszténység mellett döntöttek, a bizánci birodalom lehanyatlásával párhuzamosan a nálunk működő monostorok sorsa is megpecsételődött. Mindez persze nem egyik napról a másikra ment végbe, s még a nagy birodalom török meghódítása után is élt nálunk – ha fakó nyomokban is – a keleti kereszténység szelleme, bár nem oly erősen, mint az orthodox meghatározottságú oroszoknál, szerbeknél és románoknál. Bizánc mindenesetre maradandó nyomokat hagyott korai építészetünkön, díszítőművészetünkön és középkori legendáinkon. Végezetül pedig nyelvünkön is, hiszen máig él jó néhány bizánci eredetű szavunk, többek között a paripa, a katona, a szamár, a martalóc meg a huszár – amint az a tudós bizantinológus könyvéből kiderül.
(Moravcsik Gyula: Bizánc és a magyarság. Lucidus Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 2800 forint.)