Közírás: radikális vagy mérsékelt hangon?

Lovas István a közelmúltban két terjedelmes írásban (Magyar Nemzet, május 28. és 29.) fejtette ki nézetét a radikális újságírás fontosságáról, és reagált Boross Péter, valamint a Nemzeti Kör állásfoglalására is. Bár a módszert illetően jelentős eltérés van közöttünk, Lovas István és az általa elmarasztalt jobbközép politikusok és értelmiségiek célja között van egy közös vonás: ez pedig a jelenlegi kormány leváltásának szükségessége. Nagy kérdés azonban, hogy ezt milyen úton lehet elérni, és a választók meggyőzésében milyen hangnemet célszerű követni.
Mindenekelőtt megemlíteném, hogy nekem semmi bajom nincs a radikális újságírással. Hazánk meglehetősen feszült politikai légkörében, amelyben alig kibékíthető ellentét van az utódpárt és ellenzői tábora között, minden elkötelezett publicisztika radikális, a hatalmon lévők mindenképpeni leváltását szorgalmazó írásnak tekinthető. Az a tény, hogy valaki keményen szembeszáll a másik oldallal, kritizálja a politikusok ténykedéseit, nehezményezi magatartásukat, múltjukat, még nem biztos, hogy elítélhető. A gond a hangnemmel, a stílussal, a szóhasználattal, a durva, megsemmisítő kitételekkel, a szélsőségesnek – antiszemitának avagy nemzetellenesnek minősíthető – kijelentésekkel van. Válogatott, megalázó sértésekre mindkét oldalon találunk példákat, sejtéseim szerint azonban a baloldal fölényét ezen a téren se lehet tagadni. Egy biztos: a gyűlölködő, a szélsőséges hangnem hihetetlenül mérgezi a közéletet, és minden ellenkező vélekedés ellenére kárt okoz annak a pártnak, amelyhez a publicisták köztudomásúan tartoznak.

1. Mielőtt részletekbe mennék, érdemes leszögezni, hogy az írott és az elektronikus sajtóban óriási a baloldali túlsúly, és ezt nem lehet csupán a baloldal által kedvelt piaci érvvel magyarázni. A másik oldalon azonban Lovas István irigylésre méltó helyzetben van. Domináló szerepe van a Magyar Nemzetben, kifejtheti véleményét a Magyar Demokratában, évek óta halljuk őt a Vasárnapi Újság műsorában, a Sajtóklub beszélgetésein is, és gyakori résztvevője az m2-ben vasárnap este látható Éjjeli menedéknek is. Mindezek ellenére nehezményezi, hogy barátaival még nem kapott meghívást Elek Istvánnak az MTV-n most indult beszélgetőműsorába, és kész arra, hogy megszólaljon a Hír TV-ben is. Vitázó hajlamának érdekes jellemvonása, hogy egyáltalán nem szűkölködik a jelzőkben az ellene vétők minősítésében. Az egyik baloldali lap vezető publicistáját Loch Ness-i szörnynek nevezi, a média szociológus ellenfelét tramplinak, az őt kritizáló MDF-politikusokat talajt veszítetteknek, eltűnőben lévő párt tagjainak, írásuk színvonalát pedig alulmúlhatatlannak tartja. Elmarasztalását nem ússza meg Elek István sem, aki „mindkét oldal által kivetetten keserű bánatát egy másfél milliárdnyi közforinttal alapított hetilapba ölte”. Kritikai észrevételeim kompenzálásaként megemlítem, hogy Lovas Istvánt kitűnő és rendkívül tájékozott újságírónak tartom, aki nem hasonlít az általam látott Loch Ness-i figurákhoz, tramplinak se nevezhető, biztos talajon áll, és az se mondható, hogy írásának színvonala alulmúlhatatlan lenne. Ennyi barátságos megjegyzés után nézzük állításait.

2. Első írásának elején azt a nézetét fejti ki, hogy a másik oldalon az egymással vitatkozók csak saját térfelükön bírálják egymást, és ezt a Rubicont lépte át Boross Péter és a Nemzeti Kör is. Tudomásom szerint Boross Péternek az MN főszerkesztőjéhez írott levele azért került rá az MDF honlapjára és onnan az egyik baloldali lap hasábjaira, mert a címzettől semmiféle választ nem kapott levelére. Ilyen tapasztalata számos jobboldali körnek, többek között a Professzorok Batthyány Körének, a Nemzeti Körnek és számos értelmiséginek is van. A rendkívül elfoglalt főszerkesztőknek nem sok idejük van levelezgetésre, és jogukban áll arra a megkeresésre válaszolni, amelyikre akarnak. Az is elfogadható viszont, hogy ha az ember nem kap reflexiót a levelére, ha az általa preferált lap nem kívánja írását leközölni, akkor kénytelen más fórumokhoz fordulni. A Nemzeti Kör esetében még ez sem történt meg, mivel a levél – amint ez ma már köztudomású – nem a nagy nyilvánosságnak, hanem kizárólag Orbán Viktornak szólt. Nem kívánok Boross Péter fogadatlan prókátora lenni, de lehet-e csodálkozni azon, hogy kifejezte rossz érzéseit az MDF-et ért támadások miatt? Szerette volna, hogy pártjáról, vezető politikusairól a jobboldal egyetlen napilapjában más hangnemben írjanak, hiszen alig tagadható, hogy az egyesített lapban megjelent cikkek túlnyomó része az MDF és politikusai iránt – enyhén szólva – nem volt barátságos. Ezek között volt olyan is, amelyet a Nemzeti Kör tagja írt! Ilyen esetben bizony könnyen előfordul, hogy a megbántott (politikus) levelében túlzó és oda nem való kijelentésekre ragadtatja magát. Az MDF-fel szembeni erős kritikai hang megmaradt a 2002-es választás után is, mintha a Fidesszel összefogó MDF lenne elsősorban felelős a választás elvesztéséért. Ugyanakkor alig olvashattunk a Centrum párt sikerének, 3,8 százalékos támogatottságának okairól és ennek a választásban játszott szerepéről. Hasonlóan elmaradt a MIÉP tevékenységének taglalása is, pedig puszta létezése, a listájukra kapott 4,3 százaléknyi jobboldali szavazat döntően hozzájárult a jobboldal vereségéhez. Mivel ennek megismétlődésére a jövőben is számíthatunk, a múlt évben – más szempontokat is figyelembe véve – javasoltam a MIÉP feloszlatását. Írásomat – más érdeklődés hiányában – a Népszabadságban közöltem. Hasonlóan jártam, amikor 2000-ben a kisgazdapárt megújulására tettem tízpontos javaslatot, amelynek megfogadása lehet, hogy megelőzte volna a párt felbomlását és ennek későbbi következményeit. Ezek az írások nem a polgári oldal ellen, hanem annak érdekeiért íródtak: megjelentetésükre a legmegfelelőbb fórum a Magyar Nemzet lett volna. Valamilyen általam ismeretlen magasabb szempontok miatt azonban ez nem sikerült. Lovas István szerint ezzel én is átléptem a Rubicont?

Jobboldali politikus-e egyáltalán Boross Péter, aki a másik tábor lapjaiban nyilatkozik, és oda ír immár ismételten? – teszi fel Lovas a kérdést. Hát hogy ki mindenki nyilatkozott és írt a polgári kormány oldaláról a baloldali lapokban, azt még felsorolni se tudom. Mint ahogyan időnként a baloldali politikusok interjúi is megjelennek a jobboldali orgánumokban. Miért tekinti ezt Lovas halálos véteknek? Szabad legyen hivatkoznom Kövér Lászlóra, aki 2000-ben azt javasolta a mögöttük álló holdudvar tagjainak, hogy ne csak a Magyar Nemzetben, hanem a baloldali lapokban is győzködjük a választókat igazunkról. Mintha a baloldali lapok alig várnák ilyen tárgyú cikkeinket – tettem én hozzá.

3. Lovas István okkal büszke arra, hogy barátaival milyen nagy népszerűséget ért el, és eléggé dehonesztálóan szól az ezt a közkedveltséget meg se közelítő MDF-ről. Nehezményezi Boross Péter állítását, amely szerint „nem természetes, hogy politikai haknibrigádok járják az országot, akik egyszerre támogatják a Fideszt, szidalmazzák az MDF-et, és esetenként az uniós felvétel ellen is izgattak”. Hogy ezek a haknibrigádok támadták-e az MDF-et, nem tudom, arra viszont jól emlékszem, hogy Lovas és a Sajtóklubban részt vevő barátai első számú ellenzői voltak EU-csatlakozásunknak, és minden lehetséges fórumon belépésünk ellen agitáltak. Hogy ennek milyen hatása, eredménye volt, jól tudjuk: ebben a témában politikai vereséget szenvedtek. A félreértések elkerüléséért megjegyzem, hogy a választásokat és a népszavazást is azok döntik el, akik elmennek szavazni, és nem azok, akik valamilyen okból otthon maradnak. Azt is el kell mondanunk – bármennyire fájdalmas is –, hogy ebben a kérdésben bizony egy csoportba kerültek a Munkáspárttal és a MIÉP-pel, és diszharmóniában voltak az Orbán-kormány céljaival. Hiszen EU-elfogadásunk sikere az Orbán-kormányt illeti, amely a munka dandárját végezte. A jelenlegi kormánynak csupán erre az erőfeszítésre kellett volna feltennie a koronát, amiben nem sok sikerrel dicsekedhet. Mivel – sajnálatos módon – EU-csatlakozásunk belpolitikai csatározás tárgyává vált, szerintem ezt a pontot kellett volna hangsúlyozniuk. Na meg azt, hogy az elődpárt országlása, a szocializmus építése közben a nagy patronálóval együtt évtizedekre lemaradtunk az európai országok fejlődésétől.

4. A Nemzeti Kör tanulmányáról jót vagy semmit – indítja második cikkét Lovas István. Ehhez képest elég hosszasan tárgyalja azt, amiből legfeljebb néhány mondatot olvashatott. Ez azonban elég volt neki, hogy besoroljon bennünket a baloldal ügyeinek előmozdítói közé, megfeledkezve arról, hogy körünk két jelessége, Martonyi János és Pálinkás József, ma is Orbán Viktor szűkebb tanácsadó testületéhez tartozik. Lovas feltesz, de megválaszolatlanul hagy számos kényes (?) kérdést, amelyekből a tájékozatlan olvasók könnyen a másik oldal szószólóinak minősíthetnek bennünket. Mintha Orbán Viktorhoz írott levelünknek nem a segítés, hanem a rombolás lett volna a célja. Minderre a koronát azzal teszi fel, hogy összekapcsol bennünket az ország vagyonának eltékozlásával, a sajátos privatizációval, amelynek megmaradt gyümölcseit az MDF-fel együtt szeretnénk leszedni. Megfeledkezik arról, hogy a privatizációval, a pénzintézetek gazdálkodásával kapcsolatban a körnek közírással is (!) foglalkozó tagjai számtalan alkalommal kifejtették kemény kritikájukat, rossz érzéseiket. Vitapartnerem támadásai alapján az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés: Lovas István olvassa-e egyáltalán saját lapját?

Később azt írja, a „Nemzeti Kör által bírált, ám a közönség számára legnépszerűbb jobboldali újságírók két oldalról kapják a pofonokat. Immár tizenharmadik éve”. Őket csak „akkor hívják a pódiumra, ha már nagy baj van”. A politikus „csak teljes sarokba szorításakor érzi meg ösztönösen, hogy kik azok az újságírók, akik tömegeket vonzanak, (…) akik szavazatokat hoznak, (…) és kik azok, akik ásítást váltanak ki, (…) akiket ilyen alkalmakkor legjobb eldugni”. Jó lenne, ha ezt az állítását Lovas részletesebben kifejtené. Emlékezetem szerint ugyanis az előző két választási forduló között bizony elég nagy baj volt, de a Kossuth téren felállított pódiumon nem ők, hanem a mérsékeltebbek kaptak megszólalási lehetőséget. Arra sem emlékszem, hogy felszólalásaink álomba ringatták volna a meglehetősen lelkes tömeget. Ettől függetlenül lehet, hogy igaza van: a Fidesz elnökének a 2006-os választás előtt nem nemzetközi hírű, öregedő művészekkel, tudósokkal, visszavonult sportolókkal, hanem erőtől duzzadó radikális újságírókkal kellene járnia az országot. Talán még a majdani Kossuth téri gyűlésen is őket kellene előtérbe helyezni, szemben azokkal, akiknek a beszédei alatt elalszik a publikum.

Messzemenően elismerve Lovas munkájának pozitív elemeit, az igazat megvallva, nem nagyon emlékszem arra, hogy a ’98-as választás előtt Lovas István és közvetlen barátai – Tóth Gy. László kivételével – aktívabban dolgoztak volna a Fidesz és testvérpártjai sikeréért. A ’98 előtti évben Lovas Istvánnak és Bayer Zsoltnak a Magyar Nemzetben csupán egy-két cikkét találtam. A Professzorok Batthyány Köre és a Nemzeti Kör tagjai viszont meglehetősen nagy aktivitást fejtettek ki a polgári pártok közötti feszültségek csökkentése és szorosabb együttműködésük céljából. Nem beszélve arról, hogy többen tagjai voltunk a Fidesz tanácsadó testületének, a vének tanácsának. Ezen túlmenően írásainkkal bombáztuk a Horn-kormányt, memorandumokat szerkesztettünk, és politikai nagygyűléseket szerveztünk. A ’98-as választás megnyerése a jövőnknek alapvető volt, legalább annyira, mint a 2002-es választási siker lett volna. Még azt is bátorkodom megkérdezni Lovas Istvántól, hogy felemelte-e figyelmeztető szavát az 1998–2002-es időszakban a kormány hibás vagy elmaradt, elkésett intézkedései miatt, rámutatott-e azokra a pontokra, amelyek hozzájárulhattak, hozzájárultak a választás elvesztéséhez. Vagy megelégedett azzal, hogy a baloldalt támadja, a mi oldalunkat pedig csak dicsérje?

5. Lovas István engem is elmarasztal, mert a nemzeti körös Solymosi Frigyes „Bayer Zsolt EU-ellenességének kritizálásához a Népszabadságot vette igénybe”. Példákat említ, hogy ilyen az USA-ban és Németországban nem történhet meg. Ennél bizony sokkal szörnyűbb dolgok is megtörténnek ezekben az országokban. Egyébként az EU-csatlakozás ügyében véleményemet részletesen a Magyar Nemzetben (március 18.) fejtettem ki. Az önök kampányával valóban nem értettem egyet, amint ezt a fentiekben is jeleztem. Egyébként téves az az állítása, hogy ebben a kérdésben a Népszabadsághoz fordultam: Teller Ede újabb levele ügyében hívott fel az egyik újságírójuk. Kérdésére adott válaszom után rövid szabad beszélgetésben került elő az EU-csatlakozás, és akkor hangzott el a magánközlésnek szánt mondat.

6. A polgári oldal jövőbeli sikeréért érdemes behatóan megvizsgálnunk, milyen hangnemmel tudjuk a legnagyobb sikert elérni. Már a 2002-es választás előtt azt a nézetet vallottam, hogy a ’98 előtti tapasztalatokat figyelembe véve nem kell követnünk a másik oldal militánsait: a gyűlölködés, a velünk ellentétes nézeteket valló politikusok, személyiségek agyontiprása semmiképpen nem vezet eredményre. Ezzel valószínűleg szimpátiát kelthetünk az elődpárttól annak idején sok méltánytalanságot elszenvedő polgárokban és azokban is, akik egy pillanatig sem tudtak azonosulni a szocializmus-kommunizmus eszméjével, az idegen hatalom által ránk kényszerített „demokráciával”, és nem tudják megbocsátani hazai vazallusaik ténykedését. Nagy kérdés azonban, hogy az ő elkötelezettségük fokozására (!) kell-e fektetnünk a hangsúlyt, vagy esetleg inkább a bizonytalankodók és a korábban némileg elkötelezettek táborát kellene meggyőznünk. Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy ebben az országban a rendszerváltozás előtt nyolcszázezer párttag volt. Közülük sokan csupán belekényszerültek az elődpártba, akik ma már szívesen tartoznának közénk. Olyanokról is tudunk, akik annak idején aktívabb harcosai voltak az állampártnak, de ma már szégyellik múltjukat. Félő, hogy a rendkívül heves szóhasználat elrettenti őket a közeledéstől. Ugyanez érvényes lehet azoknak a kisembereknek, munkásoknak, leszakadt rétegeknek a táborára is, akik most viszonylag vagy abszolút értelemben is sokkal nehezebb körülmények között tengetik életüket, mint a gulyáskommunizmus idején.

Lovas István joggal teszi fel a kérdést, hogy a másik oldal radikálisai, kemény hangot megütő közírói, újságírói nem taszítják-e el választóikat, nem visznek-e el szavazatokat. Való igaz, hogy a baloldal militánsai szörnyű dolgokat írtak és írnak. Ennek legújabb gyöngyszeme az egyik hetilapban megjelent mondat, amely a jobbközép egyik jeles személyiségét közéletünk jobboldalának egyik legzüllöttebb figurájának nevezi. A magyar közvélemény nem vevő erre és a hasonló minősítésekre. Mint ahogyan nem szereti, ha – egy szűk csoport megnyilvánulásai miatt – nacionalizmussal, antiszemitizmussal, idegengyűlölettel vádolják. Alig tagadható viszont, hogy a fenti mondatokat megfogalmazó közírókat a közvélemény az SZDSZ táborába, holdudvarába, szimpatizánsai közé sorolta és sorolja, még azokat is, akik valamikor – nem lévén SZDSZ – az MSZMP politikáját támogatták. Szilárd meggyőződésem, hogy az SZDSZ ’90 óta tapasztalt drámai népszerűségvesztésében nem jelentéktelen szerepet játszanak ezek a militáns közírók. Demszky Gábor, amikor rövid időre az SZDSZ elnökévé választották, kijelentette: ha az SZDSZ holdudvara átlépne az MSZP-be, akkor ők lennének hét százalékon, mi pedig harmincon. Az elnök úr biztos nem az SZDSZ csendes tagjaira, hanem a hangos véleményformálókra gondolt.
Végül két kijelentés. Lovas István nézete szerint az „agresszívabbá váló világunkban az agreszszivitás a politikai kalkulusban lényegesen több osztalékot eredményez, mint a Viktória királynő korabeli visszafogottság”. Orbán Viktor július 5-én, a Szövetség női tagozatának megalakulásakor jelentette be, hogy eljött az ideje, hogy azokkal is beszédbe elegyedjünk, akik 2002-ben a baloldalra szavaztak, és próbáljuk őket mellénk állítani. Ez egy nemes program. Eldöntendő viszont, hogy ezeket a polgártársainkat a mindig bizonytalankodókkal együtt milyen hangnemmel tudjuk a jobbközépnek megnyerni: agresszivitással vagy mérsékelt, józan hangvétellel.

A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja