Kutyálkodás

Valaha úgy tartották, nem az a hír, ha a kutya a postást, hanem ha a postás a kutyát. Ah, ártatlanság kora! Boldog békeidők! Ma ez már mindegy. Az a fontos, hogy szeressék egymást. Sétálok az utcán, kora reggel van, hosszúak még az árnyékok, Pest felől kacag a nap. Kormos kutya lengedező farokkal, vigyorogva téblábol körülöttem; ilyenkor nem szoktam pórázon vezetni, ha másik kutya jön szembe, vagy olyasvalaki, akiről tudom, nem szenvedheti, átmegyek a túloldalra. Előttem, kicsit feljebb, nyurga papa ballag kézenfogva a kislányával. Helyes gyerek, ötéves forma, két copfja kétoldalt lengedez. Látásból ismerem őket, ahogy itt, ezen a már-már falusias budai környéken szinte mindenkit. A kislány visszapillant, felnéz az apjára, mond neki valamit. Oldalt húzódnak, várják, hogy utolérjük őket. Gondolom, a gyermek látni szeretné a kutyát, örülni az állatnak, megbámulni, milyen szépen lengedez a farka, hogyan csillog szemében a szeretet. Biztosan szeretné megsimogatni is.
Sziasztok, köszöntöm őket, mire nyurga papa azt mondja, nem kéne szabadon sétáltatnia azt a kutyát.
Leforrázva állok, gyorsan megmarkolom Kormos nyakörvét. Átvillan agyamon a gondolat (amit nem írok le), de mert érzelemgazdag, toleráns ember vagyok, már villan is a másik (dehogy kés, gondolat!), hogy tulajdonképpen igaza van. Honnan tudná, hogy ez a kutya szelíd, mint a bárány? Honnan tudhatná, hogy olyan barátságos, hogy az néha már fáj nekem? Igaz, erről a kutyáról ordít a szelídség. Minden gesztusa ezt hirdeti. A ténfergő járása, a lengedező farka, a fülig érő szája. De miért volna kötelező mindenkinek ismerni a kutyanyelvet?
Papa közben folytatja. Udvariasan. Távolságtartóan. Ridegen. Meg kellene kötnie, mondja. Nem volna szabad így sétáltatnia. Miközben beszél, arca rezzenetlen, szemében sem düh, sem humor, sem kedvesség, sem szeretet. Szemében űr. A hangja monoton.
Rendben, felelem, megígérem, ha eztán megpillantom Önöket (nagy ővel mondom, hogy érezze, nem gúnyolódom, nagyon is komolyan veszem, megértem őt), nyomban pórázra fogom a kutyát.
Nyurga papát nem elégíti ki a válaszom, fejét csóválja, láthatóan csak az nyugtatná meg, ha helyben agyonlőném az ebet.
Kormos közben a kislányt szemléli – imádja a gyerekeket –, most is barátkozna, de erősen tartom a nyakörvénél, így hát csak a nyakát nyújtja, távolból szimatol érdeklődve a leányka felé, aki ettől megvadul, toporzékolva bújik apja lába mögé, olyan hangot ad ki, mint a mosógép centrifugáláskor. Nyurga papa halálra váltan tartja a mozdulatlan kutya elé az aktatáskáját, a kislány befejezi a centrifugálást, átvált üresen pörgő láncfűrészbe, aztán légószirénába, én pedig további magyarázkodás helyett húzom a csíkot, mielőtt apró cserepeinkre hullunk, mint a szétpattanó üveg. Hogy rossz kedvem támad? Ez így kevés. Forr bennem a düh. A megbántottság, a megaláztatottság dühe. Irgumburgum! Igaza van neki! És akkor is igaza van, ha a kislányban nem atavisztikus, génkódolt félelem dübörög fel a lélek borzongatóan sötét mélységeiből, hanem csak egyszerűen nem ismeri az állatokat. Nem mutatták be neki őket. Nem állt módjában megszeretnie bármiféle ugató, makogó, nyávogó élőlényt. Ezért ijedezik a fülét, farkát billegető, szőrös isten teremtménye láttán. Akár így, akár úgy, a papának igaza van. Miért köllene neki rettegve közlekedni egy ilyen csöndes, napsütéses hétköznap reggel ezen a csöndes, napsütéses budai utcán? És abban is igaza van, hogy fél. Mert ez a kutya, amelyikkel manapság együtt élünk, ez már gyakorta nem ugyanaz, mint amelyikkel ötven, száz, kétszáz éve éltünk együtt. Ez már olyan, mint mi magunk. (Kormos természetesen kivétel. Ahogy a vizslák, a pulik és az öszszes keverék is, amilyen például az a vékonydongájú kis zsemleszínű lehetett, melyet a minapában a tökös legények ló helyett az autó mögé kötve halálra kínoztak.) Nemhogy aljas és gyűlölködő. Dehogy. Egyéniség. Individuum. Tehát kiszámíthatatlan. Előbb a farkát csóválja, aztán odakap. Ahogyan alföldi rokonaink szeretett Bónója is odakapott anyámnak, aki incselkedett vele. A Bónó játékos állat, idekapott, odakapott, anyám nevetve rejtette előle a bőrkesztyűt, aztán Bónó elunta a dolgot, nyebojsza má’, gondolta, rajta ne vihorásszon itt egy idős asszony. Odakapott. Két másodperc volt. Se ugatás, se hörgés, se morgás, semmi jelzés, épp csak egy kis cincálás. Aztán a kórház, alkaron húsz öltés, s a két, tíz centi hoszszú heg. Mer’ a Bónó rottweiler. Akkora dög, mint egy borjú. Hétéves, és persze soha, soha, de soha… Még a légynek se… Ezek bizony már nem a régi kutyák. Ezeknek – bocsánat, szentatyám – lelkük van. A kirilejzumát! Bónót azóta kipaterolták, mer’ unoka született, s az érzékeny eb kiborult. Ha karba vették a picit, ugatva fel-felszökött a levegőbe. (Vihar dobálta dunai sóderes uszály.) Először azt hitték, viháncol örömében. Aztán észrevették, hogy olykor behajol a babakocsiba, s tajtékozva hörög a gőgicsélő dedre. Féltékeny volt a szentem. Vagy én, vagy én, gondolta rátartian. Rajtavesztett.
Valaha azt tanultam, a kutya tizenötezer éve él velünk. Újabban azt olvasom, régebb óta tart a barátság, valamikor százötvenezer esztendővel ezelőtt kezdődhetett. Manapság az ember és a macska kapcsolatát teszik tizenötezer évre. Könnyen beláthatjuk, hogy a kutya valóban sokkal régebb óta van kiszolgáltatva nekünk. Nézzünk csak rájuk. A macska többé-kevésbé mindig ugyanaz. Lehet cirmos, tigriscsíkos, sárga, szürke vagy barna, lehet bozontos vagy csupaszbőrű, ma már karomtalan és fogatlan, sőt tacskólábú is, nagyjából mégis minden macska ugyanolyan. Például nem lehet ötven- vagy százkilós, nem lehet lógó fülű, ujjai közt úszóhártyát viselő, vízben önfeledten lubickoló fajta. A macska egyszerűen el van hanyagolva. Ám ennek az áldatlan állapotnak vége! A hozzáértők szerint ember és macska barátkozásának folyamata felgyorsult, egy-két évtized, és lobogó fülű, rókaorrú kotorékmacskák riogatják majd a pincék mélyén a patkányokat, behemót őrző-védő macskák hajszolják a holtra vált pitbullokat, holdas éjszakákon pedig vérszomjas harcicák súlyos léptei alatt ropognak a tetőcserepek.