Egy Duna-parti csónakházban nagy a jókedv mindennap – énekelték egykoron az Állami Áruház című filmben, s bár azóta felnőtt két generáció, a világ is jó nagyot változott, kivéve talán a Rómait, ahol egyelőre a jókedv hagyott alább, helyébe aggodalom költözött. Mégpedig éppen a csónakházak miatt, mivel számuk évről évre csökken. A parton szinte egyedülálló szigetként maradt fenn és önfenntartó, társadalmi szervezetként, százhúsz taggal működik a Külker Evezős Klub, amelynek elnöke Mihály Tibor villamosmérnök, aki a Magyar Evezős Szövetség alelnöke is, és harmincöt éve evez a Külker SC-ben.
– Ötven éve a Római még olcsó szórakozási lehetőséget jelentett – idézi fel a múltat –, hiszen akkoriban a társadalmi környezet folytán az állami vállalatok és intézmények különböző szakosztályokat, üdülőket tartottak fenn, és ingyenes vagy megfizethető nyaralást, kikapcsolódást, emellett sportolási lehetőséget is nyújtottak a dolgozóiknak. Hajókat vásároltak, amelyeket tarthattak bércsónakházakban, de sokszor az üdülőben, a gondnoktól lehetett kölcsönözni. Emellett számtalan olyan csónakház működött, ahol vállalatok vagy akár magánszemélyek kabinokat is bérelhettek. Ezek egyszerűek voltak ugyan, de az olcsóságuk miatt igen népszerűek, és az akkori színvonalnak megfeleltek. Ebből következően virágzott a vízi élet, ami persze a part adottságainak is köszönhető: egy világváros szívében ritka az ilyen természeti környezet. A mindenkori politikai széljárástól függetlenül évről évre bezárnak csónakházakat, amelyek zöme az 50-es évek óta állami tulajdonban volt, s így van ez ma is. A mi klubunk a külkereskedelmi vállalatok tizenhat szakosztályának egyike volt 1950-től egészen 1992-ig, amikor inkább önállósodtunk, mintsem megvárjuk, hogy megszüntessék, ahogyan tették ezt a Külker SC többi szakosztályával – mesél a fennmaradásukról. – Létünket voltaképpen egy akkori törvénynek köszönhetjük, amely lehetővé tette, hogy a sportklubok és létesítmények a tényleges kezelő birtokába kerüljenek. Mi pedig szeretnénk megőrizni a klubot olyannak, amilyen volt. Tagjaink közül jó néhányan évtizedek óta lejárnak ide, itt nőttek fel a gyermekeik, s mi továbbra is a legfontosabbnak az utánpótlás nevelését tekintjük. Van saját oktatónk, minden évben szervezünk hosszabb és rövidebb evezős túrákat, versenyeket is. Nálunk nincs beteg ember, a veterán evezős világversenyeken a nyolcvanévesek is helytállnak. A mi fiataljaink nem isznak, nem kábítószereznek és egyetlen tagunk sem dohányzik.
– Csakhogy mindaz, ami a Rómait és annak hagyományait éltette, mára megszűnt – szögezi le, majd megmagyarázza ennek okát. – A munkaadók már nem tekintik feladatuknak a dolgozóik üdültetését, sporttelepek, szakosztályok fenntartását. Másfelől ez a terület túlságosan értékes, ezért a tőke nem engedi meg, hogy ilyen gazdaságtalanul hasznosuljon, és elmaradott körülmények között, ócska kis kabinokban üdüljenek az emberek. A vízi sportok és az olcsó üdülés kapcsolódnak egymáshoz, viszont nem egyformák a túlélési esélyeik. Érdemes megnézni a part jövője szempontjából, hogy a mai társadalmi és gazdasági környezetben, milyen stratégia alapján maradhat fenn a vízi élet. Ebben pedig Nyugat-Európa lehet a példa, ahol az evezőssport roppant népszerű, és mindenhol klubszerűen működik. Vagyis úgy, ahogyan mi. Persze emellett szükség lesz bércsónakházakra is, de jóval kevesebbre, mint a múltban – jut el az elnök a part megmaradásának egyik lehetséges módjához, majd belefeledkezik az evezés összes előnyének, szépségének, változatosságának, testre és lélekre gyakorolt csodálatos hatásának taglalásába.
S hogy a múltban bizony minden másképpen volt, azt egy néhány évtizedig befalazott, s nemrégiben előkerült, majd a főépület oldalára helyezett tábla is bizonyítja:
„Épült Kovács János Magyar Kincstári Főtanácsos elnöksége idejében az Országos Központi Hitelszövetkezet Igazgatóságának nagylelkű támogatásával az OKH tisztviselők Sportegyesületének 20 éves fennállása alkalmából az Úr 1932-ik évében”
A parton tovább sétálva némelyik rozsdás drótkerítés mögött állni látszik az idő, amely a csónakházak felett viszont egyszerűen eljárt. Akadnak olyan parkok, amelyekből gyermekzsivaj, pingponglabda pattogása hallatszik, s az ősfák még a régi, vállalati üdülők pavilonszerű, úgy ahogy helyrepofozott épületeit rejtik. Sok elgazosodott, ápolatlan telek a tulajdonost jelző táblák szerint valamelyik minisztérium vagy állami vállalat üdülője volt egykor. Most jó áron értékesíthető ingatlanok, amelyeknek napról napra emelkedik az értékük. Egy-két újonnan épült pazar villát magas kőkerítéssel igyekeznek üdülőnek álcázni. A kerület polgármestere, Tarlós István állítja, hogy ide állandó lakhatásra 1990 óta nem adtak ki építési engedélyt. Ám ez egyeseket nem akadályozott meg abban, hogy télen, nyáron az ablakukból szemléljék a Duna folyását.
Azután jönnek sorban az iszonyúan lepusztult csónakházak: Hattyú, Auróra, Béke I-II, a Csillag, amely jó tíz éve még vörös volt, két Bíbic, Vöcsök, Kócsag, a Vadkacsa helyén viszont már épül a karibi hangulatú, luxus apartmanház, kertjében pazarul formatervezett medencék sokaságával. Talán itt érdemes megjegyezni, hogy az egész Római-part hullámtér, emiatt a földhöz igen olcsón hozzá lehetett jutni, igaz, bármikor elöntheti a víz. De előrelátásnak nyomait sem lehet felfedezni a költséges építkezéseken. A polgármester a csónakházak megmentésére is tett kísérletet: 2000 tavaszán önkormányzati rendeletet hozott, amely szerint csak akkor bontható el, ha az újjáépítés után az eredeti kapacitásának legalább nyolcvan százaléka megmarad. Herczeg Gábor garázsmester négy csónakházat lát el, ahol összesen háromszázötven hajót tárolnak.
– Ebből legalább kétszázra már évek óta rá sem nézett a tulajdonosuk. Ha a Vadkacsa helyén az építők betartják, hogy az eredeti kapacitás nyolcvan százalékát biztosítják, akkor a ténylegesen használt hajók abban a csónakházban elférnének. Egyre kisebb az igény. Az öregek elfogynak, a fiatalokat meg már jobban vonzza a számítógép, mint az evezőlapát, és csónak helyett inkább autóba ülnek.
Ennek ellenére sokkal több csónakház működik, mint amiről a rémhírek szóltak, de némelyik bizony épphogy csak áll. A Bíbic I mívesen faragott fa homlokzata gyönyörűen festene felújítva, de a garázsmester szerint műemlék ide, szépség oda, úgy korszerűtlen és életveszélyes, ahogy van. Szerinte az a szerencse, hogy még nem dőlt össze, hiszen alapja sincs. A Kócsag igaz, hogy elég ronda, viszont jó erős, és a célnak tökéletesen megfelel.
– Ha kívülről kicsit helyre pofoznák, ez még évtizedekig működhetne, de a Bíbicen csak a dózer segíthet. Padlós, szúette, rohad, és nem érdemes rá költeni. Más kérdés, hogy le lehetne fényképezni, és utána újra felépíteni eredeti formájában – állítja a garázsmester, aki nem ma kezdte a mesterséget, szereti is, de nem bánná, ha kicsit nívósabban folyna itt a vízi élet rá eső része.
– Nekem is itt van hajóm negyven éve, és sokan vagyunk, akiknek fogalmunk sincs, hová vihetnénk, ha bezárják a csónakházakat – szólal meg az idős úr, akit a garázsmesterrel folytatott beszélgetésben zavartunk meg. – Mert abba már belenyugodtunk, hogy a kabint, ahol a holminkat tarthattuk és átöltözhettünk, lebontották. Aztán felhívott valaki, és eladó apartmant kínált, négyzetméterét háromszáznyolcvanezer forintért – mutat az építkezés irányába Réti György, aki este felé már nem a vízi sport jövőjén morfondírozik, inkább feleségével kézen fogva sétálgat a nyüzsgő forgatagban. A nyári meleg nem csak a hajósokat vonzza ki a Rómaira. Tömegesen jönnek ide biciklivel, motorral, gyalogszerrel, hiszen a kikapcsolódás összes kelléke rendelkezésre áll, kinek-kinek a pénztárcája szerint. Annyi büfé, falatozó, kávézó, étterem és mulató épült a csónakházak és a vízpart közötti területre, de még a vízre is, hogy bármelyik népszerű tengerparti településsel felveszi a versenyt. Az egyik étterem, és annak terasza éppen a Bíbic II. csónakház elé épült, így körbe kell vinni a hajókat. Mégsem zúgolódik miatta senki. Úgy látszik, a hajós nép legalább annyira kedveli a vízi életet, mint a szárazföld nyújtotta örömöket. Jól megfér egymás mellett sült hal, lángos, kolbász és palacsinta, csapolt sör műanyag széken vagy fapadon elfogyasztva önkiszolgálással, valamint az elegáns teraszon, meghitt gyertyafénynél a tálcán hozott drága ételkülönlegességek, mellé a legjobb pincészetek boraival.
A csónakház felirat egyetlen helyen szerepel, igaz csónakot már nem tartanak benne, minthogy étterem, és szó se róla, igényes munkát végeztek a tervezők. Megőrizték az épület eredeti formáját, tágas belső terét, ahonnan széles lépcső vezet az emeleti teraszra. Előtte pedig kikötőt is építettek a Dunára a motorcsónakkal érkező kedves vendégek számára, akiknek a rossz nyelvek szerint jachtjuk van, vízijártassági engedélyük viszont nemigen. Arrébb nyárson sül a malac, grillen egyéb finomságok, de az illatok mellett vonzó az a két kis salakos pálya is, amelyen a déli népeknél kedvelt petanque nevű, golyós játékkal múlathatja az időt a nagyérdemű.
Midőn a nap lenyugszik, rákezdenek a zenekarok, ahány hely, annyi féle zene, s kisvártatva már egyetlen üres szék sem marad, a poros úton fiatalok és öregek sétálgatnak, fényárban úszik az egész parti sétány. Van, aki szépen felöltözött, de a legtöbbjüket sortnadrágban, papucsban vagy edzőcipőben érte az este. Változás ide vagy oda, a Rómain még virágzik a sportélet, és az olcsó szórakozás is adott. Csakhogy a kínálatból nem hiányzik a drága mulatság sem, s ehhez már megfelelő körítés illik. Gazdag ember pedig nem jár gyalog, és azt ne gondolja bárki is, hogy a milliomos csemeték megismerik a behajtani tilos táblát. Vagy ha mégis, hát fütyülnek rá. A biciklisek már inkább tolják a járgányt, a dzsipek és sportkocsik viszont szemrebbenés nélkül behajtanak a tömegbe, s a szűk helyen épp csak ki nem verik a műanyag villát az „olcsón” falatozók kezéből. A Csónakház étterem elé gördülnek a meseautók, s akinek még nem vett a papája, az taxin érkezik a bejárat elé. Az embernek olyan érzése támad, hogy míg a napfény az egészséges sportembereket vonzza, addig az éjszaka a járóképteleneket, akik egy utcányit sem képesek gyalogszerrel megtenni.
Ám a vasúti összekötő híd irányába, a part vége felé közeledve, az épülő apartmanház mellett, távol a nyüzsgéstől másfajta, cifra világ fogadja az arra tévedőt. Mindenekelőtt két, fényvisszaverős mellényben őrködő alak a „parkoló” elején, kettő meg végén. Közöttük, az út mindkét oldalán, sűrűn egymás mellett olyan autók, hogy a frankfurti seregszemle elbújhat az itteni felhozatal mellett. A legújabb sportkocsik, méregdrága dzsipek, full extrás luxusautók tulajdonosai estélyi ruhás hölgyekkel érkeznek, van, aki többel is. A mulató kívülről olyan, mint egy csupa fátyolba öltözött menyasszony, de voltaképpen egy szépen felcicomázott, nagy fehér sátor. Előtte lányok sétálgatnak egyedül, a bejáratnál feketébe bújt izomemberek, akik nyilván pontosan tudják, kit lehet beengedni és kit nem. Bentről nem szűrődik ki semmi, mintha a vendégsereget elnyelte volna egy fekete lyuk a nagy fehérségben. Egyszerű halandó jobb, ha nem is jár erre, ahová a kiváltságosoknak a zsákutcából is vezet út tovább, de ki tudja, meddig? A partnak ez a vége már az övék. A másik felén meg a Római Club árválkodik. Egykor ápolt kertjében kedvére burjánzik a természet, kiégett, üresen málladozó épülete látszólag gazdátlanul áll a víz partján, pedig pár éve még rajokban vonzotta a felső tízezer jeles képviselőit.
De ki törődik mindezzel, ha felkel a nap, és kinyitnak a csónakházak, s amíg olajozottan működik a hagyományos sportélet. S ha nem is olyan nagy a jókedv, azért még mindig a lényeg a hajó meg a víz, s persze a sok évtizedes összeszokottság, a barátság, s a tisztes munkával megvehető szórakozás.
kocsis máté
Kocsis Máté elárulta, mi lesz az újévi fogadalma + videó
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!