Lula titka

Rápillantasz a semmivel össze nem hasonlítható óriás Krisztus-szoborra, és tudod, hogy a szép, a gyönyörűséges, a lélegzetelállító Rio de Janeiróban vagy. Amelyről a helybéliek azt szokták mondani, hogy Isten hat nap alatt megteremtette a világot, aztán a hetedik napon már csak Rióval foglalkozott, ezért lett ilyen szépséges…

Meglehet, a cariocáknak igazuk van. Meglátod, ha türelmesen felkocogsz a magasba, megállsz a Krisztus-szobor alatt, és lepillantasz: alattad sok kicsiny öböl és szikla ölelésében Januárius városa terpeszkedik. Rio de Janeiro neve ugyanis annyit jelent: Január folyó. Vagy ötszáz esztendővel ezelőtt ugyanis a felfedező portugálok folyónak nézték az itteni szép tengeröblök egyikét, és mivel újév napján értek ide, hát el is nevezték Januárius folyójának.
Szóval, Rio: a cukorsüveg és a Krisztus-szobor, meg tán még a híres Copacabana. Ám Krisztus, mármint a Corcovado szobra, a minap riválist kapott: Riótól kifelé sétálva, az egyik dombon túl, Barra de Tijucában az amerikai Szabadság-szobor ötvenméteres másolmánya meredezik. Üvegszálas plasztikból. Barra de Tijuca húsz éve még nem is létezett, ma viszont az újgazdagok szupernegyede. Ahogy a Jornal do Brasilban olvasom: a világ egyik legnevetségesebb helye, a maga ízléstelen, Amerikát majmoló épületeivel és bevásárlóközpontjaival. Körbenézek. A Jornal do Brasil tollforgatója nem túloz. Golden Green és Oceanfront nevű apartmanházak magasodnak, a parkoknál „garden” felirat, a boltokat shoppingcentereknek, a tereket square-eknek hívják. Kutyaeledelért a Royal Canine-ba lehet menni, gyermekholmit a Bad Kidben árulnak. De van itt Fight Center, Water Planet és Fast Way is… Mondják, az itteni feltörekvők már nem is Ipanemára vagy a Copacabanára ruccannak szabadságra, hanem napozni a floridai Miamiba, síelni pedig a coloradói Aspenbe igyekeznek.

„Steril hely lett ez, minden tekintetben kietlen sivatag!” – mondja újdonsült ismerősöm, Paulo Saraceni filmrendező, akivel legújabb alkotásáról, a riói karnevál hagyományát elbeszélő, Az ipanemai banda című dokumentumfilmről beszélgetünk. Egy sarki bárban ülünk le, igaz, már nem Barra de Tijucában, hanem Ipanema mellett. „Barra annyira elamerikaiasodott, hogy már egy jóféle kocsma sincs, ahol kedvére elücsöröghetne az ember” – panaszkodik Saraceni. „Nemcsak Barra amerikanizálódik, hanem a citromsárga Copacabana is” – mondom neki.
Rióval egyébként nem is ez a baj, hanem inkább az, hogy a város – amely valaha Brazília fővárosa volt – rémesen veszélyes lett. Elharapódzott a bűnözés, rivális bandák tartják állandó készültségben a rendőrséget és rémületben a lakosságot. A minap kormányzati épületeket, bevásárlóközpontokat is megtámadtak, nyílt kihívást intézve az államhoz.
„Ez a város elmerül a városi gerillaharcban, amelyet fegyveres és szervezett terroristacsoportok indítottak” – mondja Marcelo Itagiba, a szövetségi rendőrség szuperfőnöke. (Brazília ugyanis szövetségi állam, csakúgy, mint az Egyesült Államok, s Rio de Janeiro nem „csak” város, hanem így hívják az államot is, amelynek éppen Rio a fővárosa.)
Rosinha Matheus, Rio de Janeiro állam kormányzója azonban megelégelte a dolgot, és végre cselekedett. Kirúgta a belbiztonságért felelős államtitkárt és helyére azt nevezte ki, aki szívének a legkedvesebb és számára a legfontosabb ember, vagyis Antonio Garotinhót. Azaz a kedves férjét. A kinevezésnek azonban nem csak ez az egy pikantériája van. A negyvenhárom esztendős Garotinho volt ugyanis a tavalyi elnökválasztási küzdelemben a négy induló egyike, s az első fordulóban tizenötmillió vokssal a harmadik helyen végzett. A második fordulóban viszont Luiz Inácio da Silva, azaz Lula csapatához csatlakozott.
Lula győzelme szambás-karneválos örömünnep volt Rióban. Hogyisne; választási kampányában Lula nagyobb közbiztonságot ígért, kemény harcot a kábítószer-kereskedelem és a szervezett bűnözés ellen. Láttuk a tudósításokat, amelyek kavargó tömegekről, Lulát kiáltó és éljenző cariocákról szóltak. De persze nem csak Rio ünnepelt. Tűzijátékos felvonulásokkal és többnapos utcabálokkal köszöntötték honfitársai az új elnököt Sao Paulótól Manausig, szerte Brazíliában. A latin-amerikai ország, a világ negyedik legnagyobb lélekszámú demokráciája – ahol eleddig jobbára katonák vagy a felső tízezernek mondott elit tagjai irányították az ügyeket – ezúttal a magát a kisemberek barátjának mondó politikust ünnepelte. A valahai cipőpucolót és radikális szakszervezeti vezért. Aki a választási kampányban igazságos, szolidáris Brazíliát ígért, új munkahelyekkel, az éhínség felszámolásával és rendteremtéssel, a bűnözés visszaszorításával.
„A mi győzelmünk egy alternatív program elfogadását és megvalósítását jelenti és új történelmi korszak kezdetét Brazília számára – mondta akkor Lula. És első sajtótájékoztatóján, az elsöprő arányú győzelem tudatában, nyugodtan fejtegette: – Nem kétséges, hogy a társadalom nagyobbik része az országépítésről alkotott másfajta elképzelésre szavazott, egy olyan országra, amelyben mindenkinek joga van a biztonsághoz. A brazil társadalom többsége másfajta gazdasági és társadalmi modellre szavazott most.”
Lulának sikerült megszólítania a brazil társadalom többségét. A nagyon szegényeknek – akik vagy ötvenmillióan vannak – megígérte a „Zéró éhség” programot, amelynek lényege az, hogy a legnyomorultabbaknak élelmiszert osztanak. Ugyanakkor felhagyott antikapitalista retorikájával, és szembenézett a gazdaság realitásaival, a valutaalap szerepével és elvárásaival, így sikerült megnyernie a középutas voksolók egy részét. Sőt a katonák kegyeit is kivívta, amikor – még tavaly szeptemberben – elfogadta a befolyásos riói Stratégiai Tanulmányok Szövetsége meghívását, ahol aktív tisztek és nyugdíjas tábornokok előtt a többi között az erős állam fontosságáról és az Amazóniában megnövelendő és dinamikus katonai jelenlét szükségességéről beszélt. A hadsereg soraiból származó források szerint a katonák nem elhanyagolható arányban szavaztak rá…
Akkor hát Lula! – énekelték néhány hónappal ezelőtt a brazilok. Minden bizonnyal tudták, hogy Lula ígérete még nem a kormányprogramot jelenti. Ám megbíztak a baloldali politikusban. Már csak azért is, mert – ígéretei mellett – élete és pályája nyitott könyv volt honfitársai előtt, s tudták róla, hogy ő aztán igazán ismeri az egyenlőtlenség és társadalmi kirekesztettség történelmi örökségét.
A most ötvenhét esztendős Lula egy huszonkét gyermekes, analfabéta földművescsaládban született, mérhetetlen nyomorba, az északkeleti Pernambuco államban. Apja az iskola helyett dolgozni küldte, így Lulának ma sincsen iskolai végzettsége. Volt mogyoró- és narancsszedő, Sao Paulóban cipőpucoló és munkás egy gyárban. A hetvenes évek végétől tűnt fel szakszervezeti vezetőként. Sztrájkokat szervezett, megismerte a katonai diktatúra börtöneit, és – ahogyan ő fogalmaz –: ismeri Brazília minden gondját-baját.
Ráadásul becsületesnek és tisztakezűnek tudják őt honfitársai egy csalárdnak és korruptnak ismert politikai miliőben. Hitele volt, és ebből mind a mai napig fikarcnyit sem veszített.
Érdekes kísérlet Luláé. Pontosabban Brazíliáé.
Ódon villamos kúszik a magasba, méltóságteljes barokk templom felé gurul a tekintet is. Óriási tér, gyerekek, kismamák, doboló ifjak – hamisítatlan latin-amerikai hangulat ez. Moccanatlannak látszik az idő. Pedig mintha éppen most lendülne előre. Rio de Janeiro Lapa nevű negyedében bóklászom. Jellegzetes riói kerület ez: valaha művészek és bohém népek lakták, színjátszótermekben és kávéházakban zsinatolt itt a nép.
Most mindenféle, apró-cseprő boltok és tulajdonosaik kínálják ezen a helyen portékáikat. Egymást érik a lacikonyhák. Az egyik bódéban házaspár sertepertél. Az asszony répát pucol, a férfi a szakács. Ő bizonyul beszédesebbnek.
„A helyzetünk még nem javult, de a közérzetünk már igen!” – mondja büszkén és nevetve, amikor arról kérdezem, vajon most, a nagy örömünnepek utáni hétköznapokon, nem kell-e csalódniuk Lulában. Végül is a választási ígéreteket nem szükségszerűen szokták betartani… De a szakács hajthatatlan. Azt mondja, hogy Lula megválasztása visszaadta országuk hitelét, no meg személy szerint az ő hitét a politikusokban. Mert végre egy becsületes ember került az ország élére, úgyhogy előbb-utóbb az élet is jobb lesz…
Bárha ilyen könnyen menne!
Vitathatatlan, hogy hónapokkal a megválasztása után Lula népszerűsége nemcsak változatlan, hanem még növekedett is. Erre még nem volt példa brazil földön; legalábbis 1989 óta, amikor – négy évvel a katonai diktatúra vége után – ismét lehetővé tették a közvetlen elnökválasztást. Meglepőnek látszhat ez a népszerűség, hiszen január óta az elnök lényegében nem hozott radikális reformokat, sőt meglehetősen óvatosan politizál. Olyannyira óvatosan egyébként, hogy saját pártján, a baloldali Dolgozók Pártján (PT) belül is kezdik már kritizálni. Éppen Rosinha Matheus, Rio állam kormányzója bírálja őt a legvehemensebben, radikálisabb reformokat sürgetve. Rosinha asszony azt mondja: új paktumot, új megegyezést kell kötni, máskülönben a párt és vele Lula elbukik. A PT egyik vezetőjét is gyakran idézgetik mostanság brazil földön: Fernando Gabeirát, aki szerint Lula valóban végrehajtott egyfajta forradalmat, csakhogy ez nem szocialista, hanem kapitalista forradalom!

A brazil elnök nemcsak óvatosan politizál, hanem középről. Azaz elnökként másként kormányoz, mint ahogyan jelöltként kampányolt. Kormányának pénzügyminisztere, a valahai trockista Antonio Palocci például kinevezése után azonnal jóváhagyta négy állami bank privatizálását. S általában is: a külföldi üzleti körök kedvezően értékelik Lula eddigi tevékenységét. Azt, hogy a brazil nemzeti valuta, a real árfolyama stabilizálódott, az infláció fékeződött, bővült az ipari termelés és a kivitel, és jelentősen javult a gazdaság állapotának megannyi mutatója. Míg hat hónappal ezelőtt a közgazdászok például amiatt aggodalmaskodtak, hogy a brazil gazdaság menthetetlenül elsüllyed az adósságtengerben és összeomlik, addig mára Brazília a Wall Street egyik legkedveltebbje lett. Kereskedők és beruházók törik magukat, hogy részvényeit és állampapírjait vásárolják. A Nemzetközi Valutaalap (IMF), amely Brazíliát immár csaknem mintaállamnak tartja, több mint négymilliárd (!) dollárt szabadított fel részére, és a Világbank elnöke, James Wolfenson, aki minap Brazíliában, a brazil fővárosban járt, szintén bizalmáról biztosította Lulát, ami egyúttal újabb egymilliárd dollárnyi hitelt jelent az óriás országnak.
Mi a titka Lulának?
Sao Paulo egyik legnevesebb közgazdászprofesszoránál keresem a választ, aki mi más lenne, mint magyar.
Hegedűs György otthonában, egy elegáns villában fogad, és azzal kezdi, hogy neki ugyan nem volt rokonszenves Lula, nem is rá szavazott, de most már egészen jónak tartja, mert egyelőre csupa olyan dolgot mond, ami helyes…
Mégis, mi az, ami egy liberális közgazdász és egy baloldali politikus szerint is helyes? – kérdezem Hegedűs professzort. Mosolyog.
„Lula most azt mondja, hogy nem lehet csodát csinálni, nem lehet fizetéseket emelni, ha nem nő a termelékenység. Nem teremthető meg egyik napról a másikra a jólét, csak lassan, fokozatosan lehet haladni. Nyíltan beszél az ország nagy problémáiról, s kimondja, hogy addig nem számíthatunk lényegi változásokra, amíg nem oldjuk meg a nyugdíjrendszer átalakítását és a munkavállalói törvények modernizálását…”
Ennyire okos volna Lula? – tamáskodom. Hegedűs György szerint meglehet, hogy Lula ösztönösen is józanul gondolkodik, ám bizonyos, hogy elsőrangúak a tanácsadói.

Nincs jogunk elbukni! – idézgetik Lulát mostanság Sao Paulóban is, bármerre járok ebben a tizenhétmillió lelket számláló, hatalmas városban. Sao Paulo Brazília gazdasági-pénzügyi központja. Nem lehet véletlen, hogy a kormányzat meghatározó emberei – a gazdasági tárcák irányítói – mind-mind paulisták, azaz Sao Pauló-iak. Itt székel a Gyáriparosok Országos Szervezete is. Újabb meghökkentő tény: a gyáriparosok és a munkaadók szintén örülnek Lulának, szurkolnak neki és támogatják őt.
Maurice Costin, a gyáriparosok szövetségének nemzetközi igazgatója széles mosollyal beszél, és – paradoxonnak látszik, de így igaz – a kormány szószólójaként nyilvánul meg:
„Lula középre húzott – mondja, és mindjárt nemzetközi példát hoz fel arra, mennyire nem meglepő az elnökké választott, egykori szakszervezeti vezető változása. A néhai Francois Mitterrand francia elnök példáját idézi fel, aki egészen másként politizált, amikor hatalmon volt, mint ellenzéki korában: – Amikor egy baloldali politikus hatalomra kerül, teljesen más helyzettel találja magát szemben, teljesen másként látja a világot, mint ahogyan azt a könyvekből tanulta, vagy különböző helyeken olvasta” – állítja Costin. És megerősíti: a brazil gyáriparosok komolyan gondolják, hogy Lula és a mostani kormány szándékai tisztességesek, ezért nekik támogatniuk kell ezt a kormányt.
Abban azért a gyáriparosok és a munkaadók is egyetértenek, hogy négy esztendő nem lesz elegendő az összes meghirdetett program megvalósításához. Arra azonban képes lesz Luiz Inácio da Silva, hogy kijelölje az utat, és egyértelműen meghatározza azokat a célokat, amelyeket a következő választások után is követni lehet majd. S a fő cél: emberibb életkörülmények teremtődjenek ebben az országban, ahol riasztók az egyenlőtlenségek, és ahol még mindig sok helyütt emberhez méltatlan az élet…