Magyarság és világérdek

Bármennyire is fáj kimondani: a romániai magyarokkal többnyire csak akkor történhet valami jó, ha a világ érdeke (tőlük egyébként teljesen függetlenül) éppen úgy kívánja. Most épp a világbizniszben egyre hangsúlyosabban részt vevő amerikai Bechtel cégcsoportnak lett érdekes Erdély (autópályára költenék az iraki újjáépítésen megkeresett pénzt), ennélfogva a mögöttük lévő politikai-gazdasági érdek farvizén talán jobb lesz egy kicsit a romániai magyarok sorsa is.
Vegyük sorjában a dolgokat. Annak idején az európai illetékesek a négyes páneurópai folyósónak szánt autópálya romániai nyomvonalát úgy jelölték ki, hogy figyelmen kívül hagytak minden gazdasági-történelmi racionalitást. A Nyugat-Európát a keleti régió legnagyobb kikötőjével, Konstancával összekötő sztrádát Észak-Erdély kikerülésével képzelték el, Olténián vezetve a nyomvonalat. A gazdasági fellendülésben nélkülözhetetlen szerepet játszó infrastruktúra így elkerülte volna Nagyváradot, Kolozsvárt, Marosvásárhelyt és Brassót, nem beszélve a tömbmagyar vidéknek számító Hargita és Kovászna megyékről. A román hatóságoknak az országon belül jogukban állt volna megváltoztatni a nyomvonalat (hiszen ők fizetik a beruházást), ám ez eszük ágában sem volt. A gazdasági érvek helyett a nacionalista hangoké volt a főszerep: ha Erdély szívén vezetik át az autópályát, akkor ez a magyar gazdasági gyarmatosítás fő eszköze lesz – a Nagy-Románia-párti Vadim Tudor szerint a magyaroknak már kész a forgatókönyvük arra, hogy az új autópályán hogyan vonuljanak be tankjaikkal, a romániai Mol-hálózat kútjainál tankolva. Miron Mitrea szállításügyi miniszter nemrég még imigyen nyilatkozott: „Szóba sem jöhet, hogy Nagyváradon húzódjon keresztül majd a Romániát Nyugat-Európával összekötő autópálya.” Szerinte dajkamese minden olyan verzió, mely szerint az új nyomvonal Erdély szívén haladna át.
A nagy ellenkezés először akkor tört meg, amikor – talán Németországnak szánt gesztusként? – az egykori szász főváros, Szeben felé módosították a nyomvonalat, melynek következtében Brassó is bekerült a beruházás által érintett városok körébe. A nagy meglepetés viszont e hónap elején következett be, amikor Adrian Nastase bejelentette: az Erdélyt átszelő autópálya megépítése Románia legfontosabb, sürgős beruházása, a megvalósításról már alá is írtak egy megállapodást az amerikai Bechtel céggel. A tervek szerint a munkálatok jövő tavasszal kezdődnek Brassónál és Nagyváradnál; még abban az évben kész lesz egy tíz kilométeres szakasz, a teljes sztráda átadása 2009-re várható. Az amerikai óriásvállalat saját forrásból nyolcszázmillió dollárt már el is különített erre a célra, a beruházás teljes költsége két és fél milliárd dollár.
A dolgot leegyszerűsítve: amíg az erdélyi magyarok (és a bukaresti központosító politikát elítélő román társaik) kérnek valamit, addig szó sem lehet róla, ám amikor egy amerikai vállalat akar üzletet, akkor földig ér a hajbókolás a román fővárosban.
A San Franciscó-i óriásvállalat különben virágkorát éli – eddig neki sikerült a legnagyobb szeletet kihasítani az iraki újjáépítés tortájából. A hatszáznyolcvanmillió dolláros szerződés végszámlája ennél jóval nagyobb összegű is lehet, hiszen gyakorlatilag a teljes infrastruktúrát helyre kell hozniuk Irakban. Az ivóvízhálózat és az elektromos erőművek helyreállítása mellett utakat, vasutakat, iskolákat, kórházakat és öntözőrendszereket kell építeniük. A költségeket az amerikai adófizetők előlegezik meg, Irak majd olajban törleszt. A tavalyi 11,6 milliárd dolláros profitot realizáló csoport ötvenezer embert foglalkoztat, és egyáltalán nem titok a republikánus párthoz való kötődése: igazgatótanácsában ott találjuk azt a George P. Schultzot, aki 1982-től 1989-ig Ronald Reagan külügyminisztere volt, ám Donald Rumsfeld jelenlegi védelmi miniszter éppen a cég egyik iraki megrendelése, egy kőolajvezeték-építés ügyében találkozott annak idején személyesen Szaddám Huszeinnel. A cég mostani első emberét Bush nevezte ki az exporttanács tagjává, munkatársuk az egykori védelmi miniszter, Caspar Weinberger és a CIA korábbi igazgatója, William Casey is.
Most hagyjuk a román politikai elit köpönyegforgatásait és szerfölött hatékony diplomáciáját. Nézzük a tényeket: Románia jelenleg Amerika egyik kedvence (keleti szomszédunk az elsők között kötött különegyezményt az USA-val arról, hogy nem adja ki a nemzetközi bíróságnak az amerikai állampolgárokat). A trükk, amelyet már Ceausescu is sikeresen alkalmazott (amikor Washingtonban eladta magát az egyetlen Moszkvától független kommunista vezetőnek), újra bevált, Románia most a nemzetközi terrorizmus elleni háború elkötelezett harcosa, az amerikai világérdek feltétlen támogatója, a kisebbségi jogok betartatására pedig a fene sem kíváncsi. Magyarországnak nem maradt más hátra, mint az, hogy az események után loholva megpróbáljuk felszedegetni az asztalról lehulló morzsákat. A magyar miniszterelnöknek maradt a december elsejei koccintós gesztus – de ha már ez van, legalább arra kellene használnia a román kollégájával kialakított kebelbarátságot, hogy a magyar vállalkozások minél több megrendelést kapjanak a nagyszabású romániai projektekből.
Ennek most lenne az ideje (hacsak el nem késtünk véglegesen), hiszen keleti szomszédunk a jelenlegi alig százhúsz kilométernyi autópályája mellé 2007-ig megépíti a négyes páneurópai folyosót, és 2009-re befejezi a Nagyvárad–Brassó közti négyszázhuszonöt kilométeres pályát is. A négyes folyosóra négymilliárd dollárt költenek el a következő három évben, a Bechtel-féle szakaszra pedig két és fél milliárdot. A tortát már nagy erőkkel szeletelik: idén januárban a román szakminisztérium egy izraeli konzorciummal kötött szerződést a leendő Bukarest–Brassó autópálya egyik szakaszára, a másikat olasz és francia cégek építhetik meg. Az itthon labdába rúgni sem tudó magyar vállalkozások (hála a szocialista–liberális kormány piacbarát és diszkriminációellenes autópálya-tendereztetési gyakorlatának) romániai vállalkozásait jó eséllyel segítheti a kormány, annál is inkább, mert Medgyessy és Nastase közösen kértek EU-s segítséget a terv finanszírozásához. Ha sikerrel járnak Romano Prodinál, akkor csak lehet a magyar kormányfőnek egy olyan kérése, hogy magyar vállalkozások is kapjanak szerepet a beruházásoknál – vagy ez végképp nem illik bele a merjünk kicsik lenni-féle szocialista doktrínába?
A végkifejlettől függetlenül levonható a tanulság: a határon túli magyarság sorsának alakulása világcégek profitérdekeinek függvénye. Észak-erdélyi autópálya azért lesz (ha lesz), mert Amerikának szüksége volt az iraki olajra, ezért szétbombázta az országot. A Székelyföld magyarjai majd boldogan mennek kubikosnak a sztrádaépítő munkagépek mellé, a szerencsésebbek talán állást kapnak a fizetőkapuknál is.
Ha minden igaz, pár éven belül feleannyi idő alatt eljuthatunk az Ábel Amerikában című könyv szerzőjének, Tamási Áronnak a sírjához Budapestről. Már ha lesz pénzünk a matricára.