Megbékélés

Amikor késik szememre szállni az álom lepkeszárnya, mindig visszaröppennek gondolataim az ifjúsághoz. Különös érzés, mert amit így látok, az már szétfoszlott világ. Ilyenkor eszembe villan a nagymama is, amikor vasárnaponként egyenként szedegette ki régi ruháit a szekrényből, hogy ünneplőt öltsön a nagymisére. Nézegette a ruhákat, és csóválta a fejét, motyogott, sajnálkozott. A ruhák nagy része még lánykorában készült.
Mosolyogva figyeltem, s nem tudtam, miért ül le néha ilyenkor ruháját simogatva, s miért könnyes a szeme. Mosolyogtam, mint később régi szerb tanáromon, aki kihízott zsakettjében jött el az iskolai ünnepségekre. Szánalmas volt az öreg, kinevettük. Most ha visszagondolok rá, sírni volna kedvem.
Álmatlan éjszakáimon számba veszem a régi osztályt is, tűnődöm, merre járnak a fiúk, az újvidéki szerb gimnázium tanulói, amelynek diákja voltam valaha én is. Egyikük partizán lett Tito seregében, és meghalt, a másik beállt SS-nek, volt, akit agyonlőttek bosszúból, amikor visszajöttek ’44-ben a szerbek, volt, aki külföldre szakadt, és itt él Magyarországon.
A kisnövésű Kókaival, akit negyedikben Prokopetz tanár úr megbuktatott, többször is találkoztam. Járt is nálam egyszer. Sose felejtem el: ítéletidő tombolt aznap, villámlott, dörgött, és zuhogni kezdett az eső is. A kis Kókai csapzott volt, rekedt, és ahogy rágyújtott, remegett a keze. Mi történt? Mert látom, zaklatott.
„Valami nagyon nyugtalanít – kezdte a vallomást –, el kell valakinek mondanom, mert beleőrülök. Régi történet.”
Bátorítottam, mondja csak. Ismerem magam is az ilyen szorongást, mesélje el, meghallgatom. Talán segíthetek is…
Megrázta a fejét: „Nem. Ezen nem lehet segíteni. Lelkem nyugalmáról van szó… Ne gondolj rosszra, gonoszságra nem vetemedtem soha, még a háború poklában sem. Mégis úgy érzem, mintha vétkes lennék. A megbékélést keresem…”
A történet mindennapi. Budapesten esett meg vele, a Szív utcában volt dolga egy délelőtt, amikor egy autó a szeme láttára, valószínűleg fékhiba miatt, felszaladt a járdára, és elütött egy idős asszonyt. Betört egy üzlet kirakatüvege is. Az áldozatot, az idős nénit a járókelők ápolták: feltámogatták, majd leültették egy bejárati lépcsőre. Valaki a mentőkért telefonált.
„Sose felejtem fel: zilált, ősz haja véres arcába hullt. És a szeme! Nézett rám, mintha engem vádolna. Elővettem a zsebkendőmet, és letöröltem az arcát. Valamit motyogott. Nem értettem. Valamire kért… Elvitték aztán a mentők, és úgy tudom, hogy a mentőautóban már meghalt. De mondani akart még valamit. Nekem… Mit akarhatott? Néha felriadok, és látom a szemét… Kísért… Követ… Hogyan nyerhetném vissza lelkem nyugalmát? Nem megbocsátást várok, mert ártatlan vagyok. Csak megbékélést…”
A régi iskolatárs, a kis Kókai azóta régen meghalt. El is felejtettem volna történetét, ha nem kopog be hozzám a szomszéd a minap azzal a hírrel, hogy szerzett egy tacskót. Megosztja vele magányát. Szereti a kutyákat. Nekem bemutatta, behozta az előszobába. A kutya remegő lábakkal állt előttem, és rám nézett. Folyton nézett csak, aztán a gazdája elvezette. De én látom azóta a szemét. Nem is az övét, hanem egy régi kutyaszemet. Az én kutyám is tacskó volt kamaszkoromban. Nagyanyám, a Szüle nagyon megharagudott rá, azzal vádolta, hogy lopkodja a tyúkok alól a tojást. Nagyapa erre a kertszomszédnak ajándékozta a torkos állatot.
Rossz sora lehetett ott, mert egy hét múlva hazaszökött. Csontsoványan. Féltem, hogy a Szüle meglátja, ezért kicsaltam a kertbe, és bíráskodtam felette. Flóbertpisztolyommal lelőttem. Lerogyott, aztán kúszni kezdett felém. Riadtan a szörnyűségtől mellé térdeltem, ekkor megnyalta a kezemet. Elsirattam, eltemettem. De a tekintete örök kísérőm maradt. Megbékélés? Talán sosem találok megbékélésre.
Mert nemcsak a néma tekintetek válnak egyre beszédesebbé, ahogy öregszünk, hanem a ki nem mondott szavak is egyre hangosabban dörömbölnek bennünk.
A múltat kellene feledni! Letörölni, mint az iskolatáblát, amikor a csöngők az óra végét jelzik.