Öncenzúra

KIMARADT EGY TELJES VERS
ÉS VERSRÉSZLET
MÚLT HETI CIKKEMBŐL
Karinthy és József Attila verse (részlete). Azóta is tűnődöm, mért nem adtam le? Nem hinném, hogy a terjedelem miatt… Talán, mert túl ismertek? Éppen azért. De pont fordítva, mint az olvasó gondolná. Ugyanis rádöbbentem, mára mennyire áthallásossá váltak.
Mivel a verset és részletet egy az egybe’ – egy szó elhagyásával – közlöm az alábbiakban, és utána már nem szólnék bele, most még egy-két – nem magyarázó és magyarázkodó – megjegyzést hadd tegyek.
Szalay Károly barátomhoz fordultam, ezúttal mint a Karinthy-monográfia írójához – versértelmezésért. Mit olvas Ő ki a „Struggle for life”-ból, tulajdonképpen kiről szól, mivelhogy nem egyes szám első személyben íródott. Költőnél lehet úgy is „énközpontú” valaki, hogy más a megszólított – világosított föl. Fellélegeztem, mert kapóra jött a Karinthy-gyűrű átvételekor önvallomásomhoz. Gondoltam, a díj névadói, odaítélői és eddigi díjazottai számára Karinthy egyetlen sora sem lehet bántó. (Utólag sajnos már nem így látom.) József Attilát pedig azért (ön)cenzúráztam ki… múlt heti írásomból, mert most, hogy „barátkozni kezdtem” az úgynevezett „másik táborral”, nem szerettem volna a rádió márványtermében egyszer már elmondott és katartikusan hatott versek után barátaimban, céhtársaimban érzékenységeket sérteni. (Ha már egyszer – pár kivétellel – csak az „én táborom” tisztelt meg a márványteremben jelenlétével.)
Úristen! 2003-ra idáig jutottunk! Barátaim! ott, a „másik oldalon”. Szívleljétek ezt – legalább utólag – meg… s ki-ki (én is!) vonja-vonjuk le a megfelelő következtetéseket! (Mert ez így tovább nem mehet!)
Visszautalnék még egy pillanatra két héttel ezelőtt megjelent cikkem egyik passzusára. (Az is mára már még áthallásosabb lett.) Említettem két hete, milyen visszataszítóan ízléstelen vicc keringett az ötvenes években Karinthy Ferencről. (Vele szemben Hamletnek megjelent apja szelleme.) Akkor is kikérem magunknak ezt a „mélyrepülést”, ha most ezekből az időkből Vele kapcsolatban egy történetet is ide jegyzek. Állítólag megtörtént Sárospatakon egy író-olvasó találkozón 1948–49 körül, ahol a meghívott vendég Karinthy Ferenc volt, hogy egy idős patinás tanár felállt – még a „múltból” –, és azt mondta (az író, édesapja „polgári” degradálására reagálva): nem hitte volna, hogy megéri azt a kórt, amikor Karinthy Frigyest fia szégyellni fogja.
Nem a remek életművű és nagyon „megigazult” írón szeretnék „ütni” ezzel… (kiadott naplói után már végérvényesen nem tehetem ezt meg), hanem… Igen. Hogy mára megint megértük azt a kórt, amikor egyáltalán eszébe juthat az embernek, hogy most meg az eddig közösen rajongott József Attilánk egyik-másik verse-versrészlete (akár csak Karinthy Frigyesé az említett ötvenes években), mára a „másik oldalról” nézve esetleg már (újból) vállalhatatlan! „nacionalistának” tűnhet föl, érzékenységeket sérthet. „Miért hagytuk, hogy így legyen” (??!)
És akkor a versek… Melyekkel magamat-magunkat mondtam el életművemért kapott díjam átvételekor, életemet-életünket humoristától szokatlanul (humoralistaként érthetőbben), meglehetős keserűséggel összegezve.

„STRUGGLE FOR LIFE”
Pajtás, úgy fest, alulmaradtál
A Tétel és Törvény szerint –
Dögödre már hiéna szaglász
S a varjú éhesen kering.

Nem is a falka volt erősebb
Apró vadak tángáltak el –
S hogy írhádon ki osztozik most
Véreb? Veréb? Nem érdekel.

Öklöd, mikor lecsapni kellett
Mindig megállt a féluton –
Jóság volt? Gyöngeség? Nem értem.
Félsz? Gőg? Szemérem? Nem tudom.

Talán csak undor. Jól van így is.
Megnyugszom. Ámen. Úgy legyen.
Inkább egyenek meg a férgek
Minthogy a férget megegyem.

S MÉGIS, MAGYARNAK SZÁMKIVETVE,
lelkem sikoltva megriad –
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!

Totyogjon, aki buksi medve,
láncon – nekem ezt nem szabad!
Költő vagyok – szólj ügyészedre,
ki ne tépje a tollamat!

Adtál földmívest a tengernek,
adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,

hogy mi ne legyünk… gyarmat.
Hadd írjak szépet, jót – nekem
add meg boldogabb énekem!