Sebészkés, avagy a zongorának támasztott tükör

A baleseti idegsebészetről addig viszonylag keveset tudtunk, amíg fel nem tűnt a médiában dr. Csókay András, az Országos Traumatológiai Intézet idegsebész adjunktusa, aki ország-világ elé tárta a hazai baleseti idegsebészet rendkívül rossz körülményeit. Nem magáért kiáltott sohasem, hanem a betegekért és orvostársaiért. Japán baleseti kórházakban kísérleti jelleggel már alkalmazzák a Csókay-féle speciális éralagútműtéteket. Az adjunktus úgy döntött, hogy az ország egyik legtávolabbi városának kórházában, Szombathelyen átveszi az idegsebészeti centrum vezetését.

Motorkerékpárjával ingázik a nagy forgalomban az egyik befejezett műtéttől a másik kórház sebészeti műtőjéig. A gyorsaság fontos, mert a célja az életmentés. Lehet, hogy nem fogják látni a betegei Budapesten egy darabig, mert valószínűleg elhagyja a fővárost.
– Én sem gondoltam volna, hiszen 47 éve élek itt népes családommal, ezalatt a leghosszabb idő, amit egyben távol töltöttem, egy hathetes tanulmányút volt.
– Nem sértődöttség ez, vagy afféle önkéntes száműzetés? Hiszen köztudomású a szakmai ellentéte a fővárosban.
– Az utóbbi három évben, amióta előálltam az új agy- és gerincsebészeti eljárásaimmal, szinte „űzött vadként” éltem. Az utóbbi időben már úgy rohantam a kórházak között, hogy még a motorommal is elestem, szerencsére pont a Heim Pál-kórház sebészete előtt. Horzsolásokkal megúsztam. A rendkívül nagy koncentrációjú műtétek is, bár mindegyik sikerült, egyre nehezebben mentek. Szóval „két végéről égettem a gyertyát”. Rájöttem, hogy kicsit lassítani kell.
– Gondolom, nem csak a laikusban fogalmazódik meg a kérdés, hogy lehet ilyen stresszben dolgozni, operálni.
– Nem lehet, ezért is döntöttem így. Elgondolkoztatott, hogy az egyik általam nagyra becsült baleseti idegsebész kollégám most halt meg tragikus hirtelenséggel szívinfarktusban három kisgyermekes apaként. Számtalan súlyos koponya- és gerincsérültet mentett meg az évtizedek során. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy „halálra” dolgozta magát.
– Ennyire nagy a túlterhelés?
– Ennyire. Óriási a létszámhiány a fővárosban a baleseti idegsebészekből. A jelenlegi ellátás igencsak döcögve, 70-75 éves kollégák segítségével és a többiek áldozatos odaadó munkájának köszönhetően folyik. Külföldön ezt rezidensek vagy fiatal szakorvosok végzik, akik fizikailag jobban bírják. Mivel Budapesten talán egy kicsit mesterségesen is lelassult az idegsebészképzés, ahhoz, hogy a nehéz agy- és gerincműtéteket el tudjuk végezni, valóban 40 éves kor felett kell lenni.
– Elképzelhető, hogy mindez ismeretlen a szakmai vezetés előtt?
– A budapesti idegsebészeti vezetés évtizedek óta nem vesz részt számottevően a neurotrauma-ügyeletben, így nincs igazán rálátása a helyzetre. Az íróasztal mellől hozott rendeletek mindent elbírnak, a betegek és az orvosok szíve sajnos nem. A szakmai kollégiumban is a fővárosnak van meghatározó befolyása, pedig csak az ország lakosságának ötödét képviselik szakmailag. Ez a fajta értelmetlen főváros-centrikusság még a szocializmus terméke. Visszatérve a szakmai kérdésre, sajnos kitartanak amellett, hogy a főként baleseti idegsebészeti profilú osztályok önállóan ne indíthassanak szakorvosképzést, így szépen elfogyunk, és nincs utánpótlás, mert a nagy centrumokból, ahol sokszor orvostöbblet van, senki nem akar erre a területre jönni.
– Mit jelent ez a „kicsit mesterségesen lelassított” idegsebészképzés?
– Az USA-ban egy végzős szakorvosjelöltnek 300 műtétet kell elvégeznie az utolsó gyakorlóévében. Előtte öt évig már rengeteget operál. Magyarországon a hatéves képzés alatt örülhet, aki összeszed száz műtétet. Ennek is a zöme porckorongsérv vagy fúrt lyuk a koponyán, amit már hatezer éve is képesek voltak elvégezni, csak kezdetlegesebb eszközökkel. Akadt olyan kollégám, aki úgy ment szakvizsgára a fővárosban, hogy egyetlenegy agydaganatműtétet sem kapott. Ennek megfelelő aztán a tudás. Ez más manuális szakmában is problémát okoz. Ez is a hálapénzrendszerre vezethető vissza. Sajnos kevés az olyan főnök, mint például nálunk, az Országos Baleseti és Sürgősségi Intézetben Pentelényi tanár úr, aki minden műtétet átengedett nekünk, fiatalabbaknak, hogy fejlődhessünk.
– Nincs elég érv a vezető professzorok meggyőzésére?
– Erős a hierarchia, így aki felemeli a szavát, nem jut kedvező helyzetbe. Ezt a magam példáján is folyamatosan látom. Elképesztő volt, ahogy a közelmúltban az ország legjobb idegsebészeti intenzíves főorvosnőjét, dr. Futó Juditot – aki valóban komoly nemzetközi elismertségnek örvendett – a budapesti idegsebészetből eltávolították. A bűne az volt, hogy kitartott a szakmai elvei mellett. Ennek elsősorban a legsúlyosabb állapotú kómás betegek látják kárát. Az orvosok közül jó néhányan más területre mennek. Sajnos az orvosi hierarchia sokszor felemészti a jó szakembereket.
– Ront vagy javít ezen a sokat vitatott kórháztörvény?
– A jelenleg hatalmon lévőket hozza még előnyösebb helyzetbe.
– Most ön is elmegy, akkor még kevesebben lesznek, akik segíteni tudnak.
– Máshol is lehet hasznosan dolgozni, már régóta gondolkoztam ezen. Kaptam egy nagyon korrekt hazai ajánlatot, jó messze a fővárostól, Szombathelyen, ahová már reményeim szerint nem ér el az egy-két pesti „jóakaróm” segítő keze. A másik dolog az, hogy több beadványt is írtam a fővárosi neurotrauma ügyeleti problémáinak megoldására, de süket fülekre találtam. Azzal, hogy rohangálok, mint egy félőrült a motorommal, lehet, hogy személyesen néhány beteggel többet meggyógyítok, de így tudományos munkát nem lehet folytatni. Mindig azt kell néznie egy orvosnak, hogy a tudását hol tudja a leghasznosabban a betegek javára fordítani, még akkor is, ha ez több lemondással jár. Sokat köszönhetek azoknak a jó kollégáknak, akikkel együtt dolgozhattam eddig az Országos Baleseti Intézetben, az Országos Idegsebészeti Intézetben, a Károlyi Sándor-, a Péterfi- és a pesti gyermekkórházakban.
– Mi az új ötlet az éralagút után?
– Bővebben csak akkor beszélhetek róla, ha a tudományos közlemények megjelentek, bár most kaptam meg a visszaigazolást, hogy a novemberi szingapúri ausztrál–ázsiai idegsebész-világkongresszusra bemutatásra elfogadták az anyagot. Néhány mondatban csak annyit, hogy a „nyitott falak az agyban”, ami különben szervesen kapcsolódik az éralagúthoz, arról szól, hogy eddig úgynevezett kulcslyuk sebészeti technikával próbálták kiszedni a legrosszabb helyen lévő (például agytörzs körüli) daganatokat. Még mindig magas a súlyos szövődmények aránya a műtétek után. Ez majdnem olyan, mintha az ócska zongorát a kulcslyukon kellene kiemelni a szobából úgy, hogy a nekitámasztott értékes szép velencei tükrök ne sérüljenek. Rendkívül nagy gyakorlatot igényel. Fantasztikus egyéniségei vannak a módszernek itthon és külföldön egyaránt. Én azt találtam ki a korábbi építőmérnöki múltammal, hogy a „sarokfalakat” bontom le, majd óvatosan viszszaépítem, így hozom ki az ócska zongorát (a tumort), a nekitámasztott velencei tükrök (értékes agyterületek) így kevésbé sérülhetnek. Természetesen a mikroszkópos technikát megtartva. A sok traumás agyműtét során arra jöttem rá, hogy az agyféltekék sokkal jobban elmozdíthatók egészben szövődmény nélkül, mint korábban gondoltuk, ha a keringésüket védjük például az éralagúttal. Az első műtét jól sikerült. Mielőtt hozzám került a beteg, neves kollégák elutasították, és igazuk is volt, mert a hagyományos mikroszkópos technikával nem lehetett volna megoperálni. Sok gondolkodás és bonctermi munka előzte meg a sikeres beavatkozást. Többet egyelőre nem tudok mondani.
– Többször említette, hogy nem akar külföldre menni, pedig az USA-ban vagy Nyugat-Európában a szakmai és tudományos elismertsége is sokkal nagyobb, mint itthon.
– Úgy érzem, elsősorban a magyar betegeket kell gyógyítanom, a külföldi kollégák úgyis megtanulják, ha akarják az új agy- és gerincsebészeti műtéti technikákat. Egyébként több helyről hallottam, hogy itthon is alkalmazzák, mégpedig azok is, akik kritizálták.
– Miben reménykedhetnek a betegek, ha ilyen ellentétek vannak az orvostársadalomban?
– Az orvosok kilencvenkilenc százalékában, a nővérekben, a műtősnőkben, akik becsületesen, önfeláldozóan dolgoznak, és a Jóistenben, akinek a segítségével egyszer majd az egy százalék önkényúr eltűnik az egészségügyből.
– Most mi a legközelebbi célja?
– A betegek jobb ellátása, ezen belül elsősorban a szombathelyi agy- és gerincsebészeti centrum továbbvitele eddigi kiváló vezetője, Bobest főorvos úr segítségével. Ehhez minden támogatást megígért az ottani Markusovszky-kórház rendkívül jó szellemű vezetése. Az új „nyitott fal” agysebészeti eljárás további részletes kidolgozása, tudományos terjesztése, személyesen pedig népes családom – most várjuk az ötödik gyermekünket – költöztetése. Külön öröm nekem, hogy valószínűleg az országunk azon részén dolgozhatom majd, ahol példaképem, Batthyány-Stratmann László élt és dolgozott. Az ő családapai és orvosi példája hatalmas erőt ad a nem hívő és hívő embernek egyaránt.