Jószomszédi (v)iszony, avagy nem minden az, aminek látszik

Alkalmazkodás – az egyik legértékesebb képesség manapság, szükségszerű és hasznos. Egy kincs, amely ellenállóvá tesz, átsegít a nehézségeken, megtanít túlélni. De mi van, ha jönnek az új szomszédok? Léont és Babette-et az ellenségünknek se kívánnánk. Tolakodók, agresszívak, eszelősek, elviselhetetlenek. Vagy mégsem?

Felső szomszédok a Rózsavölgyi Szalonban Fotó: Kovács Milán

Harmonikus négyes

A darab végig egy nappaliban játszódik, Enyvári Péter díszlete lényegretörő és egyszerű, a tartalom nem is kíván többet. A zenék, hanghatások ötletesek és jól működnek a darabban, a fókusz viszont egyértelműen a színészi játékon van. Balázs Andreának és Schneider Zoltánnak ez egy jutalomjáték, az alapkaraktereikhez különösen illő szerepekbe bújhatnak, az előadói attribútumok meg is teremtik a nézői komfortot. Az otthonosság érzetét csak tovább növeli, hogy egy pillanatra sem engedik el a fiatal színészpáros kezét, a négyes harmonikus játéka magával ragadó, és végig leköti a néző figyelmét. Egy könnyed vígjáték működtetése a színpadon igen nehéz és összetett feladat – a karakterisztika mellett sok múlik a ritmuson, a spéteken, az arányokon. Biztonságot ad színésznek, nézőnek egyaránt, ha mindezek koherensen jelen vannak, itt ez kétségkívül megvan. A Felső szomszédok ráadásul túlmutat a műfajon, hiszen 

egy létező társadalmi jelenséget, a generációk közti szakadék problémáját is felskicceli. 

Míg Léonék egy közösségorientált, addig Max és Julie már egy énközpontú világban nőttek fel. Hogyan tud a kettő találkozni? Melyek lehetnek a megértés eszközei? Fontos kérdésekre keresi a választ Laurence Jyl színdarabja, teszi ezt szórakoztató formában, remek színészi játékkal. Ritka az olyan előadás, ami ennyire homogén, ez kétségkívül Őze Áron rendező érdeme is, hosszú színpadi életet jósolunk a darabnak.