Jószomszédi (v)iszony, avagy nem minden az, aminek látszik

Alkalmazkodás – az egyik legértékesebb képesség manapság, szükségszerű és hasznos. Egy kincs, amely ellenállóvá tesz, átsegít a nehézségeken, megtanít túlélni. De mi van, ha jönnek az új szomszédok? Léont és Babette-et az ellenségünknek se kívánnánk. Tolakodók, agresszívak, eszelősek, elviselhetetlenek. Vagy mégsem?

Felső szomszédok a Rózsavölgyi Szalonban Fotó: Kovács Milán

Egy fiatal pár, Julie (László Rebeka) és Max (Nyomárkay Zsigmond) kibérelnek egy párizsi kis lakást. Tudatos Z generációsok, Excel-táblázatba rendezik a közösre tervezett éveiket, komolyan átgondolták, milyen egzisztenciát akarnak megteremteni, milyen jövedelmező álláshoz akarnak jutni, mikor vállalnak majd a gyereket. Úgy érzik, megtalálták az ideális otthont, ahol elindulhat közös életük. Csakhogy már az első éjszakájukat felveri a felső szomszédoktól érkező hangoskodás. 

A Felső szomszédok című darab négyese tökéletes összhangban van (Fotó: Kovács Milán)

A szomszédaink olyanok, mint a családunk: nem mi választjuk őket

Megjelenik a lakásukban az egyik zajkeltő, Léon (Schneider Zoltán), egy kattant ötvenes férfi, barbapapás pólóban, bányász sisakkal a fején. Feltűnik Léon hóbortos felesége, Babette (Balázs Andrea) is, harsány színekben harsány személyiséggel. Összeszokott páros, imádják élni az életet, hangosan, táncolva, gátlástalanul. Egy dolgot azonban nem bírnak: ha rajtuk kívül még laknak a házban. Ezért mindent megtesznek, hogy elüldözzék a fiatalokat a szomszédságukból. Megindul a hadviselés ellenük.

Ismerjük az embertípust, aki belemászik az auránkba, izeg-zizeg körülöttünk, kellemetlenkedik, kérdéseket tesz fel, beszél, ha kell, ha nem. Tapintatlan, indiszkrét, tenyérbemászó. Sejtjük, hogy nem kerek nála valami, de nehezünkre esik a dolgok mélyére ásni, inkább csak szeretnénk távol tartani magunktól, idegesítsen mást. Léon és Babette látszólag ilyenek. Betolakodók, zaklatók. Azon túl, hogy kényük-kedvük szerint járnak be a szomszédjuk lakásába (átrendezik azt, ócsárolják a bútorokat, a nagyszülőktől örökölt festményt Rolling Stones-poszterre cserélik, lépcsőt terveznek bele), az életben is szeretnék eligazítani a fiatalokat. A különös az, hogy akármennyire is idegesítő ez a pár, 

mégis megszületik a nézőben a megismerés, a mélyebb rétegek feltárásának vágya. 

Schneider Zoltán Léonja egy nagyra nőtt gyerek, hiányos érzelmi intelligenciával. Egy fejlődésben megrekedt személyiség, aki kívül-belül hordozza az infantilizmus jegyeit. Ízléstelen, vad színösszeállítású ruhák és a hozzá illő gyermeteg attitűd jellemzi, ahogyan a feleségét is. Babette a szó szoros értelmében lehengerlő, agresszív nyomulása zavarba ejtő, ugyanakkor visszautasíthatatlan. Max sokkot kap tőlük, Julie megengedőbb. Van valami megmagyarázhatatlanul szimpatikus a tolakodásukban, s mikor feltárul életük traumája, hogy nem lett gyerekük, meglátjuk igazi arcukat: nem akarnak rosszat, csak szeretetre vágynak.

Harmonikus négyes

A darab végig egy nappaliban játszódik, Enyvári Péter díszlete lényegretörő és egyszerű, a tartalom nem is kíván többet. A zenék, hanghatások ötletesek és jól működnek a darabban, a fókusz viszont egyértelműen a színészi játékon van. Balázs Andreának és Schneider Zoltánnak ez egy jutalomjáték, az alapkaraktereikhez különösen illő szerepekbe bújhatnak, az előadói attribútumok meg is teremtik a nézői komfortot. Az otthonosság érzetét csak tovább növeli, hogy egy pillanatra sem engedik el a fiatal színészpáros kezét, a négyes harmonikus játéka magával ragadó, és végig leköti a néző figyelmét. Egy könnyed vígjáték működtetése a színpadon igen nehéz és összetett feladat – a karakterisztika mellett sok múlik a ritmuson, a spéteken, az arányokon. Biztonságot ad színésznek, nézőnek egyaránt, ha mindezek koherensen jelen vannak, itt ez kétségkívül megvan. A Felső szomszédok ráadásul túlmutat a műfajon, hiszen 

egy létező társadalmi jelenséget, a generációk közti szakadék problémáját is felskicceli. 

Míg Léonék egy közösségorientált, addig Max és Julie már egy énközpontú világban nőttek fel. Hogyan tud a kettő találkozni? Melyek lehetnek a megértés eszközei? Fontos kérdésekre keresi a választ Laurence Jyl színdarabja, teszi ezt szórakoztató formában, remek színészi játékkal. Ritka az olyan előadás, ami ennyire homogén, ez kétségkívül Őze Áron rendező érdeme is, hosszú színpadi életet jósolunk a darabnak.