„Olyan erősen éreztem a hívást, hogy nem volt visszaút” – mondja a Lugas interjúsorozatában Balázs Andrea

Minden egyes kavicsával, amiben az ember megbotolhat és megütheti magát, és minden egyes varázslatos, puha felhőjével, amit magához ölel, a színjátszás fantasztikus kaland – vélekedik Balázs Andrea, akivel egyebek mellett arról beszélgettünk a Lugas művészinterjú-sorozatában, hogyan vált a színház élete nagy Ő-jévé, vagy mit ért színházi krízis alatt. De arról is mesélt, hogyan lett a „cinkosa” Bodrogi Gyulának.

Fotó: Kurucz Árpád

A Hollósi Frigyes-díj átadásakor Kőszegen (Forrás: koszeg.hu) 

– Elég korán eldőlhetett, hogy ez lesz az útja. Endrődi születésűként tizenhárom évesen már falta a drámákat, a középiskola alatt színjátszó szakkörre járt és színházbérlete is volt. Ki tudna emelni olyan színházi élményt, előadást, alakítást, amely sorsfordító volt az ön számára?

– Általános iskolás koromban elvittek minket a Békéscsabai Jókai Színházba a Légy jó mindhalálig című musicalre. Gyönyörűen szóltak a zenék, remek előadás volt. A végén elsírtam magam, oldalra néztem, és döbbenten tapasztaltam, hogy az osztálytársaim nem sírnak. Majdnem rájuk szóltam, hogy ti nem értitek, nem látjátok? Nem éreztek úgy, mint én, akit teljesen magával ragadott ez a világ?! Majd jött a középiskola. A szolnoki színházban a kakasülőn ültünk mindig, és emlékszem, hogy aki hangos volt, arra rászóltam, szóval valóban a szentségét láttam meg az egésznek. Nem tudtam megérteni, hogy a többiek miért nem látták meg ezt a csodát. Megnéztem egy darabot, amiben Dunai Tamás játszott. Akkoriban teljesen odavoltam érte. Megláttam a színpadon az őszinteségével, a varázslatos jellemével, és három napon át azon gondolkodtam, mi a titka, hogy tud ilyen jó színész lenni? Úgyhogy engem nagyon hamar beszippantott a színház. Olyan erősen éreztem a hívást efelé, hogy nem volt visszaút. Nagy hatással volt rám a Koltai Róbert által rendezett Szamba is, ami a magyar színjátszásról szól, annak minden szépségével, keserűségével. Úgy voltam vele, hogy nem baj, ha ez ennyire kaotikus néha, én ott akarok lenni, ahol ők vannak. Ezért kimondhatatlanul boldog voltam, amikor összehozott a sors egy színpadra Koltai Róberttel vagy Pogány Judittal. Ezek mind olyan visszaigazolások, amelyek napról napra adnak nekem muníciót.

– Valóban kaotikus ez a világ?

– Igen. Minden egyes kavicsával, amiben az ember megbotolhat és megütheti magát, és minden egyes varázslatos, puha felhőjével, amit magához ölel, a színjátszás egy fantasztikus kaland, ahol élvezni kell még a legfurcsább helyzeteket is. Ha az ember három darabot próbál egyszerre, és azt sem tudja már, hogy kicsoda, vagy ha krízisbe kerül, akkor is megéri. Valamelyik nap megkérdezte egy barátom, mit értek az alatt, hogy színházi krízis. Mondtam, hogy azt, amikor hazamegyek a próbáról, leteszem a szövegkönyv példányát, és ott van a kezemben a telefon, hogy felhívjam a rendezőt és megmondjam neki: én erre alkalmatlan vagyok, nem fogom tudni megcsinálni. Aztán persze nem hagyom magam, és azt mondom, hogy mégiscsak meg kell próbálni. De először mindig van egy feladás bennem, ami szerintem kell is. Miért van az, hogy mindenki halad, tudja, mit akar, én meg egy helyben toporgok? Csak én nem értem a rendezőt? Ezek a vívódások teszik számomra kaotikussá ezt a szakmát. De megtanultam segítséget kérni. Ha nem tudok a rendezőtől, mert valamiért nem tudunk egymással szót érteni, akkor sem adom fel, hanem továbbmegyek, és ilyenkor jön az, hogy benyitok egy öltözőbe. Soha nem fogom elfelejteni: Egri Kati, Murányi Tünde és Pásztor Erzsi ültek az öltözőben, beszélgettek két próba között. Bementem, és kértem, hogy segítsenek, mert bajban vagyok. Elmondtam nekik, miről van szó, ők pedig kedvesen odafordultak, és elmondták, szerintük mit kellene megpróbálnom. Átestem ezen, kétségbeesve sírtam egy fél napot, aztán megoldódott a dolog.

– Forgat is, televíziós műsorokban is feltűnik, rádiózott is. Mi kell ahhoz, hogy balanszban legyen, és kizárja annak a lehetőségét, hogy szétforgácsolódjon a különféle munkák forgatagában?

— Nagyon tudatos vagyok ebben. A színház a szerelmem, a szerelmemhez pedig ragaszkodom, ezért mindenki más kizárólag a szeretőm lehet. Ideig-óráig nagyon szórakoztató és izgalmas tud lenni ennyi mindent csinálni, például televíziózni vagy filmezni, de a szívem akkor dobban a legnagyobbat, amikor kimegyek a színpadra, mert ott megtörténik a csoda. Azt soha senki nem fogja tudni überelni nálam. Ezért van az, hogy az elmúlt huszonhárom évben könnyedén tudtam a dolgokra azt mondani, hogy köszönöm szépen, nagyon jól éreztem magam, de nem csorbulhat a szerelmemmel töltött idő. Az lehetetlen, hiszen ő a minden, ő az, amitől én élek. Ez az evidencia pedig segíti a tudatosságot.

– Előfordult olyan, hogy nem tudott maximálisan jelen lenni a színpadon az egyéb elfoglaltságai miatt?

– Egy évvel ezelőtt, amikor még rádióztam, ötkor keltem, aztán bementem a színházba fél 11-kor, és elkezdődött egy nagyon feszített próbafolyamat. Egy csodálatos orosz rendezővel, Alekszej Zolotovickijjal dolgozhattam együtt. Elképesztő tempóval vittük végig ezt a próbafolyamatot nyolc héten át, és volt olyan, hogy az esti előadás előtt belenéztem a tükörbe és majdnem sírva fakadtam, olyan fáradt voltam. Akkor döntöttem el, hogy ennyi és nem tovább. Dupla energiára volt szükségem ahhoz, hogy a közönség ne vegye észre, mindjárt összeesem. Aludni sem tudtam már, túlpörgettem magam fizikálisan, ez nyilván nem mehetett így tovább.

Fotó: Kurucz Árpád

– Ma már könnyebben mond nemet?

– Mindenáron nem kell elvállalni színházi munkákat. Ha nem érzek a magaménak egy darabot, vagy túl nagy kompromisszumokat kellene kötnöm hozzá, akkor nem bólintok rá. De általában inkább azért kell nemet mondanom egy-egy munkára, mert nincs rá időm. Jelenleg kilenc darabban játszom, és most újabb öt bemutatóval gazdagítom a repertoárt. Ez azt jelenti, hogy ha csak mindenből egyet játszom, fél hónapot csak a színházban töltök. Meg kellett tanulnom a nemet mondás képességét.

– Milyen szakmai céljai vannak a közeljövőben? 

– Mindenképpen szeretném ezt az öt bemutatót sikerre vinni. Emellett nemsokára végzek a Színművészeti Egyetem drámainstruktor-színjátékos szakán. Közeljövőbeli tervem, hogy gyerekekkel, fiatalokkal foglalkozzak, beszálljak a lelki jólétükért való harcba. Szeretném fejleszteni a kommunikációjukat, a problémáikra megoldásokat találni. A Karinthy Színházban most indul egy Keltető nevű kiváló program, amelyben kifejezetten erről van szó. Ebben nagyon szívesen részt vennék. Ezeken a foglalkozásokon a színház „ürügyén” az életben fellelhető konfliktusok jönnek szembe velük, drámai helyzetekben találhatják magukat. A cél, hogy megtalálják a számukra megfelelő morális válaszokat.

Borítókép: Balázs Andrea színművésznő (Fotó: Kurucz Árpád)