Az Európa történetének legöldöklőbb konfliktusa, az 1618 és 1648 között lezajlott harmincéves háború utáni vesztfáliai békerendszer fogalmazta meg azokat a nemzetközi jogi alapokat, amelyek azóta is arra szolgáltak, hogy valamilyen formális rendbe szervezzék a világ legfőbb hatalmi szereplőinek viszonyát. Ez vezetett el Francis Fukuyama 1989-es felismeréséhez, hogy a liberális demokrácia és szabad piacgazdaság kombinációja, lévén, hogy minden lehetséges világok legjobbika elhozza a „történelem végét”. Nem érdemes tovább próbálkozni, mert ennél tökéletesebb berendezkedés nincs és nem is lehet.
Mostanában egyre többször van olyan érzésünk, hogy ez valóban a „történelem vége”, de nem egészen abban az értelemben, ahogy Fukuyama gondolta. Ma már egyértelmű, hogy a modern Nyugat azon víziója, hogy ő és csakis ő képes a világ első (és egyben utolsó) univerzális civilizációjának a megteremtésére, most látványosan megbukik. A liberális demokrácia és szabadpiac „kombó” csak egy jól álcázott globális diktatúra fedőszerve volt eddig is, csak erről nem illett nyíltan beszélni. E diktatúra legbelső történelmi magját egy igen figyelemreméltó feltevés képezi, amit talán a legnyíltabban Thomas Piketty francia sztárközgazdás adott meg másfél évtizeddel ezelőtt. Nagy bestsellerében, amelynek címe a Tőke a XXI. században azt fejtegeti, hogy valójában teljesen esetleges és önkényes az, hogy konkrétan egy nép ural egy területet bárhol a világon, akármilyen hosszú idő óta. Mert hogy ezzel, ha az a terület kellően gazdag természeti erőforrásokban, akkor csak egy olyan extra „járadékot” élvez, ami nemcsak őt, hanem az egész „emberiséget” illeti meg. És innen már csak egy ugrás annak a kimondása, hogy „ki az emberiség, azt én mondom meg”. Tehát hogy ki lép fel az emberiség nevében „közös” birtokba venni a térség javait.
