Az Európa történetének legöldöklőbb konfliktusa, az 1618 és 1648 között lezajlott harmincéves háború utáni vesztfáliai békerendszer fogalmazta meg azokat a nemzetközi jogi alapokat, amelyek azóta is arra szolgáltak, hogy valamilyen formális rendbe szervezzék a világ legfőbb hatalmi szereplőinek viszonyát. Ez vezetett el Francis Fukuyama 1989-es felismeréséhez, hogy a liberális demokrácia és szabad piacgazdaság kombinációja, lévén, hogy minden lehetséges világok legjobbika elhozza a „történelem végét”. Nem érdemes tovább próbálkozni, mert ennél tökéletesebb berendezkedés nincs és nem is lehet. 

Mostanában egyre többször van olyan érzésünk, hogy ez valóban a „történelem vége”, de nem egészen abban az értelemben, ahogy Fukuyama gondolta. Ma már egyértelmű, hogy a modern Nyugat azon víziója, hogy ő és csakis ő képes a világ első (és egyben utolsó) univerzális civilizációjának a megteremtésére, most látványosan megbukik. A liberális demokrácia és szabadpiac „kombó” csak egy jól álcázott globális diktatúra fedőszerve volt eddig is, csak erről nem illett nyíltan beszélni. E diktatúra legbelső történelmi magját egy igen figyelemreméltó feltevés képezi, amit talán a legnyíltabban Thomas Piketty francia sztárközgazdás adott meg másfél évtizeddel ezelőtt. Nagy bestsellerében, amelynek címe a Tőke a XXI. században azt fejtegeti, hogy valójában teljesen esetleges és önkényes az, hogy konkrétan egy nép ural egy területet bárhol a világon, akármilyen hosszú idő óta. Mert hogy ezzel, ha az a terület kellően gazdag természeti erőforrásokban, akkor csak egy olyan extra „járadékot” élvez, ami nemcsak őt, hanem az egész „emberiséget” illeti meg. És innen már csak egy ugrás annak a kimondása, hogy „ki az emberiség, azt én mondom meg”. Tehát hogy ki lép fel az emberiség nevében „közös” birtokba venni a térség javait. 

Számos jel utal arra, hogy a világ most éppen egy ilyen korszakba lép be. A liberális demokrácia, szabad piacgazdaság, az erre épülő nemzetközi együttműködési rendszer és az ezt szabályozó nemzetközi jog eddig is csak diszkrét álca volt, és a nagyhatalmak bármelyike, amelynek volt kellő katonai technológiája, bármikor és bárhol megsérthette ezeket a „szent és univerzális” elveket. De legalább volt mit megsérteni, vagyis mégiscsak volt egy formális rend, de ennek most vége lett, méghozzá durván, fesztelen természetességgel és nyíltan deklarálva. 

Most egy olyan korszak kezdődik, ahol bárki bármikor bármit megtehet, és formálisan sem kell úgy tennie, hogy ő valójában csak a „rendet” szerette volna helyreállítani. Most azért még elég nehéz megítélni, hogy akkor ez most jó vagy rossz, de az egészen biztos, hogy más, méghozzá nagyon más. Ahogy Donald Trump szokta mondani, „érdekes idők jönnek”. Így igaz!

A szerző közgazdász