időjárás 5°C Ferenc , Olívia 2022. december 3.
logo

Tisztelt Szerkesztőség!

–
2003.07.10. 22:00

Levágták az aranytojást tojó tyúkot
Mérlegen az elhibázott kormányzati intézkedések · Szabad-e ezt így folytatni még közel három évig?

Most, amikor naponta olvasom és hallom, hogy kong az államkassza, drasztikus megszorítások várhatók, szigorodik az adórendszer, nőnek a járulékok terhei stb. stb., gondolkodóba estem.
Először átgondoltam az Orbán-kormány négy évét, mely idő alatt alig lehetett hallani, hogy nincs pénz, miközben felépült a Mária Valéria híd, a Nemzeti Színház, újjávarázsolták a Sándor-palotát, épültek az utak, újjáépítették az árvizek miatt tönkrement falukat. Nem felújították, hanem újjáépítették. A gyerekek rászorultsági vizsgálat nélkül kapták az ingyentejet egy kiflivel. Megalapították a Széchenyi-tervet a kisvállalkozások segítésére. A lehető legkedvezőbb kamatra lehetett felvenni építési kölcsönt, diákhitelt. Felújították a Ganz-Mávag összeomlani készülő épületét és kialakították benne sokak számára a Millenáris Parkot. Létrehozták a Terror Házát. Felemelték a minimálbéreket és a nagyon alacsony nyugdíjakat is kimozdították a nyomor szintjéről.
Mindehhez hitelt nem vettek fel és privatizáció néven nem árusították ki az országot, sőt a gázáremelés megfékezésére még a gázművek visszavásárlására tettek javaslatot.
Felsorolásom nem teljes, de olyan helyzetben, ahogy 1998-ban átvették az ország vezetését, csodálatra, elismerésre méltó eredmények ezek. Mindezek mellett azonban a baloldal állandóan lopással vádolta a Fidesz-kormányt, és a későbbi üvegzsebű közpénzügyi államtitkár alaposan ellátta a bíróságokat munkával, noha pereit manapság sorra elveszíti. Hatalomra jutásukhoz viszont sajnos sikeres volt ez a hazug propaganda. A Happy Enddel szembeni perbe viszont most fog belefulladni.
Ezek után készítettem el leltáromat az elmúlt egy és negyedévről. Mit tett a tiszta kezű, szegénységpárti, ócsító kormány az ország helyzetének jobbításáért, így az Európai Unió küszöbén? Lássuk! Felemelték a kormánytagok bérét száz százalékkal, a pedagógusokét ötven százalékkal, de ez utóbbira nem biztosították a fedezetet (és most elbocsátják őket az iskolabezárások miatt). Kaptak ugyan a nyugdíjasok tizenkilencezer forintot, de a Fidesz-kormány által megtakarított pénzből. A Fidesz időszakában épült utakat és hidat (szekszárdi híd), melyek jószerével csak átadásra vártak a kormányváltáskor, átadták nagy mellénnyel, mintha a dicséret őket illetné. A további építkezések, fejlesztések leálltak.
Csökkentették viszont az építési kölcsönök felvehető összegét, megemelték a kamatot. Újrakezdték az ő idejükben rendszeresen alkalmazott forintleértékelést, újabb hiteleket vesznek fel, ismét növekszik az államadósság, miközben a magyar gazdaság csődközeli állapotba került. Tönkretették a Millenáris Parkot és az igazgatónőt emberi méltóságában csúnyán megalázták, ártatlanul. Ingyentejet már a szegény gyerekek sem kapnak, viszont az ingyenesnek ígért tankönyvek árai megdrágultak csakúgy, mint a gyógyszerárak. Ezen „országjobbító” munkálkodásuk mellett naponta ígéretek halmaza hangzik el, hogy a jelenlegi megszorító takarékosság után két vagy három év múlva tényleg mi minden épül majd és milyen jó lesz mindenkinek. Már elkezdték választási propagandájukat, de remélem, akkorra már kijózanodik a magyarság az évente kétszeri ingyenes sörtől.
Él még bennem a rossz emlékű Kádár-rezsim, amely addig tartogatta az aranytojást tojó tyúkot jobb időkre, hogy eközben a felvett nemzetközi hitelek miatt az ország gazdasága teljesen tönkrement. Ma már tudom, hogy az aranytojást tojó tyúkot rég levágták, abból vannak a gyönyörű villák.
A két kormány munkáját összevetve, az oktatási miniszter korrupciós ügyeit olvasva azon gondolkodom, hogy vajon melyik kormány elé kell tartani a Lop-Stop táblát? Szabad-e ezt így folytatni még közel három évig? Jóvátehetetlen károkat okoztak már eddig is, de folytatják megkezdett munkájukat, iskolákat, óvodákat zárnak be, szüntetnek meg postahivatalokat. Ezrével küldik el a dolgozókat a vasúttól, a postától, bezárta kapuit az egyetlen magyar hangszergyár Szegeden, a ruhagyár Szentesen.
Itt sem teljes a felsorolás, de egy és negyedévre ez már annyira sok, hogy jó lenne abbahagyni.
Czető Lászlóné Budapest
*
Miért óvatos Európa a kisebbségek ügyében?
Strasbourg óvatos címmel közölte a Magyar Nemzet június 25-i száma az Európa Tanács emberi jogi és jogi bizottságának a jelentését, amelyet a szervezet parlamenti közgyűlése elé terjesztenek.
Mint lapjuk írja, a „tervezet jelenlegi formájában elvben kedvezően fogadja az anyaállamoknak más államokban élő kisebbségeik kulturális, nemzeti, nyelvi azonosságának megőrzéséhez nyújtott támogatását”, de „az anyaországoknak a segítség nyújtásánál ügyelniük kell arra, hogy azt mind formájában, mind tartalmában elfogadja az az állam is, amelyhez a kisebbségek tartoznak”. Sőt, „a tervezet hangsúlyozza, a kisebbségek sorsáért minden esetben alapvetően azt az országot terheli felelősség, amelynek az illető kisebbség tagjai állampolgárai”. Az európai szervezetek tagjainak többsége nem érintett a kisebbségi kérdésben, jelentős részük pedig felelős azért, hogy a két világháborút követő békerendezések kiélezték a kisebbségi kérdést, ahelyett, hogy megoldották volna. Az első világháború után még igyekeztek a látszatot fenntartani; a kisebbségeket „kapó” országokat a Népszövetség védelme alá helyezett kisebbségvédelmi szerződés aláírására kötelezték. A második világháborút lezáró békeszerződések azonban, holott visszaállították a Párizs környéki szerződésekben foglaltakat vagy éppen súlyosbították azokat, már említést sem tesznek a kisebbségekről.
Persze, a Párizs környéki szerződésekhez csatolt kisebbségvédelmi szerződéseknek gyakorlati értékük nem volt. Erre mutat rá Henry Bogdan, magyar származású francia történész Les minorités nationales dans les pays danubiens (A nemzeti kisebbségek a dunai országokban, in Les dossiers de l’Histoire, 27. szám, 1980. szeptember–október) című cikkében: „A (Népszövetségi) Tanácsnak kellett kidolgoznia az eljárást, mely szabályozza a kisebbségek petíció útján benyújtott folyamodványait. Ez az eljárás hosszadalmasnak és kedvet szegőnek bizonyult, oly mértékben, hogy ritka volt az eredményre vezető kérelem. 1929 és 1937 között a kisebbségek által beterjesztett 852 panaszból 381-et elfogadhatatlannak ítéltek, a fennmaradó 471-et pedig az érdekelt kormányokhoz továbbították, amelyek ezek közül 465-re kimondták, hogy alaptalanok és csupán hat ügyet fogadtak el. Érthető a keserűség és reményvesztettség ezen nemzetek részéről, amelyeket önkényesen szakítottak el hazájuktól és szolgáltattak ki számukra idegen államok önkényeskedésének.”
Ezek után minden alapunk megvan arra, hogy attól tartsunk, a közös európai szervezetek a kisebbségek kérdésében – igen sajnálatos módon – vészesen közelítik a Népszövetség rosszemlékű gyakorlatát. Vonakodnak elismerni a nemzeti kisebbségek kollektív jogait, holott ezzel ellentmondásba kerülnek az emberi jogok saját maguk állította mércéjével, s amelyek ellenőrzése végett nem riadnak vissza az adott ország belügyeibe avatkozástól sem. Pedig amikor a birtokon belüli országokra bízzák a kisebbségek sorsát, éppen a szovjet szféra által az emberi jogokat számon kérő eljárások és felszólalások ellen előszeretettel hangoztatott és alkalmazott „belügyekbe be nem avatkozás” elvét érvényesítik.
Bakonyi József Budapest
*
István, a király Csíksomlyón
Tavaly április óta most hasított belém először az az érzés, amely a 2002-es választások előtti négy évben már-már természetessé vált: büszke vagyok arra, hogy magyarnak születtem. Borzasztó, hogy az utóbbi egy év folyamatosan törte le bennem ezt az érzést: lekerült az addig oly sokat jelentő trikolór eldugott kis tanyánk kapujáról, nem szívesen beszélek Európából érkező barátaimnak a jelen történéseiről, inkább csendben meghúzom magam közöttük.
Olvasom a csíksomlyói beszámolót (Lukács Csaba: Szent István király megáldotta Erdélyt, Magyar Nemzet, július 7.), és remegni kezdek ott mélyen, legbelül, patakokban folyik a könnyem és átélem az előadást, mintha részese lettem volna. 1984-ben jártam a Hargitán, akkor még gimnazistaként az átkosban. Segesváron a pályaudvaron találkoztam az első székelyekkel, akik a magyar szó hallatán sírva fakadva jöttek hozzánk és félve kérdeztek bennünket magyarul: mi újság odaát? Simogattak kérges tenyerükkel a jellegzetes kalapot viselő öreg bácsikák, itták minden szavunkat és köszönték a csip-csup ajándékokat, amik előkerültek a hátizsákok mélyéről. Azt a meggyötört, megtört, fáradt tekintetet, melyet még az oly méltán híres székely huncutság sem tudott elfedni – soha nem felejtem.
Ott, a segesvári pályaudvaron éreztem először igazán, mit jelent nekem, nekik – ott a határon túl – magyarnak lenni. Egy évvel voltunk akkor túl az István, a király hazai ősbemutatóján – nem volt kérdés, hogy a fárasztó napokat követő estéken összeülve mindenki kívülről fújta a dalokat. Talán az sem csoda, hogy mi, akik akkor voltunk 17–18 évesek, de még a szüleink is – ma is, bármikor képesek idézni a rockopera bármely nótáját. Felemelő érzéssel irigylem azokat az erdélyi honfitársaimat, akik húsz év után végre részesei lehettek ennek az előadásnak. Ők mindig és minden helyzetben őszintén magyarabbak voltak nálunk, akik itt élünk, határokon belül. Van mit tanulnunk tőlük tisztességből, hazaszeretetből, hagyományápolásból, sorolhatnám.
Vajon hogyan éli meg Medgyessy miniszterelnök és kis csapata az ilyen tudósításokat? Remélhetem-e, hogy akár csak egy pillanatra is elgondolkodnak azon, hogy azok a magyarok, akiknek piros-fehér-zöldben a jobboldalon dobog a szíve, mit éreznek mondjuk a státustörvény kapcsán, hogy a többiről ne beszéljek? Biztos, hogy az a jó politika, hogy minden elkezdett folyamatot sárba döngölnek és új alapokra helyezve építenek föl? Nem félnek, hogy nem lesz rá elég idejük? Nem félnek, hogy egyszer majd el kell számolniuk nekünk, magyaroknak azzal a választási kampányszlogennel, hogy nem csak tízmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni?
A minap az egyik reggeli műsorban Medgyessy Péter azt találta mondani, hogy mosolygós, boldog emberekkel szeretne találkozni széles e hazában. Nem félt, miniszterelnök úr, hogy egyszer ezekkel a frázisokkal találja majd szemben magát? Elgondolkodott-e azon, hogy az a háromszázezer ember odaátról tartozik valahová, és reménykedik bennünk?
Én már elveszítettem a reményt és a hitet ez alatt az egy év alatt. Jó, hogy van nekünk Szörényink és Bródynk. Novák Ferencünk és István, a királyunk. Jó, hogy élnek Lukács Csabák és jó, hogy van Magyar Nemzetünk. Remélem, hogy nekünk nem kell újabb húsz évet várnunk, hogy megtörténjék a csoda.
Treiber Zsuzsa Fülöpjakab
*
Lőrincze Miklós (Budapest): A Magyar Nemzet hétvégi magazinjában (2003. június 21.) tihanyi kiállításom alkalmából Hanthy Kinga adott közre írást életutamról, munkásságomról. Az ebben szereplő egyik adatot szeretném pontosítani. A Vatikánban, majd később a Magyar Nemzeti Múzeumban is látható, A magyar kereszténység ezer éve című kiállításnak, valamint a nemzeti galériabeli Jankovich-gyűjtemények bemutatójának alkalmazott grafikusi munkáit végeztem. A belsőépítész mindkét alkalommal Héjjas Pál volt.
*
Vizaknai Tamásné (Komló): Boross Péter volt miniszterelnök úrnak az MDF honlapján megjelent magánleveléből vett idézeteket olvasva szeretném gondolataimat leírni. Annak idején Antall József miniszterelnök urat nemcsak tiszteltem, szerettem, hanem nagy fájdalmat éreztem a méltatlan támadások miatt, melyek őt érték. Ugyanezt éltem át Orbán Viktor miniszterelnök úr kormányzása idején is. Őt most is tisztelem. Fájt az a rágalomhadjárat, melyet a sajtó és ellenzéke ellene indított. Ezzel együtt népünket is sajnáltam, hogy sokan hittek a hazug szónak. Ma nem itt tartana hazánk, ha ő nyeri meg a választást. És sajnos az MDF egyes vezetőiről inkább elmondható, hogy „…néha erőteljesebben támadja (és támadta) a szövetségest (a Fideszt, V. T.), mint ellenfeleit”. Félek, hogy a Fidesz vereségének egyik oka lehetett még Boross Péter volt miniszterelnök úr „mérsékletre” intő tanácsadása, és jelenleg is nemegyszer negatív véleménye mindarról, amit mi Orbán Viktor miniszterelnök úr beszédét hallva, lelkesen fogadunk.
*
Dr. Baumann Piroska (Budapest): A II. kerületi önkormányzat okmányirodáját kellett hivatalos ügyem miatt felkeresnem. Reggel hat (!) órától áll a sor az iroda nyitásáig, nyolc óráig az épületen kívül, kulturálatlan körülmények között. Sehol egy pad, ahova leülhet a várakozó (sok az idős ügyfél). Majd, miután az épületbe bebocsátást nyer a jámbor polgár, még várhat a sorszámosztásra is vagy félórát. Ez a helyzet engem a büntetőtáborok reggeli sorakozójára emlékeztetett. Adófizető polgárok állnak sorban, vagy rabok? A II. kerületi polgármester úr egyszer álljon be akár inkognitóban reggel hattól nyolcig tapasztalatokat szerezni.
*
Fodor József (Zirc): A médiában elképesztő butaságokat lehet olvasni parlagfűügyben. Parlagfűvel mindenhol lehet találkozni, ahol bolygatott a terület, például erdőben is, az utakon. Nincs parlagfű a több éve műveletlen parlagokon, erdőben, legeltetett és nem legeltetett legelőkön, begyűjtött kaszálókon. Úgy tudom, a parlagfüvet a nagyüzemi napraforgótáblák terjesztették el Magyarországon. A parlagon hagyott területeken néhány év alatt visszaszorul, a hazai gyom-, kórófajok egyszerűen kiszorítják. Ha egy ilyen területen parlagfű ellen kaszálnak, az otthagyott kaszálék alól a parlagfű bújik ki először. Ha egy őshonos lágyszárú növényekkel borított területet szerencsétlen időpontban tárcsázunk, hamarosan monokultúrás parlagfűtengerben gyönyörködhetünk. A parlagfű ellen egy módon lehet valamit tenni: ha elérjük, az állam ne molesztálja a neki nem kedves tulajdonosokat, hanem segítse. Az erdészek az eszement módon bürokratikus erdőtelepítés egyszerűsített változatát dolgoznák ki, például a három hektárnál kisebb területekre. Ezekről a dolgokról szívesen olvasnék a Magyar Nemzetben nálam okosabb emberek tollából.
*
Szente László (Budapest): A Kossuth rádió július 7-én reggel jelentette, hogy Medgyessy saját nyelvbotlásnak minősítette az ingyenes bölcsődei és óvodai étkeztetésre tett ígéretét, mert úgy gondolta, hogy azt rászorultságtól teszik függővé. Az MSZP 2002. január 26-án kiadott „Velünk az Ország. Jóléti rendszerváltást! A Magyar Szocialista Párt választási programja” egyértelműen bizonyítja, hogy mit adtak írásba és mit ígértek. Ezen nyolcoldalas füzet negyedik oldalán, az I. fejezet negyedik pontjának utolsó mondata így hangzik: „Ingyenessé tesszük a bölcsődei és óvodai étkeztetést.” Itt a nyelvbotlás kizárt! A rászorultságról sem esik szó. Ez esetben hazugságról, szószegésről van szó. Arra biztatok mindenkit, vegyék elő az MSZP kampánykiadványait, ha még nem dobták volna ki, mert azokban pontról pontra követhető, hogy mi mindent ígértek, amit nem tartottak be. Elgondolkodtató írások, melyek ígéreteit még legalább három évig nem szabad elfelejtenünk.
*
Korchmáros István (Budapest): Négy évtizedes üzemszervezés-szakértői tapasztalatom szerint az átszervezések előtti próbaüzem akkor ad reális választ, ha nem optimális körülmények közt végzik. Akkor lenne reális a Magyar Posta kisforgalmú postahivatalainak megszüntetése ügyében végzett próbaüzeme, ha nem nyáron, hanem télen, mostoha időjárási és útviszonyok között végeznék. Ha szándékosan – az érintettek és a társadalom megtévesztésére – választották a napsütéses nyarat, elítélem a próbaüzem időpontját kijelölők munkáját. Ha nem gondoltak arra, hogy időjárástól és útviszonyoktól függő eredményű próbaüzemet nem nyáron kell végezni, a levélben foglalt ok miatt, halasszák el a próbaüzemet az esős, havas időjárás és a kis településekre ilyen időszakban jellemző, roszszabb közlekedési viszonyok beköszöntéig. Esős, szeles, hideg időben nem lehet szabadban várakoztatni a postai szolgáltatásra váró adófizetőt pusztán azért, mert kis lélekszámú helységben lakik, és nincs a Magyar Posta szempontjából gazdaságos üzemeltetést biztosító levél- stb. forgalma.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.