A Berlusconi-jelenség

Ha lehet is irigyelni az Európai Unió soros vezetőjét vagyona miatt, az ellene indított sajtótámadásokat tekintve semmiképp. Ezek a támadások nem újak, és nem is fognak megszűnni az olasz elnökség végéig, sőt azután sem. A fő vádpont Berlusconi ellen, hogy bírókat vesztegetett meg, és parlamenti túlerejét kihasználva hivatali idejére mentesítette magát a vizsgálat alól, vagyis akadályozza az olasz igazságszolgáltatást. De hogy a dolog mégse legyen elfelejtve, az Economist maga vette kézbe az ügyet, legutóbbi számában tág teret szentelve a Berlusconi-ügynek, magát az olasz miniszterelnököt „az olasz nép és igazságszolgáltatás elleni merényletnek és a demokrácia egy kapitalista általi legszélsőségesebb megcsúfolásának” nevezve.
Ezek valóban súlyos vádak az unió soros elnökével szemben, de hát mi is a háttér? Az Economist cikkéből, ami tényként kiderül, az a következő: 1985-ben Romano Prodi, az Európai Bizottság mai elnöke a legnagyobb olasz állami vállalati konglomerátum, az IRI elnöke volt. „Mint eltévelyedett keresztény demokrata, jóval megelőzte korát, hitt a piaci erőkben és erős hajlam élt benne a gyakorlati privatizáció iránt”. A lényeg, hogy Prodi az IRI-hez tartozó Societa Meridionale di Elettricita (SME) nevű céget el akarta adni egy Carlo De Benedetti nevű független (pártokon kívüli) üzletembernek, és alá is írt vele egy, az SME eladásáról szóló szerződést. Az Economist írásából kiderül még, hogy a vételár az akkori piaci ár alatt volt, és Prodi nem rendelkezett az eladás jogával, a tulajdonos ugyanis nem ő, hanem az olasz állam. A cég eladását azonban az akkori miniszterelnök, a szocialista Bettino Craxi és Berlusconi megakadályozta. De Benedetti a Prodi által aláírt szerződés alapján perelt, ám a pert a bírók Berlusconi által történt állítólagos megvesztegetése miatt elvesztette. Az Economist szerint Berlusconinak nem származott anyagi előnye a privatizáció megakadályozásából, mert sem akkor, sem később nem vette meg a céget, az állami tulajdonban maradt.
A teljes történet mögött – pártatlanul szemlélve – nehéz mást látni, mint az állami vagyon felosztásán, no meg a politikai hatalom kézben tartásán civakodó nagytőkések küzdelmét, amihez az igazságszolgáltatást kívánják felhasználni. E szempontból Olaszország még csak ki sem lóg a sorból, hiszen a legutóbbi amerikai választások alkalmával is a bírák hirdettek végeredményt.
A súlyosabb – de már inkább erkölcsi – vád Berlusconival szemben, hogy az általa létrehozott médiabirodalmat politikai célokra használja fel, ami a nyugati demokráciákban megengedhetetlen. Itt egyet is érthetnénk az írással, ha e téren Berlusconi (és az Economist) valahogy kirína a többi közül. Berlusconi azonban csak mintegy röntgenképként mutatja meg, hogyan fonódik össze a politikai és a médiahatalom. Igaz, más esetekben a pénzhatalom képviselői nem közvetlenül jelennek meg a politika színpadán (ennyiben valóban különböznek Berlusconitól), hanem az általuk pénzelt pártok és főleg az ő kezükben összpontosuló médiahatalom révén. Berlusconi médiahatalma ugyanis eltörpül az olyan igazán nagyok mellett, mint a CNN tévéhálózatot és magát az Economistot is birtokló Time-Warner, a Disney vagy a Népszabadságot is a kezében tartó Bertelsmann. Aki rendszeresen nézi, olvassa a világmédiát (értsd az angolszász médiát, mert más „világmédia” nincs), az tudja, hogy az nem független, hanem nagyon is pártos érdekeket szolgál, és nem ad teret a médiabirodalmak vezetőinek érdekeitől, értékeitől eltérő gondolatok megjelenésének.
A Berlusconi személyében kritizált jelenség ugyanis alapvetően a média, vagyis a tájékoztatás privatizációjából és az ezt követő monopolizálásából fakad, ami azért mégsem Berlusconi találmánya – ő csak kihasználta a lehetőséget –, hanem sokkal inkább azoktól származik, akik őt most a leginkább támadják.