A harang értünk szól

Hát átadták végre a felújított Szent István-bazilikát, a Jóisten áldja meg mindazokat, akik dolgoztak rajta. Húsz kerek esztendeig mentek a felújítási munkálatok, mi, mezítlábas proletárok innen lentről néztük az odafent egyensúlyozó munkásembereket, és ebben valami emelkedett, klerikális tisztelet is volt – odafent dolgoznak értünk. Hajtsunk hát főt a dolgozók előtt, így kupolát csinálni én biztosan nem tudnék.
A Szent István-bazilika volt az utolsó műemlék jellegű épülete a fővárosnak, amelynek háborús sebeit eltüntették (rengeteg bombatámadás érte).
Régi fényében pompázik Isten háza, ahol a Szent Jobbot is őrzik, államalapító István királyunk kézereklyéjét. Ha élne még Hild József és Ybl Miklós, a szent kolosszeum két tervezője, most biztosan bepárásodna mindkettejük szeme. Áll a ház, megfürdethetjük szívünket a keresztényi boldogságban.
Miért váratott magára ilyen sokáig ez a csoda (mármint a bazilika restaurációja)? – teszi fel a kérdést kolléganőm tegnapi cikkében. Ez az a pont, ahol ki kell zökkennünk a hétköznapok nyugalmából. Hát miért? Miért nem értünk rá bazilikát restaurálni? Miért nem volt erre pénz? Az előző évtizedekben vitte el egy akkori Kulcsár Attila vagy Tocsik Márta? Kunos Péter vagy a vecsési számlagyáros (MSZP) valamelyik elődje?
De legyen bennünk megbocsátás, miképpen keresztény emberben lennie kell, mert ha az hiányzik, előbb-utóbb magunk is számlagyárosokká válunk, tocsikolni kezdünk, Pannonplast-ügyletekbe bonyolódunk, aztán egyszerre azt is elfelejtjük, hol van a Szent István-bazilika, ahol szívszorító harang szól, érted mondja a misét a pap.