A jöttment

A bátor pesti V. asszony azzal a sakkhúzással, hogy bejelentkezett a Mátra északi oldalán lévő községbe, és ott a falusi turizmus jegyében elsőként vendégfogadót nyitott, csaknem önmagának adott mattot. A nógrádi térség ugyanis kemény ellenfél.

Közeledő, tevékenynek szánt nyugdíjas éveire gondolt, mikor a vállalkozásba fogott. Nem a déli oldalon vett kertes házat, mert ott háromszor magasabbak az ingatlanárak. A természetkedvelőknek egyébként is a kevésbé bolygatott Észak-Mátra tetszik jobban. V. aszszony közéjük tartozik, és hiszi, hogy az érintetlen és gazdag természetnek megnő majd a turisztikai vonzereje.
Sajnos van árnyoldala is ennek az érintetlenségnek. A szalag-, egyszersmind zsákfalucska, ahol e történet játszódik, Galyatetőtől csak hat kilométerre, de a fejlődéstől (rossz nyelvek szerint) fényévnyire van. Mindenesetre a Miniszterelnöki Hivatal egyik kimutatása az ország legelmaradottabb kistérségei közé sorolja a környéket. F.-en – nevezzük így – 1950-től csökken a lakosságszám, gyermekeket jószerivel nem is látni. A számú aktív korosztály körében huszonöt százalékos a munkanélküliségi mutató. A helyi foglalkoztatás itt csaknem ismeretlen fogalom, a körzetben pedig mindenütt megszűnt a bányászat.
Csatornázás nincs. Épp szemtanúi voltunk, hogy egy felhőszakadáskor másfél méteres vegyszerhab úszott az utcai árok vizének felszínén. Mondják, azok a lakók szerencsésebbek, akiknek kertje a Mátrából érkező patakig nyúlik: közülük sokan a szennyvizet egyenesen az élővízbe eresztik.
Zárt rendszerű emésztő is csak azóta van F.-en, mióta a pesti hölgy megjelent. Alaposan átalakította a házát, többek között négy fürdőszoba-mellékhelyiséget létesített. Az ezekkel összekötött öt köbméteres emésztő tehát megfelel a környezetvédelmi követelményeknek – de az f.-i szippantás megbízhatatlan. Ez a látszólag mellékes körülmény valójában az egyik szörny, amellyel „válságtérségbe” költözött hősünknek, ha meg akar itt kapaszkodni, folyamatosan viaskodnia kell. F. egyetlen szippantóvállalkozója a vendégfogadó működésének kezdetén nem szállt ki V. asszony házához – olyasmit mondott, hogy éppen vacakol a masinája, különben is, már közel a karácsony, ilyenkor ő már nem foglalkozik effélékkel… Ám annak tudatában, hogy tele a derítő, hogyan lehet derűs mosollyal vendégeket fogadni?!
Könnyű F. őslakosainak! Vagy azért, mert a patakot boldogítják szennyvízkivezetőjükkel, vagy mert nem lebetonozott emésztőgödrükhöz csak félévente egyszer kell szippantóst hívniuk.
De az is bolond, aki vendégfogadóssá lesz Nógrádban! A kérdés csak az, nem volt-e abban valami szándékosság, hogy a régi f.-i vállalkozó nem sietett a betelepült segítségére. Furcsa az is, hogy a polgármester sem érezte úgy, cselekednie kell, mikor V. tájékoztatta a gondjáról. „Ez nem jelent önkormányzati teendőt” – mondta a tőkecsalogatásig nem alázkodó településvezető. Pedig a közeli városban – kistérségi központban – sem működik tökéletesen a szippantási ügyeleti rendszer; jó, hogy hősünk végül talált egy szomszéd megyebeli iparost, aki az átjárási költséget borsosan felszámítva rendszeresen elvégzi az emésztő szakszerű kiürítését.
Különben F. polgármestere V. asszony egy másik felvetésére már úgy reagált: „Megoldható.” Igaz, hogy aztán nem oldotta meg, valószínűleg még csak nem is folyamodott sehová… A kistérséghez tartozó falvak tömegközlekedési gondjáról van szó, ami szintén akadálya az ide irányuló turizmus fellendülésének. Hiszen mondjuk azok a belföldön pihenni-üdülni vágyó fővárosiak, akik nem autóval szállnának meg házaknál, ezt a Budapesttől alig száztizenöt kilométerre található nógrádi kistérséget nemigen célozzák meg. Ideutazásuk ugyanis szinte egy teljes napot rabolna el tőlük!
Pedig csak annyi a baj, hogy a Nógrád Volán távolsági busz menetrendje – a Budapest–Salgótarján vonal tekintetében – nem veszi figyelembe azokat az észak-mátrai falvakat, amelyek kissé félreesnek a 21-es főúttól. Holott a helyközi járatokhoz való közvetlen csatlakozások néhány perc módosításával megoldhatók volnának! Jó volna tehát, ha az f.-i polgármester tárcsázná a megyei Volán társaság számát, hátha telefonon keresztül nem harapnák le az orrát.
A történet üdítő epizódja: egy alkalommal V. aszszonynál gyűlt össze a szóban forgó kistérség fejlesztői társulata. A vendégfogadós hívta meg a munkacsoportot, amelynek tagjai a helyi és a környékbeli településvezetők, hivatali szakemberek, turisztikában érintett vállalkozók stb. voltak. Nassolás közben a szomszéd falu polgármestere egyszer csak megkérdezte a házigazdától, hogy került ide. Mert őt fölháborítja, hogy betelepülő idegenek verik föl az ingatlanok árát; ők az okai tehát, hogy a helybéli fiatalok nem tudják ezeket megvenni. Az ily módon jöttmentté lefokozott hölgy, miután visszanyerte lélekjelenlétét, úgy érvelt, hogy a fiatalokat épp azzal lehetne visszacsalogatni ezekre a településekre, ha megcsillantanák előttük a falusi turizmus lehetőségét. Persze úgy, hogy esélyt biztosítanának ennek a vállalkozásfajtának. A kivételesen szép természeti környezetben, a skanzenjéről híres, világörökség részeként elismert Hollókő közelében bizony volna mit kezdeni a megörökölt nagyszülői házzal. Tovább is védekezett V. a „lokálpatrióta” beszélgetőtárs előtt: ő F.-re pénzt juttat, hiszen a házfelújítás-karbantartás, takarítás, kertápolás munkálataival helyi lakosokat bíz meg. Ezzel ugyebár munkaalkalmat teremt. Ráadásul a vendégek maguk is növelik a környék boltjainak forgalmát (étterem vagy szórakozóhely nincs F.-en).
A neve elhallgatását kérő hölgy a környéken feltűnt, kistérség-fejlesztési tanácsokat osztogató nyugati alapítványról is említést tesz. Regényes és rejtélyes alakulatnak tartja: önkormányzatoktól megrendelt tanulmányai kézzelfogható hasznát nehéz volna bizonyítani, viszont tény, hogy ugyanahhoz a nemzethez tartozó befektetők vettek meg a környéken egyes állattartó telephelyeket, amelyikhez ennek a rurális szaktanácsokkal gyámkodó alapítványnak a tagjai is tartoznak. Lehet, hogy e cég kimondatlan célja a privatizációs feltérképezés derék külföldiek számára?
Meglepőnek tűnik, hogy az f.-i vendégfogadós nem lépett be a Falusi Turizmus Országos Szövetségébe, pontosaban annak Nógrád megyei szervezetébe. Holott csak az a baj, hogy ez utóbbi működése mintha akadozna. Kétezerben V. például több hónapot töltött a megyei szakmai szervezet vezetőinek felkutatásával. Végül került egy telefonszám… A került szó helyénvaló: mi is tanúsítjuk, hogy sem a Matáv tudakozója, sem az internetes keresők nem tudnak a Falusi Turizmus Nógrádi Szövetségének honlapjáról, e-mailjéről, illetve más, hagyományosabb elérhetőségeiről. V. asszony a telefonszámot kacskaringós úton meglelvén jelentette létét, de a szűkszavú megyei megbízott nem sok érdeklődést mutatott a tagjelölt iránt. Mindössze annyit tett, hogy elküldött egy rövid ismertetőt, ami arra biztat, hogy jelentse be vállalkozását az adott település polgármesteri hivatalában. (Már rég megtette.)
A vállalkozó kedvű pesti asszony tehát azért nem lett tagja ennek a szakmai szervezetnek, mert neki más az elképzelése az egyesületi életről. Annak, aki egy másik szakmai (tudományos) egyesületben dolgozik évtizedek óta, lehet is elképzelése… Így nem a falusi turizmus hálózatán belül, hanem „sima” bt.-ben, adózási kedvezmények nélkül szolgáltat szálláshelyeket a Nógrád megyei F.-ben.
Egyébként épp az említett tudományos egyesületi múlt az, ami megyei propagandasegítség híján számottevő ismerősi kört mozgósít, vendéget biztosít a fogadó kihasználtságához. Ám V. így is tizenöt évre becsüli azt az időt, amennyi alatt megtérülhetnek eddigi beruházási költségei. Legalábbis ha nem változnak a jelenlegi helyi turisztikai feltételek. Szippantani való ügy!