A leértékelt szellemi elit

Az úgynevezett reális szocializmus valóságának ismeretében akárki számára óriási meglepetés lehet az, hogy a mai magyarországi hangadó értelmiség jelentős része lényegében a politika (poszt)kommunista erőit támogatja. Nem ritkán fanatikus, mérlegelésre képtelen gyűlölködéssel. Azt hihetné bármely jó szándékú ember, hogy ez képtelenség, hiszen annak az egykori erőszakos és eleve életképtelen struktúrának mai képviselőit – főleg lassan feltáruló teljes valósága után – gondolkodó, etikus ember nem támogathatja, ha csak nem volt a rendszer haszonélvezője egykor.
Ezzel el is érkeztünk egy olyan összefüggéshez, amely a „mértékadók” magatartását logikusan meghatározza. Először is le kell szögezni, az értelmiségi pozíció még nem jelent értelmiségi ethoszt, az értelmiségi hivatás szolgálatos, de nem kiszolgáló értelmének a megértését. A modern kor egyre általánosabbá teszi az egyénileg érvényesülni akaró kiszolgáló karrierszellemet. A diktatúrás hatalom vagy a gátlástalan pénz és piac rendszere futószalagon termeli eme korunk hősét.
A reálszocializmus szovjet fegyverekkel alátámasztott örökkévalósági látszata reménytelenséget szült, a reménynélküliség pedig illeszkedést a nagy ambíciójú emberek oldaláról. Az illeszkedés jóval több, mint a kényszerű alkalmazkodás, amely csupán célszerű túlélési technikája olyan embereknek, akik egy diktatúrában becsületesen nem nyilvánulhatnak meg. Mert az illeszkedés – egy már okosabb, Aczél-szerű hatalomgyakorlás idején – egy öncsonkító értelmiségi hatalomtámogatással egyenlő. Olyan magatartás ez, amely a kintlétet sugallja, miközben a bentlét mércéit érvényesítve teremt látszatautonómiát a szellemi életben. Ennek a megoldásnak megvan a jutalma, elitté lehet lenni és megmondó emberekké, akiknek tekintélye az ellenzékiség látszatát vagy legalábbis a másféleség minősítését hordozza. E szalonellenzékiség nyomorúsága azonban egy diktatúrában még a gazdagodás fokozódásával is nyilvánvaló. A párt által szabályozott szellemi határok önérzetes ember számára mindenkor megalázóak voltak.
Ugyanakkor – a változás lehetetlenségének reálpolitikai viszonyai között – reálszocialista elit értelmiséginek lenni nemcsak hasznos, hanem rendkívül kényelmes is volt – szellemileg. Némileg okos ember ugyanis nagyon könnyen megértette és használta azt a szellemi sablont, ami a kommunista puhuló diktatúra lassan változó eszköze. Így könnyen lehet annak a határain dolgozni, s akár szabadságharcos látszatot teremteni, miközben egy torz szellemi világot segített építgetni valaki. Idővel a tabuk és dogmák feltörhetetlen struktúráiban még a dialektikus ész is beszűkült, valódi alternativitásra képtelen lett. A régen oly fontos elkötelezettség (=pártosság) így gyakorlatilag önkéntes lett. Bezárult a horizont, így a szellem és annak termékei eleve leértékelődtek, egy valódi pluralizmusra, versenyre alkalmatlanná váltak.
Azzá lettek, mivel szellemi alternatívátlanságot hirdettek. Ezen nem sokat segített, hogy a hetvenes évek elejétől kezdve ezt az alternatívátlanságot egyre inkább alá lehetett támasztani a korszerű nyugati, nem kommunistaellenes (társutas vagy materialista szabadkőműves) tudományos irányzatok tartalmaival. Ennek inkább – ez most látható igazán – jelenünk és a jövő szempontjából volt jelentősége. Mivel ekkortól épülnek ki azok a „haladó” nyugati kapcsolati tőkék, amelyek ma is támogatják szociáldemokrataként az egykori kommunista szellemi pártkatonákat. A külföld iránt is egyoldalú beállítottság azonban tartalmilag ismét beszűkítette és leértékelte az értelmiségi munkát.
Annak ugyanis szükségképpen vitákban kiépülő érvekben, az egyet nem értésben is megjelenő megértésben kell kibontakoznia, s nem abban, hogy szimplán démonizáljuk ellenfeleinket. A másik felet gonosznak nyilvánító beállítódás már önmagában megsemmisíti a valódi jelentős értelmiségi teljesítmény lehetőségét. S még inkább ezt eredményezi az, ha a sokszínű nem haladó szellemi tábort szélsőjobboldaliként („egyetlen reakciós erő”) homogenizálják. A magyarországi baloldali szellemi elit hagyományos doktrinérizmusában mindezt elkövette. Itt csak kevés érdemet jelentett, hogy a lekicsinylést és a nem ritka meghamisítást más országokbeli elvtársaikhoz képest nagyszámúbb polgári tudományosságot képviselő gondolkodóval tették meg. Nálunk tényleg több olyan szerzőről lehetett olvasni és tudni – nem kevésszer gondosan szemelvényezett művekkel együtt –, akikről és akiktől a szomszédoknál nem.
A szélesebb látókör azonban hamis önbizalomhoz, elbizakodottsághoz vezetett, pedig a „szűzi semminél” rosszabb a „hamissá tett valami”. A kommunista és társutas értelmiségi elit valóságos leértékelődéséhez – a reálszocializmus vívmányaihoz hasonlóan – végül is a rendszerváltozás vezetett el. Noha annak békés jellege miatt a leértékeltek zöme változatlan pozícióban maradt. Viszont annak veszélye, hogy az új helyzetben bárki elkiabálhatja magát – meztelen a magyarországi társadalomtudományosság (nagy része)! –, mindig fennállt. Sőt ez a veszély idővel csak növekszik, mivel az ifjabb nemzedékek zömét már nem nyűgözi le a maguk leértékelt szellemiségét némi nyugati eszmetársi korszerűséggel feljavító régi tekintélyek súlya.
A tudomány világában meglévő igen nagy mértékű meddőség, illetve a régi művek jelzős és előjeles átpofozása jellemzi még pozitivista formában is a reálszocializmusban fogant ambiciózus szellemek tevékenységét. Nem kevesen a régen is folytatott gondolattalan szellemi importtevékenységből élnek. Ma elég a változatlan behozatal, marxizálni sem kell. Lélektani szükségszerűség az, hogy az ember csak ritkán tud szembefordulni önmagával. Még nehezebb az egy specializálódott életmű tulajdonában, ahol esetleg régi vitapartnerek igazságát kellene először is elismerni, s a régi szakmai önmagát pihekönnyűnek találni. Egyszerűbb ennél az, ha foggal-körömmel, sőt alkalmilag gyűlölködve harcolnak a régi haladó erők azért, hogy minél kevesebb változás, minél kevesebb ítélet hulljon a múlt és benne a kiszolgáló szellemek fejére. Pedig ha egy múltbeli politikáról a gyakorlatban derült ki nemcsak az, hogy zsákutca, hanem az is, hogy egy velejéig hamis, bűnös rendszer volt, akkor annak pártos társadalomtudománya sem volt igaz, vagyis – tisztelet a kevés kivételnek – nem volt tudomány. S ha egy értelmiségi tudva szolgált hamis rendszert, akkor azért, ha nem tudva tette ugyanazt, akkor pedig azért alkalmatlan a mai mértékadó szerepre. A tévedés jogának elismerése mellett is, akkor viszont legalább egy időre vissza kell húzódni a hangadó pozícióból.
Hamis politikust legitimálhat a nép – nem lehet leváltani. Egy értelmiségit azonban nem legitimálhat – demokratikus körülmények között győztes politika sem. Ma nálunk – állítólag – csak a polgári oldalon vannak kurzusértelmiségiek. Igaz, egy sokszorosan bukott eszme felmelegített mai gyakorlata még a kurzus címet sem érdemli meg. Az egyszerűen tragikomédia. Ám úgy tűnik, hogy egy végelgyengülésben kimúlt hazug rendszer szelleme csak a biológiai óra lejártával tűnik el végleg. Míg élnek azok, akiket az idő (hamis) nagyságukban leértékelt, de egy hazug, manipulatív politikai feltámadás felemel, addig mértéket akarnak szabni azok, akik saját életművüket is elszabták.