A magyar politikai elit látlelete

A politikai baloldal világszerte válságban van, mert ma már tagadhatatlan tény, hogy nincsenek a XXI. században is vállalható, korszerű, napjainkban is érvényes baloldali értékek. A koherens baloldali értékrend és világkép hiánya szervezeti és ideológiai válságba sodorta a baloldali szervezeteket. Ennek egyik legfőbb oka, hogy a hagyományos baloldali értékek – szabadság, egyenlőség, testvériség, haladás stb. – az elmúlt két évszázad során amortizálódtak, devalválódtak, korábban meglévő mozgósítóerejüket elveszítették. A kialakult helyzet logikus következményeként a különböző baloldali személyek és formációk elveszítették eszme- és ideológiateremtő képességüket, hiszen kiderült, hogy a szellemi-kulturális szférában történő építkezéshez nincsenek meg a minimális feltételek sem: hiányoznak az összeillő és kifejezetten baloldali értékek. A francia forradalom híres jelszavaiban megfogalmazott követelések mára többnyire teljesültek. Parlamentáris demokráciákban a jogállam intézményei minden polgár számára biztosítják az egyéni szabadságjogok érvényesítését. A klasszikus liberális szabadságjogok gyakorlása alkotmányban biztosított jog. Az egyenlőség megteremtésére irányuló erőszakos törekvés a XX. században százmillió ártatlan ember életébe került, ezért a különböző szocializmusok és kommunizmusok megvalósítása remélhetőleg végleg lekerült a baloldal napirendjéről. A testvériség valójában a szolidaritással, a szociális érzékenységgel egyenlő. A baloldaliak nagy előszeretettel igyekeznek e két fogalom, illetve tulajdonság kisajátítására, de a pártjaik által folytatott pragmatikus (sokszor antiszociális) társadalmi gyakorlat önmagában elegendő a cáfolathoz. Ráadásul a szolidaritás elvének érvényesítése és a szociális érzékenység eredete a keresztény etikában található, és nem a különböző diktatórikus hajlamú szocialista és kommunista forradalmi munkásmozgalmakban. A „haladásnál” pedig nincs vitatottabb és nehezebben definiálható baloldali érték, illetve fogalom, mert sosem tudható, hogy honnan haladunk, hová és miért.

A baloldal válságának perdöntő bizonyítéka, hogy baloldali politikusok és teoretikusok a megújulás egyetlen lehetséges útját a liberális és a jobboldali értékek integrálásában vélték megtalálni. Tony Blair, Schröder és a többiek lényegében jobboldali frazeológiát használva nyertek választásokat. Hazánkban Gyurcsány Ferenc és Medgyessy Péter próbálta először a „nemzeti közép” pártjaként eladni a posztkommunista-szocialista, pragmatikus MSZP-t. A folyamat nem ért véget, hiszen időközben Gyurcsány Ferenc amúgy sem csekély befolyása tovább növekedett. Előtérbe kerülése nyilvánvalóvá teszi, hogy a politikai hatalom mostani birtokosai az egykori kommunista mozgalom fiatalabb tagjaiból kerülnek ki: az MSZP-n belüli generációváltás igazi vesztesei az egykori ortodox és reformkommunisták. A KISZ KB egykori titkára – saját bevallása szerint – 1992-ben mindössze 3 millió forinttal rendelkezett, amikor elkezdte használni kapcsolati (mozgalmi és családi) tőkéjét, aminek eredményeként ma Gyurcsány Ferenc az Altus Rt. elnök-vezérigazgatójaként az egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb hazai vállalkozó. (Pillanatnyilag csak tulajdonosi jogait gyakorolja.) Aligha véletlen, hogy a Medgyessy Péter vezette MSZP– SZDSZ-kormánykoalíció megalakulása után a pénzügyi-banki szféra minden fontos posztjára kizárólag olyanok kerültek, akik valamikor közvetlen vagy közvetett kapcsolatban álltak az Altus Rt.-vel.

Az MSZP szociológiai értelemben nem párt, sokkal inkább egy gazdasági és politikai érdekszövetség, erősebben fogalmazva: egy olyan politikai bűnszövetkezet, amelyikben tovább él a múlt. Szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy Magyarországon a valóságos társadalmi-gazdasági folyamatokat két évtizede ugyanaz a kádári elit irányítja és ellenőrzi. Ez a réteg már a nyolcvanas évek közepén megkezdte politikai hatalmát gazdasági hatalommá konvertálni, így 1994-ben már demokratikus körülmények között minden különösebb erőfeszítés nélkül képes volt a politikai hatalom visszaszerzésére is. Erkölcsi rehabilitálásukat egykori – kérlelhetetlennek tűnő – politikai ellenfeleik végezték el: az SZDSZ könnyen túltette magát a rendszerváltoztatás ügyének elárulásán.

Az eddig elmondottaktól nem függetlenül fel kell tennünk a kérdést: kétszer négy éves jobboldali kormányzás során miért nem sikerült megtörni a kádári struktúrák formális és informális hatalmát? Hogyan élhetett tovább annyi kádári attitűd, reflex és gondolat(talanság)?

A kérdésre adott helyes válasz valószínűleg annak beismerése, hogy az elmúlt 13 évben nem vert gyökeret a magyar társadalomban egy klasszikus értelemben vett jobboldali néppárt. A Fidesz mai mutációja sem tekinthető kifejezetten jobboldali pártnak. Nem véletlen, hogy a párt vezetői szívesebben beszélnek polgári pártról. A Fidesz olyan, mint a light cola: hasonlít az eredetire, de mégsem az. Ennek egyik alapvető oka valószínűleg az, hogy a párt néhány vezetője és befolyásos támogatója ezer szállal kötődik a másik oldalhoz. A kommunista és/vagy kisebbségi családokban szocializálódott személyiségek számára a jobboldal végeredményben mégiscsak az ördögtől való, azaz antiszemita, rasszista, soviniszta stb. Röviden: ahol a balliberálisok határozzák meg a lét feltételeit és a tudatot, ott nem ajánlatos és nem kifizetődő jobboldalinak lenni. Ezenkívül mára megnövekedett a szalonjobboldaliak, a baloldalnak megfelelni akarók és a megélhetési politikusok száma. Ők azok, akik nem tanulnak semmiből, és állandóan nyitni szeretnének a centrum, azaz a másik oldal felé.

Ez a szándék jól érzékelhető abban a folyamatban, melynek során a Fidesz pártból Szövetséggé alakult. Kissé leegyszerűsítve azt is mondhatnánk, hogy a Fidesz nyitott a lakótelepek kisemmizettjei, a gagyitévék, a kukkolóműsorok és a Heti Hetes nézői felé. Ez önmagában nem lenne baj, de tegyük fel a kérdést: programja és legutolsó kongresszusa alapján mit kínál a Szövetség ennek a célcsoportnak? Keresztényi alázatot és szeretetet… Nem biztos, hogy ez egy logikus és alaposan végiggondolt stratégia. Ráadásul néhány bizonytalankodó és baloldali szavazó remélt megnyerése miatt a Szövetség sokkal többet veszíthet a jobboldalon.
A mai Magyarországon nincs a jobboldali értékeket következetesen vállaló, határozott és racionálisan működő jobboldali párt. Ez a sikertelenség valódi oka. Pedig a jobboldalon – eltérően a baloldaltól – szellemi-kulturális téren van mire és van miből építkezni. A család, haza, hit, rend, munka, méltóság mind alapvető és megkerülhetetlen értékek. A nem baloldali politikai erőknek le kell vonniuk a szükséges következtetéseket. A megújulás egyik szükséges és elengedhetetlen feltétele, hogy meg kell szabadulni azoktól a tehetségtelen, alkalmatlan, elhasználódott és kompromittálódott politikusoktól, akik az utóbbi egy évben sem voltak képesek bizonyítani rátermettségüket. A nagyarányú budapesti választási vereségekért elsősorban felelős Deutsch Tamás, Várhegyi Attila és a többi – hibát hibára halmozó – politikus elfogadottsága szinte a nullával egyenlő. Visszavonulásuk közérdek. Nincs elfogadható magyarázat arra, hogy négy év alatt a minimum az ország felének támogatását élvező jobboldali Magyarország nem intézményesült: hol vannak a jobboldali televíziók, újságok, alapítványok? A kormányzati ciklus tanulsága az is, hogy verbális radikalizmussal nem helyettesíthető a cselekvés. Aggasztó, komikus és antidemokratikus az az ingerült reagálás, ahogyan a Fidesz sokat hibázó politikusai fogadták az őket ért jobboldali kritikákat, mondván, hogy ezek megfogalmazói tulajdonképpen a baloldal ügynökei. Mintha elfelejtenék, hogy tényfeltárás és helyzetelemzés nélkül megismétlőd(het)nek a múltban elkövetett hibák. Márpedig 2006 után sokkal konzekvensebb és életképesebb jobboldalra van szükség. Az a politikai irányzat, amelyik szervilis senkikkel veszi magát körül, menthetetlenül bukásra van ítélve.

Hosszabb távon megválaszolható kérdés, hogy vajon a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség képe lesz-e az egész politikai jobboldal lefedésére. Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy ez nem lehetséges. Deutsch Tamás és Simicskó István nem sokáig politizálhatnak egy pártban: nem mondhat valaki egyszerre igent és nemet. Ha a Szövetség irányvonala nem változik, akkor a politikai jobboldal szavazóinak 10-15 százaléka képviselet nélkül marad, annak ellenére, hogy ennek a szavazói rétegnek a döntő többsége is elfogadja Orbán Viktort, de nem fogadják el a mostani jobboldali szervezetek egyikét sem. Ebben a közegben leginkább a szerveződő Jobboldali Magyarországért Mozgalommal szimpatizálnak. Az elbizonytalanodásban nyilvánvalóan szerepet játszik az is, hogy a politikai elit egésze elhasználódott és elszakadt a valós társadalmi folyamatoktól. Sok az önjelölt, kontraszelektált politikus: ezek némelyike még 1989-ben, az Ellenzéki Kerekasztal résztvevőjeként sodródott a politikába és vált mára megélhetési politikussá. A rendszer anomáliáit jól mutatja, hogy miközben a lakosság 62 százaléka minimum tartózkodott az EU-csatlakozási szavazáson, addig a teljesen fölösleges parlamenti szavazáskor mindössze egyetlen nem szavazatot regisztráltak. Ez azt jelentette, hogy egyedül Simicskó István vállalta ötmillió magyar szavazópolgár véleményének a képviseletét.
Bár a politikai jobboldalon kétségkívül sok probléma halmozódott fel, ezek megoldása azonban nem tűnik lehetetlen feladatnak. Ráadásul a posztkommunista baloldal válsága várhatóan eszkalálódni fog, és felettébb valószínűtlen, hogy a gazdaságban már most mutatkozó válságjelenségeken sikerül belátható időn belül úrrá lenniük.

A jobboldal akkor követné el a legnagyobb hibát, ha emiatt elbizakodottá válna.

(Ez az írás a II. visegrádi dispután elhangzott előadás szerkesztett változata.)