A megújult katedrális

Ötvennégy évig épült a Szent István-bazilika, egy híján negyven esztendeig tündökölt teljes szépségében, és ugyanannyi ideig mutatta országnak-világnak, micsoda pusztítást végzett Isten házán a világháború. Helyreállítása húsz esztendeig tartott.

A Szent István-bazilika volt az utolsó műemlék jellegű épülete a fővárosnak, amelynek háborús sebeit eltüntették. Ideje volt. Itt őrzik a Szent Jobbot, első szent királyunk kézereklyéjét; azok, akik tisztelegnek előtte – évente egyszer, augusztus 20-án hatalmas tömeget tesznek ki a Szent Jobb tisztelői – nem egyszer kérdezték: hát így tartja becsben államalapítóját és a róla elnevezett nemzeti szentélyt a magyarság? A kérdésre adható válasz mostantól végre pozitív kicsengést kaphat: igen, így tartja becsben. Kívül, belül méltóképpen állították helyre a Hild József, majd Ybl Miklós tervei alapján emelt templomot, valamennyi műtárgyával és képzőművészeti alkotásával, oltárképeivel, szobraival, domborműveivel és mozaikjaival egyetemben.
Hétfőn délelőtt Hiller István kultuszminiszter mutatta be a sajtó képviselőinek a rekonstruált katedrálist. Belépve a közel négymilliárd forint felhasználásával helyreállított istenházba, a miniszter elsőként köszönetet mondott mindazoknak, akik a munkálatokban részt vettek: a kormányoknak – minden kormánynak, mondta Hiller István, akik 1990 előtt és után kötelességüknek tartották, hogy a rekonstrukciót támogassák –, a katolikus egyháznak, a kiváló szakértelemmel végzett munka valamennyi résztvevőjének és azoknak a civil szervezeteknek, adófizető polgároknak, akiknek az áldozatos közreműködése nélkül Szent István budapesti katedrálisa ma nem tündökölhetne szebben, mint valaha. Szavainak indoklására azokat a műalkotásokat sorolta a miniszter, amelyek, noha megrendelték őket, pénzhiány miatt az 1905-ös templomszentelésre nem készülhettek el. Ilyen volt például az a négy, Szent Andrást, Szent Henriket, Szent Katalint és Szent Lipótot ábrázoló ólomüveg ablak, amelynek eredeti terveit Róth Miksa készítette el, most pedig Polyák János valósította meg – az egykori tervek alapján. Elsősorban Isten háza ez a megújult, gyönyörű épület, mondta a miniszter, aki nem győzte hangsúlyozni, hogy mekkora öröm számára, történészként is, nem csak miniszterként, hogy ő vezetheti végig a sajtó munkatársait a rekonstruált Szent István-bazilikán. – De azok is csodálni fogják, folytatta, akik nem istenhívők, nem katolikusok és nem magyarok.
De miért váratott magára ez a csoda ilyen sokáig? – kérdi az ember a Belváros szívében álló, a szemlélőben végre nem szégyenkezést, hanem a büszkeség érzetét keltő, monumentális épület láttán. Nem csupán az ország kóros pénztelenségével magyarázható, hogy a bazilika felújításához csak akkor fogtak hozzá, 1983-ban, amikor az életveszélyessé vált. (De akkor is csupán a vész elhárítására futotta – a német püspöki kar segítségének köszönhetően, a főváros hozzájárulásával.) Pedig a nincstelenség éveiben sem takarékoskodtak az állami pénzzel, ha nevezetes egyházi épületek felújítására kellett azt fordítani. Feltéve, hogy megvolt hozzá a főhivatali igyekezet. A Magyar Közlöny kimutatása szerint például a budapesti zsinagóga helyreállítását méltányos öszszegekkel segítették, amikor a Szent István-bazilika rekonstrukciójára évről évre a parlament által megszavazott, a központi költségvetésből kiutalt pénzek jobbára csak a hibák helyrehozatalára voltak elegendők. (Időnként, persze, ezeket is megkurtították. A millecentenárium évében, 1996-ban például mindössze százötvenmillió jutott Szent István templomának helyrehozatalára, egyharmada annak az összegnek, mint amit az akkori kulturális tárca a híres-neves szuperkoncertre szánt. Tocsik Márta „sikerdíjának” pedig az egyhetedét tette ki ez az összeg. Ráadásul időközben a külföldi segítség is elmaradt, hazánkat a 90-es évekre hivatalosan is levették a segélyezendő országok listájáról.) Az volt a baj, és ez minden késedelmesség magyarázata is egyben, hogy az állami tulajdonban levő épület helyreállításához hiányzott a központi akarat.
A millenniumi készülődések idején azonban változott a helyzet, a bazilika rekonstrukciója végre az épület rangjához és jelentőségéhez méltó állami dotációval folytatódhatott. 1999-ben és 2000-ben csaknem akkora összeget szavaztak meg a helyreállítási munkálatok megfelelő ütemű s minőségű továbbvitelére, amekkorát 1983 és 1997 között utaltak át e célra a költségvetésből. Az ezeresztendős keresztény magyar állam tiszteletére meghirdetett ünnepi év záróakkordjaként pedig a templom jogi helyzetét is tisztázták, az Orbán-kormány az egyház tulajdonába adta a budapesti Szent István-bazilikát.

1851-ben ugyanis, amikor – az eltiport szabadságharc romjain – a pesti városatyák úgy határoztak, hogy az osztrák megszállók ágyútüzének áldozatául esett, kis lipótvárosi templom helyén, a magyarság öntudatának serkentésére, nemzeti szentélyt emelnek, jegyzőkönyvbe vették: az új templom az állam tulajdonát képezi. Áldás is volt ez a döntésük a katedrális számára, átok is. Serkentette is az építését, nehezítette is. Amiként mostani helyreállítását is hol kedvezően, hol kedvezőtlenül befolyásolta, hogy állami tulajdonban volt a Szent István-bazilika. Arra azonban mindenképpen jó volt ez a százötven esztendőnél is öregebb elhatározás, hogy vallási s etnikai hovatartozástól függetlenül, a korabeli magyar művészvilág színe-virága vállalt munkát a reprezentatív épületen. Így lett a XIX. és a XX. század fordulóján élt jeles magyar képzőművészek alkotásainak olyan gyűjteménye ez a templom, amelyben Benczúr Gyula, Lotz Károly, Székely Bertalan, Feszty Árpád, idősb és ifjabb Vastagh György, Ferenczy Béni, Stróbl Alajos, Fadrusz János művei egyaránt megtekinthetők. A hosszú s viszontagságos két évtizedet átfogó helyreállítási munkálatok során restaurátorok regimentje gondozta munkáikat, az ő nevüket is érdemes és illő megjegyezni s az utókornak továbbörökíteni: Magyar Éva, Séd Gábor, Konkoly György, Kovács Attila, Nagy Gábor, Fáy András, Csík Ilona, Zsámboki Orsolya, Tarbay Anna Mária, Somos Tamás, Csúcs László, Kázik Márta, Laurentzky Mária, Czinege András.
Aki a fővárosi Szent István tér felé jár, meggyőződhet róla, a „nemzeti szentélynek” mind a négy külső homlokzata, a főbejárata feletti timpanonban magyar szentek körében tündöklő Nagyasszonya, a főkapuja a tizenkét apostollal, átriumának „csillagos égboltja”, kupolája, evangélistái, szent életű magyarokat ábrázoló szobrai, szentélye és oltárképei úgy ragyognak, ahogyan a templom felszentelésének évében, 1905-ben ragyoghattak. Még a legnagyobb kárt szenvedett mozaikokat is úgy „szorították viszsza” eredeti helyükre, hogy tervezőjük, Benczúr Gyula s a kivitelezőjük, egy híres velencei cég sem találna bennük kifogásolnivalót.
Amit ellenben nem láthat a vándor, de tudnia róla mindenképpen érdemes, az az, hogy milyen körültekintően és sokirányúan fejlesztették tovább és hasznosították az épületnek azon részeit, amelyek a felújítási munkálatok megkezdése előtt inkább nehezítették a templom fenntartóinak a mindennapjait, mint segítették. A hitélet, a hitoktatás, a temetkezési kegyelet, a templomi kórus és a könyvtár, valamint a turisztika számára nyertek általuk értékes tereket, amellett, hogy az objektum gépészeti és elektromos korszerűsítéséről is gondoskodni lehetett. A katedrális tehát, amely 2005-ben ünnepli felszentelésének századik évfordulóját, nem csak világháborús sebeiből gyógyult ki, reményeink szerint végérvényesen, de a fővárosi hitélet modern központja is lett. A XXI. századi vallásosság keresztény és nemzeti hagyományokra épülő háza.