A ruha tsetstől a szopókáig

Holnap ér véget a szoptatás hete, a védőnők és a szoptatást támogató szervezetek felvilágosító rendezvénysorozata. Sajnos még ma is számtalan kártékony sztereotípia él bennünk a csecsemőgondozásról. Amint arról is, hogy a száz–kétszáz évvel ezelőtti tudásszint milyen kétségbeejtő állapotokat eredményezett. Ha a halálozási mutatókat nézzük, ez a vélekedés nem is alaptalan.

Csakhogy a valóságos helyzet sokkal bonyolultabb. A gyermekgondozás divatjainak változásai könnyen nyomon követhetők. A XVII. századnál régebbi állapotokra azonban csak indirekt módon következtethetünk. Az újkorban az első, széles rétegekhez eljutó buzdításokat, nevelési, sőt csecsemőgondozási javaslatokat a hithirdetők prédikációiból ismerhetjük meg. Pázmány Péter például igen gondosan az egész emberi életre vonatkozó tanácsokat adott szentbeszédeiben, nevelési programja a kisgyermekektől a felsőfokú ismereteket adó egyetemig terjedt. A keresztény leány neveléséről szóló prédikációjában nagy nyomatékkal buzdítja az anyákat arra, hogy – szemben a kor divatjaival – maguk szoptassák gyermekeiket: „A természet nem egyébért adott az anyák mellyébe tejet a szülés után, hanem hogy amely vérrel méhekben táplálták magzatjokat, azzal neveljék.”
Mintegy száz esztendővel később gróf Széchényi Ferenc háziorvosa, doktor Kiss József (1765–1830) is foglalkozott a kérdéssel Egésséget tárgyazó katechismusában. Ebben a korban már egyre nagyobb számban jelentek meg az általános egészségtannal és csecsemőgondozással foglalkozó művek. A tudós orvos a következő megszívlelendő tanácsot adta: „Minden könynyű és tápláló eledelre lehet őket szoktatni, tsak savanyú és kövér ne legyen. Azért az édes téj, tejes Árpa-Ris-kása, a’ tejes pirított fehér kenyér- vagy Zsemlye-morsalék, a’ hús-lév igen jó és egésséges eledel nékiek.” Igaz, ezek a tanácsok már inkább az elválasztás idejére szólnak, amelyet a doktor szerint 9–12 hónapos korban jó elkezdeni.
A neves orvos népnevelő munkájában a higiénia fontosságára hívta fel a figyelmet, a nem megfelelő tisztaságú környezetben látva a magas csecsemőhalandóság okát. Lebeszélte a szülőket arról, hogy gyermekeiket szoros pólyába csomagolják, mondván, így tagjaik nem tudnak szabadon növekedni.
Örök vita, hogy mikor kell a gyereket etetni: amikor kéri vagy csak meghatározott időközönként. A XVIII. század doktora ez utóbbi mellett érvelt: „Tsak bizonyos időben adjunk nékiek enni. A’ kevés eledel ritkán, de a’ duggatás mindég árt a’ gyermekeknek; meg is öli őket.” Ez utóbbi lehetőség azért is valószínű, mert a könnyen tisztán tartható cumik helyett egyszerűen rongycsomót használtak „duggatásra”, ami számtalan fertőzés forrása lehetett. Ezért Kiss még akkor sem tanácsolta a cumiztatást, ha a gyerek szünet nélkül sír: „Mivel ez jele, hogy valami baja vagyon néki, nem kell száját ruha tsettsel (Tzutzli) mind szüntelen duggatni, nem ütni, rángatni az ártatlan kisdedet, mint némely esztelen anyák vagy dajkák tesznek, sem álmosító szereket mingyárt beadni: hanem kibontani pólyájából, ne talán az öszve-gyűrődött pólya-ruha, vagy ganéjja, vagy talán a’ bolha-tsípés légyen oka sírásának. Ha ezután is sír, görnyedez, bizonyosan has-fájdalmai vannak.”
A kor szokásainak megfelelően a gyermeket gyakran fektették bölcsőbe. Széchényi háziorvosa szerint ez nem szerencsés, mert úgy látta, hogy a gyerekeket a szülők vagy a dajkák mértéktelenül hintáztatták, aminek következtében „szédül a’ kisdedeknek fejek, romlik, erőtlenedik agy-velejek, nagy korokban ostobák lesznek”. A bölcső és különösen a teknő helyett, amelyet az asszonyok a fejükre rakva hordoztak, vesszőből font kosarat javasolt.
A XVIII. század végének gyermekgondozásról vallott nézetei sok tekintetben megegyeznek a mai elgondolásokkal. A száz évvel későbbi ismeretterjesztő munkákban még több hasonlóságot fedezünk fel. Dr. Friedrich Erismann (1842–1915) svájci származású szentpétervári egyetemi tanár Népszerű egészségtanát 1880-ban adta ki a Királyi Magyar Természettudományi Társaság dr. Imre József fordításában. Erismann mint a közegészségügy szakértője különös figyelmet fordított a magas csecsemőhalandóságra, de megemlítette, hogy ennek oka összetett, és a tudomány akkori állása szerint lehetetlen megállapítani a fő okot. A korabeli statisztikák elborzasztóak. Bajorországban a születésük utáni első hónapban a csecsemők 14 százaléka halt meg, a második–harmadik hónapban hét százalék. A magyarországi adatok ehhez nagyon hasonlóak voltak: az első hónapban 11,6 százalék, a második–hatodikban 6,4 százalék volt a halottak aránya. Erismann véleménye szerint a halandóságot a csecsemő testsúlya, az éghajlat és a szülők szociális helyzete befolyásolja leginkább. Feltűnően magasnak találta például a törvénytelen gyermekek halálozási statisztikáját.
Úgy látszik, háromszáz év alatt sem sikerült megváltoztatni a szoptatással kapcsolatos szokásokat, mert már Erismann is így sóhajtott fel: „Fájdalom, a mai világban mindig ritkábban kapja az újszülött azt a táplálékot, melyet a természet rendelt számára. Legtöbb asszony kerüli a szoptatást, vagy kényelmességből, vagy azért, mert fél, hogy idejekorán elhervad.” Erismann szerint az egyes vidékeken több generáción keresztül tartó szokásnak drasztikus következményei lettek: „ha az emlőt több nemzedéken át elvonják természetes rendeltetésétől, végre nem is fejlődik ki úgy, a hogy kellene, és lassanként az olyan lapos mellek terjednek el a nők között, minőket pl. Svájcz több cantonában találunk, hol az asszonyok ritkán szoptatják gyermekeiket”. Erismann egyébként az anyatej helyett szükség esetére különféle pótszereket is megemlített ismeretterjesztő munkájában, de a széles körben elterjedt, lisztből és tejből főzött pépet nem tartotta jó megoldásnak. Az anyatejhez leginkább a szamár- és a lótej hasonló, de ezt nehéz beszerezni, a tehéntej viszont nem a legalkalmasabb, és csak hígítva, cukrozottan jöhet számításba. Ha a gyerek gyomra nem bírta a tehéntejet, Erismann árpakásalét vagy vízzel elegyített tojássárgáját javasolt. A XIX. század végén azonban már „szabályszerű” csecsemőtápszerek is voltak. A Liebig-féle gyermekleves, a Nestlé-féle gyermekliszt vagy a Gerber-féle gyermektej az akkor legmodernebb táplálkozástudományi kutatásokon alapult.
A szoptatást Erismann is katonás rendben gondolta helyesnek: „Legelőször is pontos szabályszerűséggel kell történnie a szoptatásnak, mert semmi sem tesz több kárt a gyermek emésztőszerveiben, mint az anyák azon – fájdalom – nagyon is elterjedt szokása, hogy azonnal mellöket kínálják a gyermeknek, mihelyt sírni kezd.” Az elválasztást egészséges anya és gyermek esetén a kilencedik hónap után tartotta ideálisnak a szentpétervári orvos.
Erismann száz évvel korábban élt kollégájához hasonlóan harcolt a cumiztatás ellen; fő érve szintén higiéniai természetű volt. A századfordulón már széles körben használták a mai cumisüvegek őseit, de a tisztán tartásukról nem gondoskodtak kellőképpen. Az aggodalomra tehát minden ok meglehetett. A XIX. század végén még mindig a legelemibb higiéniai szabályok betartásáért küzdöttek a népszerűsítő könyvek szerzői. Ne feledjük, hogy Semmelweis Ignác gyermekágyi lázzal kapcsolatos 1847-es felfedezését is csak húsz évvel később, a halála után fogadta el az orvostársadalom.
Jellemző, hogy Erismann népszerűsítő könyvében a gyermekgondozással összefüggő tennivalók részletezésekor nyolc oldalt szentelt a gyermekhalandóság statisztikai taglalásának, majd a legfőbb elhalálozási okot, a helytelen csecsemőtáplálást mutatta be tizennégy oldalon keresztül. A többi tudnivalóra mindössze négy oldal maradt. Amint száz évvel korábban élt kollégája, Kiss József, Erismann is nagy jelentőséget tulajdonított a gyakori és alapos szellőztetésnek. Elborzadva említette, hogy még a műveltebb családoknál is „bármily erősen érzik a piszkos pólyák és nedves gyermekruhák bűzét, könnyű lélekkel tűrik a levegő rossz szagát”.
A szentpétervári orvos fontosnak tartotta, hogy az újszülöttet az első kilenc hónapban mindennap füröszszék meg 31–32 fokos vízben; az első fürösztéskor zsír vagy korpa segítségével tisztítsák meg bőrét a magzatmáztól. Később azonban már a ritkább fürdetés is elégséges, és a fürdővíznek sem kell melegnek lennie, ez ugyanis megedzi a csecsemőt. Arra azonban felhívta a figyelmet, hogy a szülők „igen hideg vizet ne alkalmazzanak, s télen igen könnyű öltözetben ne járassák gyermekeiket”. A XIX. század végén valószínűleg már nem voltak használatban azok a kegyetlen járókák, amelyekben, ha az elcsigázott kisgyermek leguggolni próbált, éles tüskék kényszerítették további járásra. Arra a rossz szokásra azonban Erismann is felhívta a figyelmet, hogy egyes szülők a gyermekükre kötött szalag vagy kendő segítségével próbálják elérni a mielőbbi önálló járást, s ezzel a csontozat egészséges fejlődését veszélyeztetik.
Szegénység és tudatlanság a legfőbb oka a magas csecsemőhalandóságnak és a számtalan megbetegedésnek – vonja le a végső konklúziót Erismann, akárcsak száz esztendővel korábban élt elődje, dr. Kiss József. Pedig a tudatlanságon talán nem is lenne olyan nehéz változtatni. „Ez nem maradhat így sokáig; az idő sürget, követelései az egyes emberrel szemben rendkívül gyorsan szaporodnak. Erős és értelmes munkásokra, egészséges állampolgárokra van szükségünk. E czél elérésére a nőnek is meg kell tennie a magáét: el kell hagynia a növényéhez hasonló életét és szűk látókörét, s a férfiak kötelessége, hogy ebben segítségére legyenek. A leányiskoláknak és általában a nők nevelésének alapos reformjával kell e dologhoz kezdeni” – vélekedett. A nőnevelés kérdése nálunk e könyv megjelenésekor már komoly előzményekre tekinthetett vissza. A beteljesedést azonban a huszadik század közepe hozta meg, amikor a szocialista magyar egészségügy megszervezői kíméletlenül nekiláttak a „tudatlan” és „babonás” nők felvilágosításának. De ez már egy másik történet.