(Ál)vita a koalícióban

Kuncze Gábor, az SZDSZ elnöke – miután konstatálta, hogy pártja népszerűségi mutatói történelmi mélypontra süllyedtek – szokatlan harciassággal állt ki nemrég a tavaly elfogadott adótábla mellett, burkoltan még azt is felvetve, hogy ha nem teljesül a közösen elfogadott adócsökkentési javaslat, akkor nincs értelme a koalícióban maradásuknak. Ezt követően verbális kötélhúzás kezdődött az SZDSZ és a kabinet között. A kormánypárti média pedig rendületlenül rágni kezdte a Kuncze-féle gumicsontot, miközben nem győzi hangoztatni, milyen jó dolog az országnak, hogy végre efféle hasznos alapelvekről folyik a vita.
Kuncze Gábor – bár vélhetőleg nagyon ideges – a nyilvánosság előtt mosolyog. A kétszázalékos népszerűtlenségi index sivatagában fuldokló SZDSZ részben át tudta venni a közélet tematizálását, képes volt átmeneti zavart okozni a nagyobbik koalíciós párt és a kabinet soraiban. A kormányalakítás óta először éreztette, hogy nélküle nincs parlamenti többség. Igaz, közben visszautasított minden olyan ajánlatot – például a Fideszét –, amelyik az adócsökkentési hadjáratban támogatást ígért volna neki. Ez óhatatlanul azt sugallja, hogy az SZDSZ-t nem az adócsökkentés ténye érdekli, hanem inkább az, hogy hosszadalmas koalíciós tárgyalások legyenek róla, és így legyen némi esélyük, hogy végre egy pozitív témában szerepeljenek a médiában.
Ezt támasztja alá az, hogy miközben a szocialisták népjóléti batyujára igent mondott a Verne Gyula hőseit megszégyenítő utazásokat produkáló miniszterelnök, addig az adócsökkentés dolgában még mindig csak ott tartanak a felek, hogy majd valamikor a távoli jövőben egyeztetni fognak róla.
Vajon mennyire vehető komolyan ez a koalíciós vita? Krimit vagy bohózatot látunk napról napra? Tényleges konfliktus alakult ki, vagy csak arról van szó, hogy egy gondos aprólékossággal kidolgozott forgatókönyv szerint megpróbálják elterelni a figyelmet minden idők egyik legszigorúbb megszorító csomagjáról? Egyelőre kétesélyes a válasz.
Ha a második variáció áll fenn, akkor nincs probléma. Hosszú és izzadtságszagú tárgyalások után megegyeznek egy kompromisszumos javaslatban, a Medgyessy-csomag bugyraiba belekerül majd néhány hangulatjavító szabad demokrata jojó, a Szonda Ipsos mágusai pedig elkezdhetik tesztelni a Budapest plázs törzsközönségét, hogy melyik a kedvenc pártjuk. Mellesleg a költségvetést megszavazzák, a polgárok zsebeit pedig kiürítik.
De mi van akkor, ha a viszálykodás valódi? Érdemes végiggondolni végre ezt variációt is. Ha valaki figyelmesen szemlélte az idei kormányátalakításokat, észrevehette, hogy az SZDSZ befolyása csökkent. 2002 májusában még hét szocialista, négy (az MSZP által jelölt) pártonkívüli és négy szabad demokrata miniszter volt. Az idei átszervezés nyomán jelenleg kilenc MSZP-s és öt pártonkívüli kormánytag van (közéjük számítva Persányi Miklóst), míg az SZDSZ-t mindössze hárman képviselik. Akárhogy rakosgatjuk is a számokat, a végeredmény az lett, hogy az MSZP vezető politikusai jelentős teret nyertek a kormányban. Legfeljebb az lehet érdekes, hogy a kovácsisták helyett a Medgyessy Péterhez kötődők léptek nagyobb számban előre.
A szabad demokraták közül Kovács Kálmán informatikai miniszter lényegében láthatatlan, Csillag István pedig a kormányalakítás óta bukásra áll (bár a „szülőknek” köszönhetően még mindig nem lett évismétlésre vezényelve). Magyar Bálintnak sikerült ugyan keresztülvernie a törvényhozáson a közoktatási reformot, viszont májusban hajszál híján belebukott a tárcája körül burjánzó korrupciós botrányokba. Hiába maradt a helyén, lényegében kolonccá vált a kormány számára, és vélhetőleg a személyével kapcsolatos akták is ott lapulnak Medgyessy Péter íróasztalának egyik gyorsan elérhető rekeszében.
Nem csoda, hogy ez a több mint hervatag miniszteri trió nem tanúsított ellenállást a megszorítások tervével szemben, pedig az SZDSZ adóreformra épülő, letolt gatyás kampánya részben az ő agyukban fogant meg. Gyengék és súlytalanok lettek a kabinetben, és ami azt illeti, a pártban is. Abban a pártban, ahol a minden terhet a nyakába vevő Kuncze Gábort egyre inkább szorongatja a Fodor Gábor és Bauer Tamás vezette belső ellenzék. Akik szerint ha nem változik meg az SZDSZ koalíción belüli magatartása, akkor katasztrofális jövő előtt állnak.
Nem a kormány neoliberális beállítottságával van baj, mert az helyenként tankönyvszerűen idézi a szabadosság pápáinak téziseit. A Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc irányelvei szerint átformálódó MSZP kezdi megtalálni a posztkommunizmus és a szabadelvűség közötti harmadik utat. Ez azt jelentheti, hogy a baloldali szavazóbázison túllépve előbb-utóbb a liberális tábort is meghódíthatják a szocialisták. Az MSZP és az SZDSZ által delegált kormánytagok szinte megkülönböztethetetlenek. Kommunikációs stratégiáik éppúgy egy hullámhosszra vannak beállítva, mint sajátos hatalomgyakorlási módszereik. Ebben az egyre uniformizáltabb vörös-kék közegben viszont eltűnőfélben van az SZDSZ mint önálló és cselekvőképes politikai tényező. A Kuncze-féle pártvezetés túl sokáig sodortatta a szabad demokratákat az MSZP farvizein, és ez egyre inkább látszik is a párt folyamatosan romló megítélésén.
Közelednek az európai parlamenti választások. Bár az SZDSZ kampánystábjának profizmusa aligha kopott meg, de eddig csak akkor értek el sikereket, ha ellenzéki szerepkörből kiindulva támadták a hatalmon lévő jobboldali kormányokat. Ahogy 1998-ban képtelenek voltak kormánypártként eredményesen kommunikálni, úgy ez a veszély az uniós választásokon is fennáll. Az SZDSZ-t egy rövid megszakítással tizenegy éve irányító Kuncze–Pető–Magyar hármas fogatot súlyos felelősség terheli azért, mert merev, doktríner módon odakötötték a pártot az MSZP-hez, és kizárólag a jobboldal elleni acsarkodásban keresték a siker receptjét. Most már a huszonnegyedik órában járnak. A rókák alattomosságával politizáló Kovács László és Medgyessy Péter alighanem egyre többször ajánlják majd fel, hogy legyen jövőre közös MSZP–SZDSZ-lista. Ha nem sikerül addigra az ötszázalékos szint közelébe viszszatornászni a pártot, akkor kénytelenek lesznek elfogadni a szocialisták segítő kezét. S ebből a csapdahelyzetből már nem lesz kiút.
Valószínűleg ez az oka annak, hogy Kuncze Gábor belekezdett játszmájába. Az egyetlen reménye, hogy a lehető leghosszabb ideig napirenden tartja az adócsökkentés ügyét, a végső konfrontáció elől viszont kitér, és valahogy megpróbál kompromisszumot kötni. Közben bízik abban, hogy a választók egy része honorálni fogja pártja kitartását. Ha ez a variáció a valós, akkor előfordulhat, hogy a fent említett egyezség elsodorja László Csaba pénzügyminisztert, akinek – ha nem kíván koalíciós lábtörlőként funkcionálni a jövőben – a végsőkig ragaszkodnia kell eredeti csomagtervéhez. Ez újabb bonyolult alkudozásokat indíthat el, amelyekből a kormánytöbbséget garantáló SZDSZ akár győztesen is kijöhet, például akkor, ha sikerül a Medgyessy-vazallusnak számító László helyett egy neki jobban kedvező pénzügyminisztert ráerőszakolnia a kormányra. Ez esetben fokozottabb hangsúlyt kapnának az elveik a közös kormányzásban, a két párt közötti erőviszonyok pedig átrendeződnének.
Nem az adócsökkentésről van tehát szó, hanem az SZDSZ talpra állításáról és a László Csaba-féle gazdaságpolitikai vezetés kiutálásáról. Persze csak azután, ha a piszkos munkát már elvégezték. Újabb kemény megszorítás következik jövőre, így több száz milliárd forintnyi tartalék képződik a költségvetésben, és 2005-ben megint elindulhat az össznépi hülyítés, középpontjában a János Vitéz-tervvel és a Legyen ön is Csipkerózsika! program tíz pontjával.
Koalíciós szakítás? Ugyan már; az iráni Bidzsani testvérek tragédiája óta tudjuk, hogy a sziámi ikreket felnőttkorban már nem lehet szétválasztani…