Az szja legfelső kategóriája

Jelenkorunk ideológiai káoszában nehéz fogódzót találni: milyen is az igazságos és hatékony adórendszer. Csak a múlttal és a fejlett nyugati demokráciákkal való összehasonlítás nyújt némi támpontot. Ami a múltat illeti: a progresszív személyi jövedelemadó a gothai program (1875) óta állandó eleme a szociáldemokrata programoknak. A közelmúltban egy harmincas éveinek elején járó francia közgazdász, Thomas Piketty nagy sikerű könyvében (Hauts Revenus en France au XXéme siécle, Grasset, 2001) leírta, hogy Európában az első világháború óta jobb- és baloldal mikor és milyen mértékben alkalmazta ezt a jövedelmek újraelosztását szolgáló eszközt. A cél mindig az volt, hogy a társadalom akadályozza annak megismétlődését, ami a 19. század végi Európában bekövetkezett, nevezetesen, hogy egyre többen voltak a pénzüket a termelésbe vissza nem forgató tőkejáradékból élők. Piketty szerint a progresszív személyi jövedelemadónak fontos funkciója van: akadályozza a jövedelmek olyan fokú koncentrációját, melynek eredményeképpen az elit tehetségtelen utódjai járadékokból élve elvonják a társadalomtól és annak tehetséges tagjaitól a forrásokat. Enynyiben a progresszív személyi jövedelemadó nemcsak az igazságosságot, hanem a hatékony gazdálkodást is szolgálja.

Franciaországban a jobboldali egységkormány 1920-ban 90 százalékra emelte a személyi jövedelemadó legfelső sávjának kulcsát. Ezt követően a nyugati világban általánossá vált a nagy jövedelmek erőteljes megadóztatása. Pearl Harbour után az USA-ban 91, Angliában 1945-ben 98 százalék volt a legfelső kulcs. A mértéktelen jövedelemelvonás persze azzal is magyarázható, hogy a háborúk átmenetileg a források állami kézben történő összpontosítását igényelték. Ugyanakkor megsemmisültek a nagy családi vagyonok, és középtávon szükségessé vált a legfelső kulcs jelentős mérséklése. Ennek megfelelően az „aranykor” (1945–1973) után, amikor 70-80 százalékos volt, mára 45 és 65 százalék közé csökkent a legfelső kulcs. Franciaországban 50, Németországban 48, Hollandiában 65 százalékos elvonás sújtja a legmagasabb sávba tartozó jövedelmeket. A további csökkentések erőteljes ellenállásba ütköznek – elsősorban a szociáldemokraták táborában. Ráadásul Európa számos országában, például Hollandiában és Franciaországban vagyonadó is közrejátszik a jövedelmek újraelosztásában. Így a progresszív, újraelosztó, alacsonyabb jövedelműeknek kedvező adókból származó bevételek jelentős, körülbelül 35 százalékos arányt képviselnek az összes kötelező állami elvonáson belül.

A vén Európával szemben az angolszász világban előbb a Reagan– Thatcher-, majd a Bush–Blair-tandem egészen 29, illetve 40 százalékig vitte le a legfelső kulcsot. Ők az új Európában számos követőre találtak: leglelkesebb hívük a „liberális” Oroszország, ahol néhány évvel ezelőtt 12 százalékos, egykulcsos, lineáris személyi jövedelemadót vezettek be. Angolszász orientációjú politikai elitje miatt Magyarország az adórendszerben is a vadliberális, angolszász utat követi: ennek következménye, hogy a progresszív jellegű adóbevételek aránya Magyarországon a nyugat-európai 35 százalékkal szemben csak 23 százalék. (Köztudomású persze, hogy egy adórendszert nem csak az jellemez, hogy mennyire progresszív és hogy mennyire adóztatja a nagy jövedelmeket. A kereteket mégis meghatározza.)
A neoliberális propaganda sajátossága, hogy a pangó gazdaságra hivatkozva adócsökkentést követel. Ahelyett azonban, hogy tényleg a vállalkozások terheit kívánná csökkenteni, a magas jövedelmek tehermentesítését veszi célba. A személyi jövedelemadó ugyanis gazdaságból kivont, fogyasztási célú jövedelmeket von el. Csökkentése tehát nem a kínálatot, hanem a keresletet, főként a fogyasztást és – ami igazán problematikus – a magasabb jövedelműek importot növelő luxusfogyasztását növeli. A személyi jövedelemadó mérséklésével ráadásul mindig a magasabb jövedelműek járnak jól. Ennek az adónak egymásra épülő, sávos jellege miatt az alacsonyabb sávok kulcsának mérsékléséből, illetve annak hasznából automatikusan részesülnek a magasabb jövedelműek is. A most Magyarországon tervezett változtatásokkal a kétmillió forint feletti jövedelmet élvező adózó keresetének egy része után ugyanolyan könnyítést kap, mint a 18 százalékkal adózó. Egy másik része után olyan könnyítést élvez majd, mint a 26 százalékkal adózó, és a maradék után is kevesebbet kell fizetnie, mint eddig. Ezek után könnyű kiszámítani, hogy az szja-csökkentés bevezetése után a jövőben egy magas jövedelmű adózónak forintöszszegben számolva abszolút mértékben jobban csökken az adóterhe, mint a kisebb jövedelműnek. Másként fogalmazva: a szegényebbeknek nagyobb arányban kell majd kivenniük a közterhekből a részüket, mint eddig. A személyi jövedelemadó mérséklése tehát a jelenlegi formában, a hagyományokkal és az európai országok ma is követett gyakorlatával szakítva még jelentősebb jövedelemeltolódást eredményez a magasabb jövedelműek javára.

Gazdasági hatékonysága is több mint kétséges. Egyrészt, mert a történelmi és nyugati példák erre utalnak. Pikettyn kívül Stiglitz is rámutatott, hogy a személyi jövedelemadó magasabb jövedelműeknek kedvező átalakítása nem jár a várt hatással a gazdaság növekedésére. Bush legutóbbi, 2001-es ilyen irányú adóreformja sem hozta meg a várt hatást. Másrészt, abból következően, hogy a személyi jövedelemadó-csökkentés a magasabb jövedelműek importfogyasztási célú jövedelmeit növeli, negatív hatást gyakorol az export–import mérlegre, a külgazdasági egyensúlyra. A nyugat-európaihoz képest alacsonyabb adókulcsok a legfelső jövedelemkategóriákban vonzóvá teszi Magyarországot a nyugat-európai elitiskolákból kikerülő elit számára. Jó-e az nekünk, ha a magyarországi multinacionális vállalatok középvezetői posztjait is a London’s School of Economicsról vagy az École Normale Supérieure-ről kikerülő fiatalemberek foglalják el? A tervezett adóváltoztatások nem tőke-, hanem kádervonzó képességünket növelik tehát.

Tőkevonzó képességünket nem a személyi jövedelemadóból származó bevételek csökkentésével, hanem a társadalombiztosítási terhek, az általános forgalmi adó és a fogyasztási jellegű adók mérséklésével lehetne növelni. Nyugat-Európában számos esetben sikeresen mérsékelték például a munkanélküliséget az alacsony képzettségű munkát végzők közterheinek csökkentésével.

Ha lenne Magyarországon valódi szociáldemokrata gazdaságpolitika, akkor az nem a kisemberek terheinek további növelésével próbálná javítani a gazdaság pozícióit. Nem is az állami elvonást és a redisztribúciót növelné, hanem a jövedelemarányokon és az adórendszer szerkezetén változtatna. Nem az áfa és nem ama adók arányát növelné tovább, amelyek terheit mindenki egyformán viseli, hanem a progresszív jellegű állami elvonásokat. Akkor a kisjövedelműek fogyasztása bővülne, és az nem az importot növelné. (Igaz, a baloldali érzelmű nemzeti tőkésosztály átmenetileg egy kicsit kevesebbet tankolna és bankolna a környező országok olajkútjaiból és bankjaiból.)
Az adócsökkentésnek az a formája, amelyet a liberálisok javasolnak, tovább növeli a jövedelmi egyenlőtlenségeket, gazdasági növekedést serkentő hatással nem jár, és az eddigieknél is torzabb és igazságtalanabb jövedelmi viszonyokat eredményez, akadályozza a foglalkoztatás bővítését. Ezért szöges ellentétben áll a szociáldemokrácia évszázados alapelveivel és gyakorlatával. Az adókérdésben a Magyar Szocialista Párt válaszút előtt áll: tovább követi a liberálisokat, vagy tesz egy lépést a szociáldemokrácia irányába.

A szerző gazdaságtörténész