Az 1930-as évek közepén a 26 158 négyzetkilométeres területen egymillió 171 ezer lakos élt: 776 ezer mohamedán vallású palesztin, 310 ezer zsidó és 85 ezer keresztény. Nem minden előzmény nélkül vált a zsidóság ősi településterülete újkori nemzeti otthonná.
A XIX. század végén számtalan ötlet merült fel a zsidóság új hazájának kijelölésére, hiszen köztudott volt, hogy a bibliai földeket az elmúlt évezredek során már másik nemzet népesítette be. Ezért a zsidóság vezetői kezdetben lehetőleg lakatlan vagy kevéssé benépesített terület megszerzésére törekedtek. Nem sikerült azonban egyik ötletet sem népszerűvé tenni, mert a cionista eszme bázisát adó vallásos zsidóság ragaszkodott a bibliai földekhez, amelyek státusa a törökök hatalmának megszűnése után átmeneti jellegű volt. Így aztán nem települtek a zsidók sem Ugandába, sem Argentínába, sem Ausztráliába, sem Madagaszkárra, csak hogy a legismertebb javaslatokat soroljuk. Nem vált a zsidóság körében igazán népszerűvé a szovjet politika által megfogalmazott terv sem, a távol-keleti, birobidzsáni terület zsidókkal való benépesítése. Ezen az 1928-ban létrehozott zsidó autonóm területen a tervezett 300 ezerrel szemben 1965-ben már csak 30 ezer zsidó származású szovjet polgár élt.
Új helyzet a holokauszt után
A második világháború alatt bekövetkezett holokauszt után a politikai közvélemény egyetértett abban, hogy fel kell karolni a zsidóság igényét egy önálló nemzeti állam megteremtésére. A legfantasztikusabb tervezgetések most sem hiányoztak. Csak egyet közülük: 1946-ban Ho Si Minh felajánlotta Ben Gurionnak Vietnam középső, akkor még ritkán lakott vidékét a száműzött zsidók otthonául. A nagyhatalmak végül a bibliai Szentföldet jelölték ki – az ENSZ közreműködésével – a zsidóság számára. A területet birtokló angolok ellenezték a tervet, ugyanis már a harmincas évektől kezdődően tapasztalták a palesztin és a zsidó lakosság nemegyszer véres atrocitásokba torkolló ellentétét. A zsidóság szörnyű szenvedésein megrendült nemzetközi közvélemény azonban nem vette figyelembe ezt az ellenvetést. Nem is csoda, mert a nácizmus elől addigra már újabb zsidó tömegek érkeztek a térségbe. 1948-ban, a terület megosztásakor félmillió zsidó lakos élt közel egymillió palesztinnel vegyesen az akkoriban még egységesen, inkább Palesztinának nevezett országban. Ismeretes, hogy a területek felosztása három zsidó és három palesztin részre senkit nem elégített ki, és kirobbant a háború, amelyet a XX. században még három követett.
A háborúk alaposan átalakították a települési viszonyokat. Az addig vegyesen élő arab és zsidó lakosság a megpróbáltatások, a kölcsönös leszámolások nyomán, amelyek következtében az 1948-as háborúban vesztes palesztinok nagy része elmenekült a zsidó állam területéről, viszonylag elkülönült egymástól. Az újabb háborúk idején az arabok már a helyükön maradtak, részint mert hallgattak vezetőikre, részint mert a nemzetközi közvélemény nem tűrt volna el újabb etnikai tisztogatást a zsidók részéről. Így a zsidó győzelmek során az egész terület birtokába jutó Izrael állam ismét vegyes lakosságú lett. (Nem feladatunk a különféle területi elhatárolódások felsorolása, ezért nem térünk ki azokra a kísérletekre, amelyek során több terv született a palesztin állam, majd autonómia megteremtésére, azok után, hogy mind Egyiptom, mind Jordánia elveszítette a palesztin területek felett az autoritást.)
Menekülés és betelepülés
A második világháború óta eltelt évtizedek alatt két alapvető migrációs esemény ment végbe. A palesztinok tömeges menekülése 1948-ban a zsidók által birtokolt területekről, és a világ zsidóságának nagyarányú betelepülése Izraelbe. A háborús szenvedéseket átélt európai zsidó tömegek beköltözése után, az első arab–izraeli konfliktus nyomán, elsősorban az arab világ zsidó kisebbségei migráltak Izraelbe. Többnyire nem önkéntesen, hanem menekülésszerűen, ugyanis a háború idején megindult az arab országokban a sokszor már évszázadok óta ott élő zsidóság üldözése. Ezért költözött az új hazába 120 ezer marokkói, 39 ezer iráni, 123 ezer iraki, 26 ezer szíriai, 75 ezer egyiptomi, 30 ezer líbiai, 48 ezer jemeni zsidó, hogy csak az új nemzeti állam védőszárnyai alá menekültek nagyobb csoportjait említsük. Ezek után az a hivatalos izraeli álláspont kristályosodott ki, hogy az események során valójában lakosságcsere ment végbe az izraeli területekről elmenekült palesztinai arabok és az arab világból elüldözött zsidóság között. Ezt az álláspontot sem a nemzetközi közvélemény, sem annak legfőbb politikai szervezete, az ENSZ nem fogadta el, és számtalan határozatban szólította fel Izraelt az elűzött palesztinok viszszafogadására, illetve kártalanítására. A palesztinok túlnyomó többsége ugyanis nem települt le az arab államokban, hanem az új politikai entitás peremén, majd annak további hódításai nyomán, területén kialakított nyomorúságos menekülttáborokba került.
Ezek a ciszjordániai, gázai, jordániai és libanoni táborok lettek a palesztin irredentizmus központjai. Az ide zsúfolódott, munka és perspektíva nélküli lakosság köréből verbuválódnak azóta is a legelszántabb, terrorista módszereket, újabban tömeges öngyilkos merényleteket alkalmazó csoportok, amelyek fenntartják a politikai konfliktushelyzetet a térségben. Amikor a palesztin tömegek – éljenek akár Izraelben, a palesztin területeken vagy a szomszédos határvidékeken – elégedetlensége a legmagasabbra csap, „intifádáról”, azaz általános felkelésről beszélhetünk. Bármennyire is politikai manipuláció eszközei a térségben élő zsidók és arabok, a közöttük fennálló, újra és újra fellángoló konfliktus igazi oka, magyarázata azokban a migrációs folyamatokban keresendő, amelyek alapjában alakították át a térség etnikai-nemzeti arculatát. A menekültkérdés krónikussá válása mellett 1967 óta ennek fontos része a kompakt palesztin területeken létrehozott zsidó telepek – ENSZ-határozatokban is elítélt – szerepe. Ezeken a kolóniákon napjainkban 208 ezer zsidó él közel négymillió palesztin közé beékelve.
A 155 telep közül 136 Ciszjordániában, 19 Gázában található. Az enklávék biztonságának megőrzése, különösen az intifádák idején, csak katonai eszközökkel és számtalan szigorú biztonsági előírás betartásával lehetséges. A politikai nyugtalanság fő fészkei ezek a tulajdonképpen illegálisan, az izraeli állam kezdeti ellenzése közepette létrehozott, jórészt fundamentális vallási érzületű lakossággal benépesített telepek, amelyeknek nyíltan vallott célja az egész bibliai Szentföld birtokba vétele, az ott élő palesztinok kiszorítása árán is.
Mai demográfiai viszonyok
A terület jelenleg a következő képet mutatja: a tulajdonképpeni Izrael 21 946 négyzetkilométerén ötmillió 830 ezer ember élt 2000-ben, a palesztin területen kétmillió 842 ezer lélek, míg az egyéb területeken (Golán stb.) több mint 400 ezer. Együttesen tehát – a 2000-es adatok szerint – kilencmillió 173 ezer ember népesíti be azt a területet, amelyen 65 évvel korábban egymillió 171 ezer lakott. És a lakosság további növekedése még korántsem fejeződött be. Ismeretes, hogy a kelet-európai rendszerváltozás lehetővé tette az egykori Szovjetunió területéről is a zsidóság kivándorlását. Jelentős részük Izraelbe érkezett. Félmillióan gyarapították Izrael állam zsidó népességét. A betelepítés hivatalos állami cél, hiszen minden gyarapodás ellenére Izrael egyik gyenge pontja viszonylag kis népállománya a vele szemben így-úgy vagy egyértelműen ellenségesen viselkedő arab országokkal összehasonlítva. Szomszédai: a hárommilliós Libanon, a 13 milliós Szíria, a négymilliós Jordánia és az 55 milliós Egyiptom.
Izrael lakosságának 17 százaléka palesztin nemzetiségű, a palesztin területek lakosságának viszont csak öt százaléka telepes zsidó. Kikerekítve, a folyamatos migráció és az el nem hanyagolható ütemben folyó természetes szaporodás következtében, ami elsősorban az arab lakosságra jellemző, ma mintegy ötmillió zsidóval közel 4,5 millió palesztin áll szemben az izraeli fennhatóság alatt álló területeken. Más metszetben: 65 év alatt nyolcszorosára szaporodott a népesség a bibliai tájakon. Ez körülbelül annyi, mintha Magyarország népessége az 1935. évi 9 millióról 72 millióra növekedett volna. Valóságos demográfiai versengés folyik ebben a térségben az élettérért. Nem feledkezhetünk meg Izrael viszonylag mostoha természeti feltételeiről sem, ha a konfliktus összetevőit rakjuk sorba. Az egész 26 ezer négyzetkilométeres területnek mintegy a felét a Negev-sivatag teszi ki. Így a teljes területre kiszámított népsűrűség ugyan csak 300 fő körül lenne négyzetkilométerenként, ám valójában ennek a kétszerese, másfélszeresen meghaladva a legsűrűbben lakott európai ország, Hollandia népsűrűségét. Nem csoda, hogy kíméletlen harc folyik a két etnikum között a természeti forrásokért, a megművelhető földterületért, amely mindössze húsz százalék, s az éltető vízért, ami a félsivatagos körülmények között különösen fontos.
Csak az új hazára lelt zsidó nép végtelen szorgalmának és tehetségének, valamint a nemzetközi zsidóság és az Egyesült Államok áldozatos támogatásának köszönhető, hogy fejlett ipari állam alakult ki az egykori gyarmati tartomány helyén. A megoldatlan etnikai, demográfiai konfliktus azonban fenyegeti az elért eredmények megtarthatóságát. Mielőbb megoldást kellene találni a palesztin nemzet államiságára, a menekültkérdésre, és kívánatos lenne csökkenteni a demográfiai versenyt, mert az úgyis kilátástalan a sokszoros arab túlsúly miatt, viszont veszélyezteti a kis terület természeti egyensúlytalanságoktól terhelt ökológiai szisztémáját.
