Diktátorok és menedzserek

Ismét a tudományos érdeklődés középpontjába került az állam mint szervezeti és hatalmi egység. Az állam, amely sok elemző szerint a fölszámolás felé halad, akár mert egyesek szemében a nemzetállam nem időszerű, akár mert kiszorul a „politikailag fontos” térből. Állítólag nagyobb egységek veszik át és módosítják szerepét.
Ne hozzunk ítéletet, szögezzünk le csupán annyit, hogy az idők folyamán más-más módon értékelték az állam szerepét és fontosságát. Manapság, az újra kialakuló birodalmak korában általános az a nézet, hogy az állam megszűnőben van, feloldódik a civil társadalomban, amelynek lobbijai veszik át a szervezést és a hatalmat. Bár ma még többnyire erősnek látszik – és minden érdekszférába beleavatkozik –, valójában mindenütt enged az érdekcsoportok nyomásának, ezek követeléseit hajtja végre törvényei által.
Az állam modern karrierje a késő középkorig nyúlik vissza, amikor a – Rómától örökölt – birodalmi eszme veszíteni kezdett varázsából (a pápaság pedig szellemi hatalmából), és előtérbe került az izmosodó nemzetállam (hazánkban Mátyás királlyal). Ennek a felfogásnak a képviselői a királyi hatalmat elemezték és dicsőítették, és ez így maradt a francia forradalomig. Akkor – angol hatásra – a liberális monarchia vált divatossá; a francia girondista párt is ilyen királyság létrehozását tanácsolta XVI. Lajosnak, de már későn. A királyi hatalom-államhatalom helyreállítását a jobboldal tűzte zászlajára az olyan elveket terjesztőkkel szemben, mint az „akasszátok fel a királyokat!” hirdető Petőfi Sándor. Josephe de Maistre még azzal érvelt, hogy királyság és pápaság együtt vezetheti az ellenforradalmat, de fél évszázad elmúltával a spanyol Donoso Cortez már diktatúrát ajánlott az állam megerősítése érdekében. Korunkban a német Carl Schmitt tört lándzsát az államhatalom mellett, miután látta az állam gyors hanyatlását a weimari köztársaság idején. Egy ideig a francia Action Française hirdette, hogy a társadalmi egység modern királyság alapjául szolgálhat, de 1945 véget vetett az ilyen álmoknak. De Gaulle vezetése alatt egyesekben még tovább élt a szikrányi remény, de 1968 májusában végképp kialudt Párizs utcáin.
A állam karrierje megfigyelhető Poroszország történetének fényében is, ahol Napóleon birodalmi illúziója felébresztette a német hazafiakat (Fichte, Hegel), akik olyan államról ábrándoztak, amely magának a történelemnek lenne végső kifejezési formája. Marx elméletében viszont az állam fogalma megsemmisült: eszerint a proletár társadalom venné át a hatalmat olyan állam nevében, amely valójában nem állam, hanem párt. Erős ideológiával, mely egyidejűleg metapolitikai bázis és önigazolás.
Míg tehát az abszolutizmus korában az állam azonos a király személyével (l’État c’est moi – mondta volna XIV. Lajos, de ez valójában Bossuet püspök politikai tanának öszszegzése), 200 évvel később az állam kezd feloldódni a társadalomban, akár burzsoá társadalomról van szó, akár proletárról.
Manapság az állam tovább gyengül, amint ezt a szuverenitásról való lemondás is illusztrálja. A szuverenitás szó egyébként mit sem jelent, ennek összetevői észrevétlenül elillannak vagy egy-egy lobbi hatékony nyomására, vagy azért, mert a közvélemény nem tűri az ódon formalitást. Ez a változás Rousseau-ig vezethető vissza, aki az ént állította a társadalom középpontjába, és akinek hatása furcsa módon, mondhatni karikatúraként jelentkezik Giscard d’Estaing minapi javaslatában, az Európai Unió alkotmánytervezetének szövegében. Ebben a szövegben minden második mondat lényege az egyéni jog, amely kiterjed az élet egész területére anélkül, hogy valamilyen struktúrában méltó helyet és okot találna. Ami más néven maga az anarchia, vagyis olyan irányzat, amely tagadja az állam létjogosultságát, és amely ellen évezredek óta küzd a politika. Talcott Parsons amerikai szociológus ezt az állapotot a politika tagadásaként írta le, amelynek nyomán a szociális alrendszerek kapnak teret, más néven a totális pluralizmus. Parsons diagnózisa egybevág Carl Schmittével, aki az előzményeket a weimari államban tapasztalta.
Ismét más nézet: James Burnham elmélete szerint a menedzserállamhoz érkeztünk. Burnham exmarxista szociológus 1941-ben adta ki fő művét, a The Managerial Revolutiont, mikor az előbbi tanok csődje láthatóvá lett (az új hatalmi rendszerek vagy az anarchia, vagy a diktatúra felé vezettek). A menedzser nem uralkodó, és nem tűnik el a szovjet tanácsokban sem: ő az, aki élvezi a tömeg bizalmát, szervezővé válik, és csak a végső sikerért felelős. Mondhatnánk, a siker letéteményese, de „hatalma” egyetlen cél megvalósítására irányul, arra érvényes, és persze leváltható. Hatásköre tehát korlátozott. Bizonyos fokig a harmincas évek diktátorai szintén menedzsereknek mondhatók: esetükben is érvényes az ideiglenes megbízatás, a teljes hatalom, a szervezési géniusz. Ami viszont nem felel meg a fentebb leírt sémának, de hasznosan kibővíti a fogalmat: a diktátor-menedzser egy világnézet képviselőjeként, sőt megtestesítőjeként lép színre. Szerepe ennek folytán „transzcendens”, metapolitikai, mint ahogy a párt szerepe is túlmegy a politikán.
A menedzserállam leírása és elemzése további definíciókat követel, különösen az Egyesült Államok esetében, ahol a politikai mozgalmak a siker érdekében kompromisszumra lépnek a demokrácia valóságával és mítoszával. Ilyenformán a politikai menedzserosztály bürokráciává válik, állandóan bővíti hatáskörét, bár a demokratikus nyelvezetet továbbra is használja és alakítja. A demokráciára hivatkozva átalakítja az államapparátust, és naponta közeledik az államnélküliség állapotához, a társadalmisághoz. Kérdés, mi marad az állam kezében, hol az a vonal, amely a kettőt megkülönbözteti és a folytonosságot biztosítja.
Hasonló jelenségek mutatkoznak Európában, ahol az egységesülés nyíltan a társadalmiság jegyében történik, elvetve ezáltal a régi államfogalmat, mondhatnánk, Európa több ezer éves múltját. A kérdés itt is az, hogy mi marad az államoknak, amelyek két fronton is küzdenek: az államon belül és szemben az uniós konstrukcióval. Szuperállammá válik-e az Európai Unió, vagy mint szupertársadalom írja be magát a történelembe? A történelem törvényszerűsége azt kívánná, hogy az államiság átadja helyét a társadalmi szupremációnak, annál is inkább, mivel a modell amerikai forrásból táplálkozik (úgy is, mint „sikersztori”).
Elegendő megállapítani, hogy nagy változáson megyünk keresztül: a hagyományos állam felbomlik, és vele együtt leáldozóban vannak az ideológiák és eltűnőfélben a politikai pártok. Ezzel párhuzamosan új érdekközösségek bukkanhatnak fel, vagy éppenséggel egy új centralizálás kora következhet. A történelmi példák nem hiányoznak. Nagy Sándor halála után a generálisai osztották fel maguk között a birodalmat. Konstantin császárt követően a felbomló Róma keresztény királyságokat hagyott maga után, bár előzőleg egy birodalmi fázison (Nagy Károly és utódai) ment keresztül. Modellek tehát bőségesen vannak, és a történelemnek távolról sincs vége.