Egy látszatvilág bomlása

A mai napig nem akadt senki a liberális-baloldali értelmiség soraiban, aki nyíltan ki merte volna mondani: a Medgyessy-kormány óriási csalódást okozott. A tevékenysége a csőd felé indította el az államháztartást, intézményesítette a képmutatást és a mellébeszélést, s csak növelte azokat a törésvonalakat, amelyek amúgy is egyre egészségtelenebb módon osztják meg a magyar társadalmat.

Pedig a rendszerváltás óta először fordult elő, hogy egy államháztartási ügyekben igen nagy gyakorlattal rendelkező közgazdász ülhetett a miniszterelnöki székbe. A pénzügyminiszter egy hasonlóan rutinos államigazgatási szakember lett. Valószínűleg nem kevesen hitték azt, hogy a kormányzás hangsúlya minden korábbinál nagyobb mértékben helyeződik majd a gazdasági kérdésekre. Sokan várták az államigazgatás karcsúsítását és az adóterhek csökkenését.
Vagy azt, hogy erősödik a nemzetgazdaság, és a kormányfő kampányígéreteinek megfelelően minden olyan pozitív kezdeményezést folytat majd az új koalíció, amelyek az elődjének munkája nyomán indultak el. Most már látjuk, nagyot kellett csalatkozniuk a légvárak építőinek.
Medgyessy Péter nem is olyan régen még kincset ért az MSZP számára. A Németh–Kovács vitában fuldokló baloldalt az ő személye egyesítette és forrasztotta össze egységes csapattá a 2002-es választásokra. A személyével minden irányba lehetett üzenni. Hitt benne az MSZP és az SZDSZ közötti értelmiségi bázis is. A honi médiavilág és üzleti élet krémje, akik mindig is megvetették Horn Gyulát proli- mentalitása miatt, és akiknek hosszú távon bizony az egzisztenciáját fenyegette, ha tartósan sikeres marad a jobbközép koalíció, illetve a mellette formálódó, fiatalos és dinamikus, polgári értékrendet valló értelmiségi elit.
Medgyessy Péter külhonban is nagy reménység volt. Washingtontól Moszkváig, Tel-Avivtól Bukarestig nagyon sokan várták azt (ma már tudjuk, nem alaptalanul), hogy személyében visszatér a magyar diplomáciába a kompromisszumkeresésnek nevezett meghunyászkodás. Az a korábban Károlyi Mihály és Fock Jenő által megszemélyesített magatartásforma, amelyik mindig is a legtöbb vállveregetést tudta kiérdemelni a keleti és nyugati szalonokban.
Valljuk meg, talán a határainkon túli magyarság is érzett némi várakozást. Miért ne érzett volna, hiszen évtizedek óta ő volt az első kormányfő, akit a származása az elszakított országrészekhez kötött. Ráadásul a baloldal nagy reménysége ezt nem is rejtette véka alá, a kampány során szinte kérkedett vele, és azt is rendszeresen állította, hogy a kedvezménytörvény megvalósításában tovább fog menni az előző kormány által kitaposott úton.
Medgyessy Péternek soha vissza nem térő esélye volt arra, hogy történelmi jelentőségű figuraként vonuljon be a magyar történelembe. Az európai uniós csatlakozási folyamat betetőzése vagy az ellenzékbe szorult Fidesz által is támogatott jóléti intézkedések, amelyek jogos sérelmeket orvosoltak az elmúlt évtizedet leginkább megszenvedett közalkalmazotti rétegek körében, alkalmasak voltak arra, hogy bebizonyíthassák a miniszterelnök européer értékrendjét és az úgynevezett árkok betemetésének szándékát. Csak baráti kezet kellett volna nyújtania, és a tetteiben azokat a magasztos elveket követnie, amelyeket olyan megkapó ájtatossággal kántál egészen a mai napokig az MSZP vezérkarával együtt.
Ez az esély már nem létezik, a kéznyújtás elmaradt. A közpénzek védelmének álcázott botránykovácsolás, a munkahelyet és iskolapadot csak érintőlegesen ismerő ifjú szocialisták és kádercsemeték pökhendisége éppúgy hozzájárult az MSZP-szavazók érezhető elbizonytalanodásához, mint az az arcátlanság, ahogyan végigdáridózta az elmúlt tizenöt hónapot a kormányzati establishment. Az egymásnak osztogatott kitüntetések, a nem is leplezett luxusnyaralások, a többszintes villák botrányai és a K&H Equities Rt. körül napvilágra került összefonódások mind-mind apró mozaikkockák voltak csupán, ám ezekből egyre leplezetlenebbül áll össze a jelenlegi hatalomgyakorló elit valódi arca.
Miközben a kormány magyar katonák százait készül elindítani az iraki pokolba, hallgatnunk kell minden idők legostobább honvédelmi miniszteri nyilatkozatait. Vagy folytathatnánk a sort a sportminiszterrel. A kinevezése után hetekig tartott a fölkészülés, hogy egyáltalán interjúképes legyen annak az ágazatnak a problémáiban, amelyet neki kell majd irányítania. Ez aztán olyannyira sikerült, hogy manapság már nincs olyan sportrendezvény, ahol ne tűnne fel a Bill Gates-et idéző arcél, és nincs televíziós sportadás, ahol ne puffanna el néhány megmosolyogtató gyurcsányi közhely. Igaz, olimpiai pályázat nem lesz, a leendő úszó Európa-bajnokság rendezése körül pedig heteken át káosz volt. Újabb meg újabb fejezetek kerülnek napvilágra a balatonőszödi kormányüdülő sagájából, amelyik a legjobb úton halad afelé, hogy élő és eleven példája legyen annak a ragadozómentalitásnak, ami a rendszerváltás éveiben megtollasodott újgazdagokat (nemcsak Gyurcsány Ferencet) jellemzi a mai napig.
A hozam, a profit, a siker, a pénz, a csillogás. Ezek képezik a hitük alapjait. A felszínen a tudatlan plebs elkápráztatása zajlik, cirkusszal és televíziós esztrádparádéval, ingyenes jégpályával meg plázzsal. A mélyben viszont a nyomasztóan magas energiaszámlák és adóterhek rejlenek, valamint a több mint bizonytalan jövő, ami az Európai Unióban vár majd ránk. A nyílt színen beach house van, meg buli a fogyasztás hedonista szigetén, alul viszont Kulcsár Attila sötét világa tobzódik, nejlonszatyorban hurcolászott milliókkal, off-shore cégekkel, pénzmosással, tőzsdecápákkal és médiabarrakudákkal.
Ez a Medgyessy-féle világ. A miniszterelnök a kormányzás helyett a vízilabda-válogatottat zaklatja ostobaságaival, a szocialista polgármesterek és a velük egy zenekarban játszó Demszky Gábor főpolgármester pedig egy nevetségesen átlátszó játékban „harcolnak” a lakosság közüzemi terheinek mérsékléséért. Teljes a homály a jövő évi költségvetést illetően, csak az tűnik bizonyosnak, hogy az ország tízezer leggazdagabb emberét kivéve mindenkinek csökkenni fog jövőre a jövedelme. A nyugdíjasoknak lesz 53. heti nyugdíj, tán még külön tűzijátékot is rendez novemberben a Miniszterelnöki Hivatal a megünneplésére, de az továbbra is rejtély, hogyan fogják az idősek a maradék 52 hét nyugdíjából kifizetni a 22 százalékkal drágább kenyeret.
Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke kenetteljesen hirdeti meg az alkotmányozás fontosságát, a köztársaságozás újabb adagját is hozzákeverve, közben pedig a koalíció nyíltan támadja és próbálja ellehetetleníteni a valódi Magyar Köztársaság olyan alapintézményeit, mint a Magyar Nemzeti Bank, a Legfőbb Ügyészség, a Magyar Rádió vagy a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete. Tovább folyik a tisztogatás az államigazgatásban. Igaz, helyenként a szocialista kígyó már a saját farkát harapdálja, lásd a sportminisztérium pályázatnak nevezett valóságshow-ját, ahol javában zajlik Jánosi György egykori híveinek porig alázása.
A Teréz anyák mosolyára és Smith ügynökök vicsorgására épülő mátrix azonban már bomlik. A kiábrándulók száma növekszik, a bizonytalanság és a szorongás széles körben erősödik. Medgyessy Péter még kezében tartja a hatalmat, és vazallusai is uralják a tömegtájékoztatáson keresztül a hatalom gyakorlásához nélkülözhetetlen szavazók tudatát. Az emberek egy része még mindig hisz a plázsok és örömkoncertek káprázatában. De már nem sokáig. Talán csak az ősszel kifizetendő energiaszámlákig, és azokig az árcédulákig, amelyeket majd jövő januárban pillant meg.