Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy az olvasói levelek, amelyeket egy lap közöl, tartalmilag általában azonosíthatók-e a szerkesztőség véleményével. Valószínű, hogy az uralkodó tendencia és stílus bizonyos kölcsönhatásra utal, a szájba rágott ideológia visszaköszön, s az amatőr megfogalmazásban drasztikussá válik.
Bevallom, nem szoktam a Népszavát olvasni, mivel gyűlöletteljes hangjától enyhe émelygés fog el, s a jó közérzet számomra fontosabb a baloldali sajtóban való elmélyedésnél. Persze tudom, hogy vannak, akik éppen azt szeretik, amitől én undorodom. (E sorokat cs.-i házamban írom, s eszembe jut a Népszava mostani főszerkesztője, aki egykoron – helyes, értelmes, sőt kedves ifjúként – részt vett eme épület alapozásában, mivel az idő tájt szerettük egymást. Metamorfózisát még megérteném – hiszen a Népszava ma már direkt MSZP-s anyagi támogatásra szorul –, azt azonban, hogy ítéletet mond mások eldurvult stílusa fölött, miközben lapjában a legalpáribb közleményeknek is helyt ad, fel nem foghatom. Ennek ellenére a régi szeretet emlékeként sajnálom érte.)
Tehát a Népszavát valaki (egy közeli hozzátartozóm) nyomta a kezembe, s felhívta a figyelmemet a „Szerintem… írja az olvasó” című sorozat politikailag korrekt brutalitására.
Nos, meg kell mondanom, nem is a szóhasználat brutális igazán, hanem maga a mondandó, ha szabad így mondanom: a gátlástalan, tömény elfogultság.
Most, amikor teljesen nyilvánvaló, hogy a szocialista kormány sorozatos hibáinak következményeképpen az ország (és népe) egyre szorultabb helyzetbe kerül, most, amikor a korrupciós botrányok fénykorát éljük, amikor a baloldal sorra szegi meg választási ígéreteit, vagy a legszerencsétlenebb módon teljesíti azokat, amikor már-már pofátlannak nevezhető módon megmagyarázott áremelések történnek, s hamis, hazug, cinikus mindaz, ami a szocialista politikusok szájából elhangzik, most, amikor a legkomolyabb problémák mutatkoznak az ország jövőjét illetően, a Népszava levelezési rovatában helyt ad egy olvasónak, aki Harangoznak a rádióban címszó alatt kifejti, hogy „néha már-már az az érzésem, nem egy normális országban, nem is egy modern nagyvárosban, hanem egy eldugott, elmaradott faluban élek…”
Miért érez így a derék olvasó? Mert… „Minden délben meghallgatom a híreket. Korábban a Kossuth rádiót részesítettem előnyben. Amióta azonban ahhoz, hogy megtudjam, mi van a világban, előbb templomtörténeti előadást kell meghallgatnom, máshová kapcsolok…”
„… A templom és egyháztörténet nemes dolog, de csak a maga helyén, s nem a déli hírek előtt, ránk kényszerített lelki gyakorlatként…”
Eddig sebaj. Az illető úrnak ez a legfőbb gondja, nyilván nem szeret lelkileg gyakorlatozni. De mi a szerkesztők szándéka igazából?
Figyeljük csak.
A negyedik levél az Éjjeli menedékben sugárzott Kondor Katalin-interjún rúg egyet. Az ötödik levél pedig így hangzik: „Sehogy sem tudom megérteni, hogy lehet az, hogy baloldali kormány van az ország élén, amelyet az ország baloldali többsége választott meg, és mégis egy fontos közintézmény, a Magyar Rádió élén egy jobboldalra, sőt szélsőjobbra erősen elfogult, a posztján kötelező elfogulatlanságot és pártatlanságot hírből sem ismerő vezető áll. Kondor Katalin, mióta hatalomra került, arrogáns és szemtelen lett. Mindenkit bátran sérteget. A kedvenc műsorát, a Vasárnapi Újságot pedig jó volna más időpontra tenni, talán délutánra, hogy ne kelljen nekünk minden vasárnap reggel Lovas István és társai mocskolódására, uszítására ébrednünk.”
No lám. Itt politikailag korrekt vadászat folyik. Hajtóvadászat. A hajtók a Népszava olvasói, a vad Kondor Katalin. Bravó. Ez a nép szava. Ez a tisztességes, elfogulatlan újságszerkesztés.
E levélhalom közepén pedig egy nyugdíjas szemére hányja az Orbán-kormánynak, hogy elvette tizenkilencezer forintját. A milliárdos Gyurcsány, a sok száz milliós Medgyessy regnálásának idején a Népszava „törzsolvasói” az Orbán-bányákon lovagolnak. A tantusz nyilván némely fejekben még nem esett le. Vagy az is lehet, hogy minden tantusz a Népszava kezében van.
Hogy a bornírt hiszékenységnek hol a határa, én nem tudom…