Gumibotszobrászat

Szitha Miklós Szabolcs-Szatmár-Bereg megye ’56-os eseményeiről készíti legújabb dokumentumfilmjét, melyben a forradalom résztvevőinek és családtagjaiknak visszaemlékezéseit rögzíti. Abban reménykedik, hogy az egykori rabtartók közül is jelentkezik valaki, elmondja, mit miért tett, esetleg önmaga és társai nevében bocsánatot kér az áldozatoktól. Demeter János, a nyíregyházi munkástanács végrehajtó bizottságának egyetlen élő tagja Szitha Miklós kérésére mondta el keserves élete történetét.

Agrárproletár családban születtem 1929. január 23-án. Nyolcan vagyunk testvérek, szüleim, nagyszüleim uradalmi cselédek voltak. 1948-tól, mint jó képességű zsellérfiatal, tagja lettem az MDP-nek és a Défosznak. 1948 tavaszán egy bentlakásos politikai iskola után a nyíregyházi járás Défosz-titkára lettem. Ebben az időben nagy jövőt jósoltak számomra az akkori politikai vezetők.
Beosztásom során hihetetlen gyorsan felismertem a koncepciós módszerek és perek előkészítésének körülményeit, a kulákok, a középparasztok, a másként gondolkodó politikai pártok, szervezetek vezetői, tagjai elleni likvidálási eljárásokat. Létrehoztak például egy operatív csoportot, melyet a párt végrehajtó bizottsága irányított. A csoport vezetője Dézsi István járási párttitkár volt. Feladatuk között szerepelt fegyver és lőszer becsempészése olyan személyek portáira, lakásába, akiket likvidálni akartak. Erre a műveletre az én időmben Szabó Géza és Farkas István tűzoltó hadnagyokat használták, akik most alezredesként, többszörös kitüntetéssel élvezik magas nyugdíjukat. Én egyre hangosabban tiltakoztam a pártbizottsági üléseken. Ennek következtében alig fél év után felmentettek.

Pár hónapos hányódás után, baráti közbenjárásra, az MDP vezetése hozzájárult, hogy 1950. szeptember 1-jétől az Állami Tanítóképző gondnoka legyek. Az 1956-os októberi forradalom kitörésekor beválasztottak a munkástanácsba, s tagja lettem a végrehajtó testületnek. A város főterén elhelyezett hangszórón keresztül mondtam beszédeket, és egyszer a nyíregyházi rádióban tíz percet szerepeltem. Természetesen erről felvételek maradtak az ÁVH birtokában. Nyíregyházán nem volt ellenállás, így 1956. november 4-én hajnalban, amikor a szovjet egységek megindították totális támadásukat, bujkálni voltam kénytelen. Többek között a Bashalom tanyán húztam meg magam. Lakásom elé őrséget állítottak, szüleim és anyósomék lakását orosz páncélozott járművekkel vették körül, és feldúlták. Apósomnak azt mondta egy Balla nevű magyar őrnagy, aki korábban is ismerte, hogy „Feri bátyám, kérjék az Istent, meg ne találják a vejét, mert utasítás van rá, hogy a helyszínen likvidálni kell”.
A fordulat 1957. január 5-én következett be, amikor egy Demeter János nevű magyar menekült üzent a Szabad Európa Rádión keresztül, hogy szerencsésen megérkezett. Természetesen a feleségem tudta az igazat.
Ezután sem a szülőknél, sem a rokonaimnál nem kerestek többet. Bashalmi búvóhelyemen állandó kapcsolatot tartottam barátommal, Tóth András rendőr főhadnaggyal (most nyugállományú őrnagy), és egykori pénzügyi revizorommal, Szatmári Imrével, aki szintén a barátom volt. Ők nem kis kockázatot vállalva rendszeresen látogattak, és tájékoztattak a helyzetről.
A körülmények és a feleségemmel kapcsolatos eljárások – arra biztatták, hogy váljon el tőlem, hiszen diszszidáltam, ha itthon volnék, úgyis felakasztanának, ő pedig nem lehet tanító – akkora hatással voltak rám, hogy a tűrőképesség végéhez értem, s úgy döntöttem, önként jelentkezem az ügyészségen.
Barátaim alapos tájékozódás után azt a hírt hozták, hogy internálással vagy pár évvel megúszom. Ez volt a véleménye Kozma Károly ügyvédnek is, akit családom megkeresett, és aki később, 1962-ben a védőm volt. Ezt követően jelentkeztem a megyei ügyészségen, ahol a főügyész helyettese fogadott. Miután meghallgatott, közölte, nyugodtan hazamehetek, nincs kiadva ellenem sem vádemelés, sem letartóztatási parancs. Ügyvédem megkérdezte, mivel kórházi beutalóm van a nagykállói idegosztályra, mehetek-e akkor nyugodtan? A válasz az volt: igen, kezeltesse magát, ha szükséges. (Megjegyzem, Gloviczki Zoltán főorvos, aki a beutalót írta, ennek lett az áldozata. Még a megyét is el kellett hagynia.)
A beutaló birtokában még aznap Nagykállóba mentem, ahol orvosok, ápolók, igaz, titokban, de nagy szeretettel vettek körül. Ma sem tudom, hogy honnan, de tudták, ki vagyok. Ekkor, 1957. március 7-én, ha jól emlékszem, este kilenckor, amikor lámpaoltás volt, pufajkás géppisztolyosok lepték el a bejáratot, a folyosókat, és három civil ÁVH-s rohant be a kórterembe. Lerántottak az ágyról, kéz- és lábbilincset raktak rám, elképesztően embertelen módszert alkalmazva dobtak a teherkocsi platójára. Közben megérkezett Gaál Géza főorvos kollégáival, ápolókkal, és keményen tiltakozott az eljárás ellen, hivatkozva a nemzetközi jogra, amely védi a gyógyintézetben lévő betegeket. Embertelen módon beszéltek vele, lefasisztázták és bántalmazták. Azt hiszem, a kórházban lévő személyzet megfélemlítése volt a cél. A Nagykálló és Nyíregyháza között lévő tizenhárom kilométeres úton az erőszak következtében a hetes nyaki csigolyám nyúlványa letört, és kisebb agyrázkódást szenvedtem.
Betettek az ÁVH föld alatti cellájába, majd tíz nap múlva találkoztam Pánczél Károly ÁVH-alezredessel, aki vizsgálóm volt. Ismertette velem a felkelés alatti tevékenységemet, fényképről, magnóról, papírról, amit nem lehetett tagadni. Azt kellett volna elmondanom, hogy kikkel tartottam kapcsolatot, és a korábbi, a pártértekezletek taggyűlési jegyzőkönyveiben rögzített bírálataimból következően mikor esküdtem föl a rendszer megdöntésére.

Az éjszakák borzalmasak voltak. Kezdődtek este tizenegy-éjfél körül, és hajnalig tartottak a szörnyű kínzások. Az éjszakák velőtrázó sikolyoktól, hörgésektől, kiáltásoktól voltak hangosak. Az itt töltött öt hetet pofonokkal, rúgásokkal és néhány géppisztolytuscsapással megúsztam. Verésemben főleg Tóth Antal főhadnagy és egy Novák nevű őrmester vett részt. 1957. április 8-án a vizsgálóm, Pánczél alezredes minden előzmény nélkül közölte velem, hogy még ma hazamehetek, a vizsgálatot megszüntetik. Este kiengedtek, éjjel otthon voltam, és reggel anyámékhoz utaztam Belgrád tanyára, hogy idegileg és fizikailag összeszedjem magam.
De már az első nap, 1957. április 9-én, kora délután jöttek értem. Kéz- és lábbilincsbe verve beszállítottak a rendőr-főkapitányságra (nem az ÁVH-ra, ahol előző napig voltam), és estére Sipos Béla rendőr főhadnagy jóvoltából már nem láttam egyik szememre sem. Sipos nem kérdezett semmit, nem vették fel az adataimat, nem rögzítettek semmit sem jegyzőkönyvben, tehát nem kellett elismernem a „bűneimet”. Itt döbbentem rá először, hogy fizikailag meg akarnak semmisíteni. Alig telt el pár nap, a rendőrség átadott az akkor már hírhedt Hornyák Miklós ÁVH-őrnagy által vezetett különítménynek, amelynek a megyei börtön földszintje és első emelete volt a bérleménye. Hornyák és csoportja szörnyű cselekedeteket hajtott végre. Éjjel-nappal kínozták az embereket, s csak akkor tartottak szünetet, ha elfáradtak.
A kínzási módszerekből megemlítek néhány esetet. Megkérdezték például, hogy értek-e a szobrászathoz. Ha nem, mondták, indulj, fasiszta kutya, most megtanítunk! Anyaszült meztelenre vetkőztetve az egyik helyiségbe hurcoltak, karjaimat a magasba feszítették, a lábaimat a padlóhoz. Hornyák parancsára egy vödör sűrű emberi ürülékbe mártogatott gumibot segítségével, fetrengő röhögés közepette, arcomra szakállt rajzoltak és bajuszt. Mikor megunták, egymást túlkiabálva javasolták, zuhanyozzuk le. Egy asztalra felállva, egymás után hatan-nyolcan belevizeltek az arcomba. Óriási örömmámor közepette csinálták. Ezt vagy háromszor átéltem, olyan módosításokkal, hogy szipkába és pipaszárba mártott gyufaszálat dugtak a húgycsövembe, majd újabb leleményesség: szódásüveget hurkoltak a herékre. Ezek a kínzások majdnem mindig eszméletvesztéssel végződtek. Volt olyan eset, amikor azt mondták, ma kegyességből jó napja lesz, igazi emberséget tanúsítunk magával szemben. Ilyenkor magáztak. Hoztak egy vödör emberi ürüléket meg egy üres vödröt, és megparancsolták, hogy csupasz kézzel rakjam át az ürüléket egyik vödörből a másikba, majd vissza. Órákon át. Ha nem csináltam, rettenetesen megkínoztak. Az említett kínzások között nagy szerepe volt a botozásnak, aminek a végén legtöbbször szintén elvesztettem az eszméletemet.
E vörös hordának Hornyák Miklós ÁVH-s őrnagy volt a vezetője. Voltak hivatásos tagjai, akiknek a nevét sajnos ma sem tudom, de a hozzájuk csatlakozott civilek (pufajkások) között volt Nagy Sándor tanár, a pártbizottság dolgozója, Takács Ferenc járási párttitkár, Suszter János kommunista ifjúsági titkár, Gyarmati Géza pénzügyi osztályvezető, Botrágyi Zoltán városi tanácselnök, Kukk Gábor építésvezető. Idővel megtudtam, hogy voltak közöttük olyan személyek is, akik részegen, baráti alapon, szórakozásból jártak be az ÁVH-sokhoz kínozni az embereket, vagyis nem voltak hivatalosan Kádár-huszárok.
Állapotom 1957. május végén kritikusra fordult. A szerencse azonban mellém szegődött. Állítólag bejelentések alapján a Hornyák vezette különítmény előzeteseit vizsgálták, az állapotuk felől érdeklődtek. A rendőr-főkapitányság részéről Glükman László főhadnagy és Bartha István orvos százados engem is alaposan megvizsgáltak, több tucat fényképet készítettek rólam meztelenül, és mivel már vesztenivalóm nem volt, kérdésükre jegyzőkönyvbe mondtam, hogy minek a nyomait látják a testemen. A kihallgatás két napig tartott, melynek során a kínzóimat is megneveztem. A „szobrászatról” és a hasonló dolgokról nem beszéltem. Ugyanilyen okból hallgatták ki cellatársaimat, Som Istvánt és Tivadar Györgyöt is.
Az eseményeket követően Hornyák őrnagy kocsira rakatott, és a nagykállói idegosztályra szállíttatott, ahol is megállapíttatta az emlékezetkihagyást és a cselekvőképesség korlátozottságát. Pár évvel később Gaál főorvos elmondta, hogy életveszélyes fenyegetéssel kényszerítették őket a „dokumentum” megírására. Jól tették, hogy megírták, hála nekik! Ekkor, 1957. május utolsó napjain Hornyák őrnagy átvitetett a főkapitányságra, és úgy emlékszem, Bartha Kálmán honvéd alezredes, ügyész felolvasta a határozatot – amit én soha nem kaptam kézhez –, hogy jelenlegi elmeállapotom miatt a vizsgálatot lezártnak tekintik.

Szigorú rendőrhatósági felügyelet mellett 1957. május 31-én ismét Nagykállóba szállítottak, ahol 1957. július 1-jéig kezeltek. A zárójelentés szerint egy nyaki, két háti csigolyám repedt el, maradandó urológiai károsodás ért, tíz évig jártam gerincet rögzítő és kímélő hasfűzőben. A mai napig több mint harmincszor kezeltek a fentiek miatt különböző intézetekben. Fizikai munkát azóta nem végezhettem. Az orvosok 1957 óta ötvenszázalékos rokkantnak minősítettek. Mivel a katonai ügyész olyan nyilatkozatot íratott velem alá, hogy a rendőrségen semmi bántódás nem ért az elmúlt szörnyű diktatúra éveiben, erről nem is beszélhettem sem az orvosoknak, sem másoknak. S akik a betegségek eredetét nem ismerték, nehezen tudták megfogalmazni a diagnózist. 1957 novemberétől 1960-ig évente április 4-e és november 7-e alkalmával egy-két hétre előállítottak. Ahogy ők mondták: preventív intézkedés céljából. Elhelyezkedni nem tudtam. A rendőrség emberi jóindulatból Nyíregyháza elhagyására szólított fel. Ekkor kerültünk Tiszaeszlár-Bashalom tanyára, ahol rokonaim éltek, és korábban hónapokig bujtattak. Feleségem itt tanított, én pedig egy kiváló, becsületes tsz-elnök, Halastyák Ferenc jóindulatából 1959–60-ban munkát kaptam. A bátyám segítségével, aki az egyik vállalatnál főgépész volt, mellesleg párttag és munkásőr, 1961-től egy évet gépkezelőként dolgozhattam. A vállalat vezetése egy év múlva a bátyám és a köztük támadt konfliktus miatt fegyelmi úton elbocsátott. Államrend elleni izgatás miatt perbe fogtak, és hamis tanúk egész sorát hozták ellenem. Első fokon nyolc hónap, másodfokon hat hónap börtönt kaptam. Amnesztiával szabadultam Tökölről 1963 márciusában. Az egész tárgyalás anyaga, menete bizonyítja a Kádár-diktatúra törvénytelenségeit. Ezek után sehol az országban nem álltak szóba velem. A bátyám segített ismét, aki ekkor már a Vízügyi Igazgatóságon dolgozott. Felvettek gépkezelőnek, majd állapotom romlása miatt portásnak, és amikor megismertek, gondnoknak léptettek elő. 1973-ban kerültem a Vagéphez munkásellátási előadónak. Mivel az ítéletem után eltelt már tíz év, erkölcsi bizonyítványt kaptam. Ettől a vállalattól mentem 1989-ben nyugdíjba.
Az elmúlt évtizedekben hihetetlen megalázást kellett elviselnem munkahelyi vezetők (igazgatók, személyzetisek, párttitkárok, szb-titkárok) részéről. Alig akadt köztük egy-kettő, aki megmaradt embernek. A munkámat mindig úgy kellett végeznem, hogy abba ne tudjanak belekötni, a bérem mégis 20-30 százalékkal volt kevesebb annál, amit hasonló beosztásban mások kaphattak. A jutalom mindég csak fele a többiekének, elismerés soha. Ha finoman reklamálni próbáltam, még 1988-ban is azt a választ kaptam: én a maga helyében hallgatnék, és örülnék, hogy hagytuk dolgozni.
Hogy miért mondtam el mindezt? Mert azt akarom, hogy minden becsületes magyar ember tudomást szerezzen arról, amit velem műveltek. Nem lehet elfogadni, hogy a Sipos Béla-féle volt főhadnagyok, Hornyák Tibor ÁVH-őrnagyok, Szép Imre ÁVH-alezredesek, Tóth Antal főhadnagyok, Novák ÁVH-őrmesterek és a hozzájuk önként csatlakozó elvetemültek, a Nagy Sándor tanárok, Takács Ferenc, Suszter János, Botrágyi Zoltán pártmunkások, a Gyarmati Gézák és Kukk Gáborok és még nagyon sokan mások kiemelt nyugdíjjal, kitüntetésekkel, büszke közéletiséggel éljék gondtalan, nyugdíjas életüket. Vallom és hiszem, hogy nem kell, nem szabad leszámolni, de igenis el kell számolniuk azzal, amit tettek. Akik az elmúlt évtizedek hitleri–sztálini típusú népirtásában részt vettek vagy abban közreműködtek, önként álljanak félre. Mondjanak le a dicstelen előnyökről, kitüntetésekről, és környezetük gyűlölete, megvetése legyen a büntetésük.