Don Quijote végképp összezavarodna, ha ezen a tájon lovagolna, lépten-nyomon azt hinné, a képzelete játszik vele. Kecsesen égbe szökő szélkerekek sora tűnne fel előtte, majd egy útkanyarulatban hirtelen szem elől veszítené őket, azután újra ott kaszálnának előtte vékony karjaikkal. Régmúlt és jelen békésen, egymásba fonódva él ezen a legrégebbi korok óta lakott tájon, amelyre különösen illik a „douce France”, édes Franciaország kifejezés. Pedig évszázadokig tartó hatalmi villongások, véres csaták emlékét őrzi ez a föld, amelyet a Maison de la France, a francia idegenforgalmi hivatal jóvoltából járhattunk be. Észak felől több hegyvonulat: a Fekete-hegy, a La Clap, a Corbières és a Pireneusok lánca, délen a Földközi-tenger határolja, középen, nyugat–keleti irányban a Canal du Midi osztja két részre. A csatornától északra a Minervois, délre a trubadúrok és a kathar eretnekség földje, a Corbières terül el.
A hajdani gazdagság után nem is olyan régen még szegény volt ez a föld, pedig itt van Franciaország egyik legrégibb borvidéke. A szőlőkultúrát a rómaiak honosították meg, de a helybelieknek a későbbi évszázadok során többször kellett mindent újrakezdeniük. És ők újrakezdték. Néhány évtizede felvették a harcot az olcsó spanyol bor behozatala ellen is, megtanulták, hogyan lehet a látszólag mostohább területeken is extra minőséget termelni. Megtanulták, hogy a messziről jövő csak arra kíváncsi, ami erre a tájra jellemző, az itteni kultúrára, itteni építészetre, nyelvjárásra, szokásrendszerre, gasztronómiára. Büszkék arra, amijük van, meg akarják mutatni, és képesek is rá. Sok munkával és sok szeretettel, akaratlanul is leckét adva a legjobb értelmű lokálpatriotizmusból, ami persze jól felfogott érdekük, hiszen a turizmusból és a föld, a víz meg a nap áldásaiból élnek.
Languedoc (Aude megye ennek a régiónak a része) – a langue d’oc, azaz a provanszál nyelv, a trubadúrköltészet hazája a kathar eretnekség földje is (Languedocot a középkorban Okszitániának nevezték, megtartva a római Auxitana provincianevet). Alig ötven évvel azután, hogy Bulgáriában megjelent a bogumilizmus, a XI. században nyugaton is fel-felbukkantak – egyelőre elvétve – az eretnekmozgalmak, majd a század közepén Gergely pápa reformjainak hatására elcsitultak. A XII. században újra fellángoltak Lombardiában, Itáliában, a Rajna-vidéken, Katalóniában és különösen Dél-Franciaországban: Albi, Fanjeaux (Szent Domonkos szülőfaluja), Narbonne és Carcassonne környékén, amikor I. Alexiosz, a bizánci Komnénosz dinasztia tagja Konstantinápolyban üldözőbe vette a bogumilokat. „Ezek az eretnekek nem átallják katharosznak, azaz tisztának nevezni magukat” – írta Eckbert von Schönau kölni kanonok, amikor 1163-ban öt eretneket máglyára küldtek Kölnben. A katharizmus azonban, amelynek híveit központjukról, Albi városáról albigenseknek is nevezték, Languedocban gyökeredzett meg a legerősebben, mert itt a népesség zöme – a nemesség is – csatlakozott hozzá. Hogy így történt, abban a provanszál kultúrának is jelentős része volt: a kathar közösségekben komoly eszmecserék zajlottak, vezetőik az egyszerű emberek anyanyelvén hirdették tanaikat, és példamutató egyszerűségben éltek. A kastélyokban pedig a „fin’amors”-t magasztaló trubadúrok piedesztálra emelték a nőt, aki a katharok között is megtalálta méltó helyét. A később szentté avatott Domonkos megpróbálta visszavezetni a katharokat az egyház kebelébe, s ez néhány esetben sikerült is neki, mert úgy élt, ahogy ők, egyszerűen. De a viszonylagos nyugalom nem tartott sokáig. III. Ince pápa elhatározta, hogy gátat vet az „eretnekség pestisének”, és 1209-ben meghirdette az albigensek elleni keresztes hadjáratot. Ami ezután következett, az a vidék történelmének leggyászosabb időszaka. A keresztesek elözönlötték Languedocot, sorra gyilkolták a falvak lakóit, elfoglalták földjeiket. A katharok az áttért nagyurak hegycsúcsokon álló kastélyaiba menekültek, amelyek több hónapon keresztül bevehetetlennek bizonyultak. A keresztesek csak csellel tudtak bejutni, olykor természeti katasztrófáknak vagy árulóknak köszönhetően. Az eretnekeknek mindenütt felajánlották: életben maradhat, aki megtagadja hitét. Szinte senki nem volt közöttük, aki megtette volna. „Dalolva” mentek „lángsírba”, mint Arany János walesi bárdjai, asszonyok és gyerekek is. Ezeket a várkastélyokat, amelyek többségét a IX. században spanyolok emelték őrtoronynak, majd a XI. században franciák építették át, ma is számos legenda övezi, titkos rejtekhelyekről, mesés kincsekről szól a fáma. Lastours-t, Saissacot, Arques-ot, Ussont, Montségurt, Puilaurenst, Termes-et, Peyrepertuse-t, Quéribust, Aguilart, Villerouge-Terménèst romjaikban is nagy becsben tartják a franciák. A várakhoz vezető, szédítő szerpentineket évente sok ezer turista járja meg. Akkor is megfogná őket a hegyek karéjában is kimagasló helyek varázsa, ha történetüket nem ismernék. De nem lehet nem ismerni, mert a helybeliek mindent megtesznek azért, hogy hírt adjanak róluk filmekkel a limoux-i és carcassonne-i Catha-Ramában, a sokfelé látható-kapható könyvekkel, prospektusokkal, kiállításokkal.
Ha semmi mást nem teszünk, csak sétálunk a falvakban, az is nagy élmény. A rozmaringillatú vidék jól jelzett útjain élvezet a gyaloglás. Autóval is könnyen eljuthatunk mindenhova, a legkisebb utak is kiválóak. (Négy nap alatt egyetlen olyan vasúti kereszteződést sem láttunk, ahol ne lett volna igazi sorompó a fényjelző mellett!)
Narbonne közelében ma is teljes pompájában áll Európa egyik legnagyobb cisztercita apátsága, a fontfroide-i, amely az albigensek elleni harcok idején a katolikus egyház egyik bástyája volt. Az egyik a több mint húsz különböző korú közül, amely valaha itt felépült, de mára „csak” tíz maradt belőlük a megyében. Carcassonne-tól délre néhány kilométerre Szent Hilárius erődített apátsága várja a látogatókat. A hagyomány szerint az itteni szerzetesek jöttek rá – véletlenül – a pezsgőkészítés nyitjára. A felfedezés híre valahogy kiszivárgott, s egyszer csak látogató érkezett: szerzetestársuk Champagne vidékéről. A vendég egy ideig buzgón imádkozgatott a Saint Hilaire-beliekkel, majd távozott. S vitte magával a pezsgőkészítés receptjét – vendéglátói tudta nélkül. Azóta csak a Champagne-ban készült nedűt szabad pezsgőnek nevezni, mert onnan indult hódító útjára, pedig nem onnan származik. Hogy igaz-e a történet, vagy sem, nem tudjuk, de az biztos, hogy Limoux környékén ma is a hagyományos módon készítenek háromféle kitűnő pezsgőt, csak nem pezsgőnek, hanem blanquette-nek nevezik. Az Orbieu folyócska mentén, Lézignan-Corbières-től délre található lagrasse-i apátság alapító okirata 800 előtti keltezésű. Fönn, északnyugaton a mártír Szent Papul emlékét őrzi a XIV. századi apátság. Annak, aki dél felől tart fölfelé, Carcassonne-ba az Aude völgyében, megint más jellegű táj tárul a szeme elé. A fehér tajtékot vető folyó a vadevezősök paradicsoma, meredek partján mint fecskefészkek ülnek a házak.
Apropó, Lézignan-Corbières. Itt él a 94 éves Pierre Costesèque, a helyi fényképész-dinasztia utolsó tagja. Magyar feleségét, Zita asszonyt, akivel több mint hatvan évig éltek együtt, mindenki szerette. Bárki érkezett Magyarországról, képviselők, diákok, a Costesèque família házának kapuja kitárult előttük. Zita halála után Pierre Costesèque a brazíliai őserdőben, egy forrás mellett – többször jártak ott együtt – emeltetett kápolnát felesége emlékére. Trubadúrok földjén járunk.
A két legdélebbi várkastélyhoz: Peyrepertuse-höz és Quéribushoz vezető út mentén, egy dombtetőn kucorog a százlelkes kis község: Cucugnan. Szépen rekonstruált szélmalma múzeum. Színházában (igen, van színháza, kicsi, de igazi színház!) a provanszál irodalom Alphonse Daudet-nak köszönhetően franciául is olvasható kis remekének, a cucugnani pap történetének (a provanszál nyelv és irodalom lelkes XIX. századi védelmezője: Achille Mir műve) multimédiás változatát láthatja a nagyérdemű. A szemközti aprócska fogadó tulajdonosa nagyot néz, amikor megtudja, honnan érkeztünk: „A dédapám magyar volt – mondja –, apám belga, sajnos én már egy szót sem tudok magyarul.” A fogadó éttermében azonban díszhelyen függ a dédpapa aranykeretes portréja: kackiás bajusszal, határozott tekintettel őrködik háza népén. Amikor a fogadós arról értesül, hogy egyik vendége lesántult, azonnal intézkedik. Egy telefon, és a szomszéd faluban lakó orvos máris fogadja a beteget, sőt másnapra talpra is állítja, és honoráriumot nem fogad el.
Giccsgyanús szuvenírekkel nem találkoztunk ezen a vidéken. Villerouge-Terménès erődített várában eretnekmúzeumot és középkori éttermet rendeztek be. (Ennek a kastélynak az udvarán égették meg 1321-ben az utolsó ismert kathar eretneket, Guillaume Bélibaste-ot.) A kiállításon látható figurák kedvesen bumfordiak, az étteremben mértéktartóan, jelzésszerűen idézik a XIV. századot. A két házigazda szemrevaló jelmezben járkál a vendégek között, és mindenre felügyel. A tányér házi sütésű kenyér, a belét kivájták. Az aperitif a mi forralt borunkhoz hasonló fűszeres ital, csak hideg. Az omlós szűzérmék mellé mézes mártás dukál, ahogy a salátához is. Kérdezem, államtitok-e a receptje. „Igen, de az internetről lehívhatja” – hangzik a válasz mosolygós szemvillanás kíséretében. Villerouge-Terménèsben szerveztek Aude megyében először, 1982-ben, középkori játékokat. A helybeliek történészek segítségével írták meg az előadások szövegét, maguk készítették a díszleteket és jelmezeket, pontosan rekonstruálva a korabeli öltözékeket és edényeket a lakomához, amelyet a várudvaron tartottak. Próbálok rájönni, hogy itt miért szórakoztató mindez, míg otthon, némelyik hasonló céllal létesített helyen határozottan idegesít valami. Alighanem az erőszakos pénzsóvárság, amelyhez a múltidézés csak ürügy; hogy akinek a látogató kedvében kellene járnia, azt csak a minél gyorsabb pénzszerzés érdekli. Itt viszont a vendég az első. És nemcsak itt, hanem mindenütt, ahol jártunk. Nagy a verseny, mindenkinek a legjobbat kell produkálnia a maga műfajában. Ha nem ezt teszi, kihullik a rostán. Ahogy nálunk is, csak mintha erről nem vennénk tudomást.
(Francia barátnőm, volt magyarországi ösztöndíjas, aki akár egyszemélyes országimázsközpontot is nyithatna Párizsban mint lelkes hívünk, nemrég hatodmagával érkezett Budapestre – „fizetőképes, jó vendégként”. A rekkenő hőségben kocsit bérelt, és elvitte honfitársait a Balatonra, hogy megmutassa a gyönyörű tihanyi panorámát, az apátságot, a templomot és a tó környéki nevezetességeket. Szántódról kompoztak át a túlpartra. „Mi történt nálatok? – kérdezte visszajövet. – Elképesztően barátságtalanul fogadtak minket több helyen. Épphogy az orrunkra nem csapták az ajtót. Nem ilyen emlékeim vannak Magyarországról.” No comment!)
Autós franciaországi ciceronénk, a mindig mosolygó Lydia a francián kívül spanyolul és angolul is vezet. Pontosan előírták nekik, mit és meddig kell tanulniuk. Ahhoz, hogy valaki olyan jogosítványokat kapjon, mint ő, legalább négy szemesztert kell elvégeznie az egyetemen művészettörténetből és még egy tárgyból, utána egy év alatt le kell tennie még számos vizsgát, autóvezetésből szigorítottat. Lydiának szemlátomást szívügye, hogy az ide látogatókkal is megszerettesse ezt a vidéket, jó néhány kitérőt is tesz, hogy a legjobb szögből mutathasson meg mindent. Az utunkat tervező Marc célja is az volt, hogy felvillantsa ennek a vidéknek a hihetetlen sokszínűségét. Láttunk hegyvidéket és szelíd völgyeket, gyönyörű szőlőültetvényeket, beszélgettünk kisvállalkozókkal. Laktunk Narbonne-ban patinás hoˆ tel de charme-ban, ahol az illusztris vendégek sorában megfordult Habsburg Ottó is; puritán, rusztikus fogadóban, vendégházban (maison d’hoˆ te) és elegáns, modern szállodában, bekukkantottunk tüneményes fizetővendég-szobákba (gîtes). Belekóstoltunk a több tájegység gasztronómiai remekeit vegyítő helyi konyhaművészetbe. Egyszerű és rafinált ételek egyaránt kerültek az asztalra, mindig helyi szőlőfajtákból készült borok kíséretében, s a legegyszerűbb fogást is úgy tálalták, hogy jó volt ránézni. Az étkezés ezen a tájon rítus, örömforrás, aminek meg kell adni a módját. Pedig itt is dolgoznak az emberek, itt sem Krőzus mindenki, viszont úgy tűnik, tudnak élni. Legalábbis megpróbálkoznak vele, és úgy tartják, hogy ez nem elsősorban pénz, hanem mentalitás kérdése. Lehet, hogy a napsütés teszi, lehet, hogy a tenger, akárhogy van is, jó kedve támad az embernek, ha mosolyognak rá.
FOLYTATJUK
volodimir zelenszkij
Ali Baba mégsem távozott?
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!