Hat szereplő keres egy országot

A tegnap megkezdődött pekingi tárgyalásokkal kapcsolatban kevesebb a találgatás, mint az ilyenkor szokás. A megfigyelők biztosra veszik, hogy semmilyen áttörés nem várható, már az is komoly eredmény lenne, ha a felek egyezségre jutnának arról, hogy folytatják a megbeszéléseket. Ennél több egyelőre nemigen várható. Valósággal csodaszámba menne például, ha az állítólag nukleáris programmal rendelkező Észak-Korea elismerné a nemzetközi közösség ellenőrzési jogosultságát. A tárgyaló felek ugyanis alapvető kérdésekben nem értenek egyet, márpedig amíg nem tisztázzák a kölcsönös elvárásokat, lehetetlen a továbblépés. Ha viszont kapcsolatfelvételnek tekintjük a pekingi csúcsot, akkor örömmel nyugtázhatjuk, hogy a felek osztják a tárgyalásos rendezés szükségességét.
A jelenlegi helyzetben az a legnagyobb kérdés, hogy a kommunista diktátor, Kim Dzsong Il valóban fenyegeti-e Dél-Koreát és a szomszédos országokat. Erre a kérdésre normális esetben határozott nemmel kellene válaszolni, hiszen az észak-koreaiak csak annyira veszélyesek másokra, mint például az atomfegyverrel bevallottan is rendelkező Izrael vagy Pakisztán. Ahogyan azonban mondani szokás, az ördög nem alszik – Észak és Dél annyira közel van egymáshoz, hogy a nukleáris erő bármiféle katonai alkalmazása soha nem tapasztalt katasztrófához vezetne. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a clintoni időszak csendesebb diplomáciáját a Bush-doktrína harsány militarizmusa váltotta fel a térségben. Még néhány évvel ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna, hogy Észak-Koreát a vádlottak padjára ültessék, most azonban Washington újabb frontot nyitott a világ gonoszai elleni hadjáratában. Abban azonban a „szivárványkoalíció” tagjai sem értenek egyet, hogy fegyverrel vagy szép szóval kényszerítsék térdre Észak-Koreát.
A pekingi tárgyalások főszereplője kétségkívül a vendéglátó Kína, mindenki tudja, hogy a jelenlegi helyzetben csak egy másik kommunista ország tudja jobb belátásra téríteni Phenjant. A kínaiaknak elemi érdekük, hogy végre rend legyen a Koreai-félszigeten, de arra is vigyázniuk kel, hogy a jelenlegi status quo érintetlenül maradjon. Hozzájuk hasonlóan a többi tárgyaló félnek, az Egyesült Államoknak, Oroszországnak és Japánnak sem érdeke, hogy túlságosan kedvezzenek a két koreai államnak. Amíg ugyanis az egyesülés nincs napirenden – és nem is lehet, amíg Kim Dzsong Il rendszere fennáll –, addig nem kell tartaniuk a térség új középhatalmától, a politikai tekintéllyel és ütőképes gazdasággal rendelkező új Koreától.
A jövő firtatása helyett Pekingben sokkal inkább arról lesz szó, milyen konkrét lépésekkel lehet megállítani Észak-Korea mind ez idáig be nem bizonyított, de mindenki által unos-untalan hangoztatott nukleáris fegyverkezését. Phenjannak az lehet az egyetlen esélye, ha továbbra is lebegteti az elrettentés lehetőségét, hiszen csak így juthat a hőn áhított nyersanyag- és élelmiszer-szállítmányokhoz. Bárhogyan is alakuljanak a tárgyalások, hosszú távon csakis az lehet a megoldás, ha Kim Dzsong Il újra bezárja a jongbjoni erőművet, a nemzetközi közösség pedig valamilyen formában garantálja Észak-Korea biztonságát.