Hintában

-Szigetvilág-

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Soós Imrének, a zseniális színésznek, amikor a színművészetire felvételizett, állítólag gatyára kellett vetkőznie – akárcsak a többi jelöltnek –, hogy testalkatát is megszemlélhesse a zsűri. Állt meztélláb az erős villanyfényben, szemközt az árgus tekintetű, kritikus felvételi mustrabizottsággal, és szorongásában, kínjában ráizzadt a talpa a padlóra, nedves foltot hagyva. Emiatt gúnyos megjegyzéssel illette az egyik zsűritag, utalva származására. Vajon mit érezhetett akkor ott, megszégyenítve ez a nagyon mélyről jött tehetséges plebejus parasztfiú, majdhogynem mezítelenül, izgalmában izzadva s emiatt megalázva? Nem őt, hanem a népet, a plebset csapta ott arcul az alulról indulók évezredes sutaságáért, elesettségéért és bizonytalanságáért a rangkórságtól elvakult, pöffeszkedő elit society – a társadalmi ranglétrán elérhetetlenül feljebb állók gonosz, lekezelő, fensőbbséges, magabiztos gőgjével. Ahogy az nálunk, Európa keleti felében Dózsa György óta szokásos.
Amúgy Soós Imre valóban paraszti származék volt, tudjuk. De plebejusnak lenni, az kicsit más, az több a parasztinál. S mivel az ördög éppen az árnyalatnyi különbségekben lakozik, érdemes erre figyelni. A régi értelmező szótár szerint a plebejus nemcsak egyszerűen népit, hanem nincstelen, jogfosztott népit, pejoratíve nem nemest, a dolgozó nép érdekeiért harcolót, de nem szocialistát jelent. Püff neki. Ennél rosszabb antréja, káderlapja, mint hogy valakit parasztnak, ráadásul plebejusnak is minősítenek, aligha lehet valakinek, példa rá a mégoly tehetséges Soós Imre is. A sor folytatható. Nemcsak őt, sok más kiváló művészt sértettek ezzel halálra (vajha csak sértegettek?), a lekicsinylés nyilvánvaló szándékával. A népet – ha már leváltani nem lehetett – fel kellett ruházni az ellenségkép jegyeivel. Eszerint a plebejusnak Dózsa vad indulata sistereg az ereiben, sűrű a vére, korlátolt bugris paraszt, akit csak az „üsd, vágd, nem apád” elvakult dühe hajt. A foga egészen biztosan csempe, a feje széles, az orra lapos, elméje pallérozatlan, tekintetében nyoma sincs az értelemnek, a lába görbe, a tenyere tepsi, ujjai tömpék, a homloka lombrosóian alacsony, az IQ-járól nem is szólva, és csak oktalanul ölni, bosszúszomjasan mindegyre ölni akar…
Válogatott úri sértéseink tárházában gazdag a kínálat: nemcsak a plebejus használatos, ha a népi származékot (le)minősíteni akarják. Lehetünk még cigányok, zsidók, fasiszták a változatosság kedvéért, ha egyszerűen csak nem tetszik a fizimiskánk, vagy ha a tehetségünkre irigykedik a lélekben, érzelmekben, tudásban, tehetségben nem nemes. Ám valamennyi vaskos sértés közül a plebejus a legártalmasabb. Mert legpőrébben ez fedi fel a társadalmi hatalmi harc mozgatórugóit. Mert egyúttal olyan indulati-érzelmi attitűdöt is jelent, amely a hatalom számára különösen veszélyessé teszi. A plebejus ugyanis nem tartozik semelyik párthoz, nincs semmiféle – se szocialista, se bármiféle -ista – pártállása, párttagkönyvecskéje, amely biztonságos hatalmi védettséget jelenthetne számára, s amelynek fedezékéből a hatalom támogatását élvezve biztonságosan lődözhetne az ellenségeire. A plebejus így egyfelől a társadalom legvédtelenebbje; másfelől viszont van valamije, olyan becses kincse, ami a párttagok „parancsra tettem”-éhez képest óriási pluszt jelent. Van belülről vezérelt erkölcsi ereje, plebejus öntudata. Ez pedig, mióta világ a világ, mindig is a társadalmi megmozdulások és átalakulások fő hajtóereje volt. Ezért a plebejusban potenciális felforgatót lát a hatalom. S mivel a hatalom mindig az erőviszonyokról szól, elsősorban ezt az arctalan, nevenincs, mégis leghatalmasabb, alulról építkező, természetes módon önszerveződő óriási erőt igyekeznek megzabolázni, legyűrni, móresre tanítani, kihúzni a méregfogát. A népellenes erők igazi ellenfele nem valamelyik párt. Az igazi ellenfél Soós Imre izzadt talpa.
A plebejus művész sohase kap valódi értékének megfelelő társadalmi elismerést, visszhangot. S minél keményebb a diktatúra, annál kevésbé kívánatos a plebejus művész a hatalom számára. A hatalom tart tőle, mindig rajta a szeme, hiszen óriási veszélyes gyúanyagot, tömegmozgósító erőt hordoz magában, ráadásul öntudatlanul. Soós Imre egy volt ezek közül az eleven gyúanyagok közül. Bár kultúrtörténeti helyét már rég kijelölték, soha semelyik hatalom számára nem lesz igazán népszerű. A mai fiatalok jószerével alig tudják, ki volt, hiszen a mozik évtizedek óta nem játsszák a filmjeit, a tévé is csak elvétve, tessék-lássék módon idézgeti mostanában – igaz, alig van miből idézni –, pedig a Körhinta-korszak kultuszfigurája volt. Egész film-, kultúr- és eszmetörténeti korszakot fémjelez, akárcsak Törőcsik Mari, Horváth Teri, Szirtes Ádám és társaik. Nem jobb a helyzet az irodalomban sem: onnan meg a plebejus Petőfitől kezdve Csokonain át Nagy Lajos, Darvas József, Illyés Gyula, Váci Mihály, Simon István, Fábián Zoltán, Ladányi Mihály, Fodor András neve hiányzik. (Kié fájón, kié kevésbé fájón, mert egyiküknek a tehetsége volt kisebb, másikuknak a szolgálati pisztolya és a szobája falán díszelgő Sztálin-kép volt nagyobb a kelleténél. De hogy jobb sorsra érdemes plebejusok voltak mindannyian, és a hatalom egyikükkel se bánt kesztyűs kézzel, az szent igaz!)
A mostani társadalmi légkör azonban lényegét tekintve ugyanúgy nem kedvez a plebejus attitűdnek, indulatnak, magatartásnak, mint ahogy a korábbiak se kedveztek. Már hallom is az ellenérveket: naná, hogy ma nincs szükség plebejus indulatoskodásra, elvégre konszolidált korszakba léptünk, itt állunk Európa küszöbén, bakugrásnyira, várva a bebocsáttatásra. Ilyen körülmények között józan ésszel ugyan ki akarna továbbra is korszerűtlenné vált plebejus hőzöngést, Dózsa György-ös kaszabolást, Soós Imre-féle avas paraszti csizmaszagot, lajbit, kecelét és gyöngyös pártát, szép selymes lódingot, amikor végre megérkezett s már le is tűnt helyettük Rambó, Superman, amikor a számunkra teljesen új, gyarmati tudatot kialakító, a szolgaság attitűdjét, magatartásmintáit és érzelmi viszonyulásait a magyaroknak betanító dél-amerikai filmsorozatoké a jövő? No igen, voltaképpen e filmek hősei is plebejusok, csak éppen másképp. Csak éppen más nemzetek érdekeit, kultuszteremtését szolgáló plebejusok. Evoé, éljen, megérkeztek, itt vannak a nyakunkon a „modern” kultuszfigurák, akiket a magyar plebs gyanútlanul mégis megkajál és kicikiz, imád vagy pocskondiáz, de egy biztos: befogad tudatába, ízlés- és ösztönvilágába, viselkedési mintáit hozzájuk igazítva, ülepzsibbadásig a képernyő elé bűvölve. Készül a vegykonyhán a büszke, szabad magyarokból a szolgalélek, a másodosztályú európai, a kiszolgáló személyzet és a tolmácssereg.
A plebejust soha semmilyen hatalom nem kedvelte, és ma se kedveli, hiszen létének fő veszélyét jelenti. Ezt azonban álságos módon soha egyetlen hatalom nem ismerte és nem ismeri be, hanem ürügyet kreál megfékezésére, gyengítésére, olykor – sötétebb korszakokban – megsemmisítésére. A plebejus indulatot mint elavult és káros történelmi csökevényt társadalmi veszélyességére hivatkozva szelídíti ártalmatlan tévés cselédperlekedéssé. A jog és a rendfenntartás kettős kötelével teszi mozdulni képtelen, ártalmatlan tudatcsomaggá.
A mese átlényegítéséhez persze a jog és az erőszakszervezetek asszisztenciájára is szüksége van. Vedd el az angoltól Robin Hoodot, a némettől Till Eulenspiegelt, a franciától Colas Breugnont, s meglátod, mijük marad. Száműzd a társadalom eleven közegéből a Rózsa Sándorokat, János vitézeket, walesi bárdokat, Dózsa Györgyöket, Soós Imréket, és kifosztanak minket, olyanokká válunk, akár az üresen zörgő babhéj, amelyből kipergették a teli szemeket. Vagy mégse sirassuk a veszteséget? Tényleg eljárt volna fölöttük az idő? Ugyan ki lenne ma vevő az izzadt talpú, plebejus paraszt suttyó legény félelmeire, törekvéseire, vágyaira, akit a társadalmi felemelkedés csillapíthatatlan szomja hajt fölfelé, színésznek lenni, de csak a gatyás paraszti-plebejusi dühvel Döbrögi uraságot náspángolgó Ludas Matyiig, a Körhinta parasztcsizmába szorult indulatáig engedik felnőni, pedig ő Shakespeare, Moliere hőseit és Bánk bánt is tudott volna játszani. Ha hagyták volna. Ha megéri. De nem hagyták, és nem érte meg, mert a plebejusok errefelé korán halnak.
Föl! Egyre följebb. Ez a nagy társadalmi jövés-menés örökös fő szabálya. A zsellér kisparaszt akar lenni, a kisparaszt nagygazda, a nagygazda iparos, az iparos kispolgár, a kispolgár a nagypolgár után ácsingózik, az pedig pénzért vásárolt ipszilonos-kutyabőrös nemes, végül arisztokrata óhajt lenni. Az arisztokrata aztán már semmi más nem óhajt lenni, csak jobbik esetben arisztokrata. Rosszabbik esetben mezőgazdasági munkás lett, alias jogfosztott plebejus egy börtöngazdaságban vagy büntető munkatáborban (gondoskodott róla Rákosi elvtárs), akinek be kellett érnie a szalmazsákon kucorogva a fizetségképp odavetett kopasz fekete kenyérrel, a hozzá sorakozókor kiosztott fej vöröshagymával és a bádogcsajkában a híg löttyel meg a smasszer rúgásaival. És a kör ezennel bezárult. A plebs, „a nép, az istenadta nép” köre, amelyről nemcsak a plebejus Petőfi, hanem Arany is oly sokat tudott. Ma a társadalmi felemelkedés jobbára pénzért megvásárolt nemesi kutyabőrökről, pénzért „ipszilonosított” nevekről, bűnözővé, gengszterré felnőtt pénzemberekről szól. Plebejusból kapzsi pénzváltókká, „nemes” harácsolókká vedlett polgártársaim, arra azért, az istenért, ügyeljetek, nehogy mohóságotokban és a plebs iránti gőgötökben túl sokat kérjetek az aranyhalacskától. Tudjátok, attól, amelyiket a tengerből fogtatok ki valaha, s amelyik teljesíti a kívánságotokat. Ne kérjétek az egész világot magatoknak, ráadásul még Matyi ludait és a kiskakas gyémánt fél krajcárját is. A végén még jól felmérgesítitek a bölcs és igazságos halacskát. Aztán származhattok vissza a plebsbe. Ha még él a mese.