Írók utazása

A chicagói repülőtéren szerencsétlenkedtem valamivel, egy belföldi járatra várva, amikor először hallottam mögöttem, félreérthetetlenül rám vonatkoztatva: európai. A riasztóan sokszínű, számomra megszokhatatlan amerikai kiejtések egyike volt, de megértettem. Nem néztem vissza. Bajlódtam tovább. Már nem emlékszem, mivel, valószínűleg feltartottam a sort. Merthogy sor persze ott is van bőven. Az „európai” minősítés ott és abban a helyzetben nem jelentett mást: érthető, hogy nincs tisztában a dolgokkal, hiszen nem itteni, európai. Sem türelmetlenség, sem lekezelés nem volt benne, egyszerű tényközlés volt. És árnyalata sem volt benne az európaiak szerint az amerikaiakban mélyen gyökerező Európa-imádatnak, -tiszteletnek. A repülőtereken közömbösen tülekvő köznép általában nem olvassa az amerikai és európai esszéket arról, hogy a két földrész milyen reménytelenül szerelmes egymásba. Mindenesetre az amerikaiak körében még divat Európába jönni nyaralni, és divat európai éttermeket nyitni New Yorkban, ott egész városrészek vannak, ahol szinte Európában érezheted magad. Persze régen voltam ott, még szeptember 11-e előtt. Nem ismernél rá a városra – hallottam barátnőm hangját, túl az óceánról. Ők sem ismernek rá. Csakhogy én szeretett Budapestemre se ismerek rá mostanában, ha néha meglátogatom. Az orosz megszállás harminc-egynéhány éve alatt békésen szundikáló város most maga sem tudja, hová rohan. Miféle képzelt várost akar utolérni, miféle alpári Amerikát utánozna? Külföldre mostanában honfitársaim többségéhez hasonlóan nem utazom, be kell érnem ezzel az örökké feltúrt, forró szuroktól és mediterrán melegtől egyszerre fentről és lentről gőzölgő, állandóan változó, új és új bankokat, irodaépületeket produkáló várossal, az épphogy megnyíló, néhány hét alatt eltűnő üzletekkel. Égnek a bankok a napon, hűvösre kerülnek a bankvezérek. A nyár nekem a pokolban is nyár, és milyen messze van a pokoltól szobám hűvöse, ahol jeges dinnye mellett megállás nélkül falhatom a regényeket? Vagy mehetnék a Balatonra, a tó szomorú és tétova, mint egy elhagyott szerelmes. Szigliget legalábbis már évek óta ilyen. Nem megyek Szigligetre. Nem megyek Párizsba, nem fogom látni a Louvre-t, nem fogom érezni, hogy hol és melyik párizsi utcán lejt a járda egy kicsit, úgy, ahogy Radnóti megírta, mert egy darabig még nem lesz rá érkezésem. És nem vigasztal, hogy Párizs rég nem a világ fővárosa többé, ahogy erre Czeslaw Milosz már oly régen felhívta figyelmemet.
Akik érzik a veszélyt, életünk elsilányosodását, minőségi romlását, akiknek a pénzkereső hajszában ez a veszély eljut a tudatukig, mit tehetnek? Németh László, aki a minőség forradalmát megálmodta, aki vallotta, hogy kis ország csak minőséggel tehet nagyot, vívhatja ki a nagyok elismerését, saját szorongó tájékozatlanságán akart enyhíteni, amikor tanulmányaiban, fordításaiban Európa és az egész világ legjobbjaira igyekezett figyelni, és közel hozni a világot olvasóihoz is. Nekem ő az igazi európai utas, mert fordításai révén megismerhettem Oroszországot, bár soha nem jutottam el oda.
Ha nem láttad Moszkvát, nem láttál semmit – közölte velem húgom még valamikor a hetvenes években. Láttam Párizst, és nem láttam semmit – írta Kassák. Az egyik verseskönyvem címe pedig A lisszaboni járat, holott soha nem voltam Lisszabonnak még a közelében sem, csupán Pessoa-rajongásomnak köszönhető a cím. Aki pedig sem magának, sem alteregóinak nem tette lehetővé, hogy kitegyék a lábukat Lisszabonból.
Régen, mikor még utaztam, Tunéziában például folyton Camus-ra gondoltam, hiszen onnan már nincs messze Algéria. Camus napsütése járt az eszemben, hogy a napsütés vajon tényleg elég-e a gyilkossághoz? Bécsben meg Doderer híres Strudlhoff lépcsőjén üldögéltem. Ha pedig gyerekkorom egyik színhelyére, Nyíregyháza-Sóstóra megyek, nem mulasztom el megnézni a kis Nyári Lakon az emléktáblát: „Ebben a házban pihent és alkotott a nagy magyar író, Krúdy Gyula…” Jobban érzem magam attól, hogy tudom, ezt a tájat Krúdy is látta? Vagy hogy nem messze onnan, valamelyik nyírségi tanyán született Móricz Árvácskája? Nem elég nekem a regény, hogy írók után mászkálok boldogtalanul, boldogan? Ellenőrizni akarom őket? Többet éltem a regényekben, mint a valóságban? Nem voltam Moszkvában, és nem láttam Párizst, de láttam mindent a regényekben, és láttam sokat Európából is. Ilyen lenne egy európai utas? Azt hiszem, Európa bennem van, ezt viszem magammal, bárhova megyek, ezzel maradok itthon.