Kárpát-medencei létezésünk a tét

A kommunista rendszer minden szennye itt maradt velünk, része lett a rendszerváltozásnak. És nemcsak része lett, hanem él, virul, hatalmat gyakorol, ugyanúgy, mint korábban, csak most más frazeológiával. Súlyos felelősség terheli Antall József kormányát, és benne személy szerint engem is, mert hagytuk, hogy ez az alja világ sértetlenül és bántatlanul tovább éljen, sőt gyarapodjék. Vannak mentségeink, történelmi szorítások, politikai kényszerek, de a felelősségünket csak kisebbíteni lehet, vitatni nem – nyilatkozta lapunknak Für Lajos történész, az Antall-kormány honvédelmi minisztere, a Magyar Demokrata Fórum egyik alapítója és későbbi elnöke.

Egy trilógián dolgozik. Ennek első része nemrégiben jelent meg. A címe: A Varsói Szerződés végnapjai – magyar szemmel. Miért gondolja, hogy egy ilyen tárgyú könyv manapság érdeklődésre tarthat számot?
– A Varsói Szerződés megszűnésének heteiben, hónapjaiban világtörténelmi eseménysornak voltunk tanúi, és nemcsak tanúi, hanem cselekvő részesei is. Éppen mi magyarok, az akkori magyar kormány és Antall József miniszterelnök szereplői, akár azt is mondhatnám, hogy az elindítói voltunk ennek a folyamatnak. Természetesen nagy, külső történelmi és politikai erők voltak elsősorban a meghatározó tényezők, de az, hogy belülről indult meg a Varsói Szerződés megszűnése, az az akkor frissen hatalomra került magyar kormány érdeme. Egyrészt úgy gondolom, hogy ebben az új világtörténelmi helyzetben, ami azóta kialakult, tanulságos lehet ennek a folyamatnak a rögzítése, hiszen talán a jövőt illetően is van egy-két következménye annak, ami akkor történt. Másrészt pedig egyre több hamisítás kerül a visszatekintésekbe, az értékelésekbe, ezeket is ki kell igazítani, helyre kell rakni. Harmadrészt a Varsói Szerződés megszűnése összefügg az akkori, adott esetben máig ható magyar belpolitikai eseményekkel. Talán elég, ha csak a taxisblokádra utalok.
– Az milyen értelemben függ össze a Varsói Szerződéssel?
– A taxisblokád 1990. október 25-én robbant ki, és másnap terült szét az országon. Látszólag belpolitikai eseményről volt szó, de ha valaki mélyebben belegondol, hogy mi mindent indíthatott volna el ez a korabeli ellenzék által erősen támogatott belső felfordulás, vagy inkább lázadás, mert az volt, semmi más, akkor nem juthatunk más eredményre, mint hogy itthon egyesek a tűzzel játszottak. Miközben próbálták megbuktatni a kormányt, vagy legalábbis értésére kívánták adni, hogy milyen csekély a mozgástere, nem számoltak azzal, hogy a taxisblokád az egész peresztrojkás keleti folyamatot megváltoztathatja. Még itt voltak az orosz csapatok az országban, Moszkvában Gorbacsovnak – tudjuk, mert 1991 augusztusában meg is történt a puccs – rendkívül labilis volt a helyzete. Ott volt mellette-mögötte egy hatalmas, konzervatív, mereven kommunista katonai erő, ami nagyon könnyen arra a következtetésre juthatott volna, hogy ebben az országban felfordulás van, elvtársak, csináljunk rendet, mint ahogy 1956-ban is rendet csináltunk. Hadd mondjak egy másik példát: a Kalasnyikov-ügy. A Kalasnyikov-ügyben a hazai ellenzék és sok nyugati világhatalmi tényező, franciák, angolok, maga az Egyesült Államok is, teljes mértékben az akkori magyar kormány ellen fordult. Olyasvalamit próbáltunk elindítani azzal a tízezer géppisztollyal…
– Csak géppisztolyok voltak?
– Meg lőszerek.
– Csak?
– Akkor csak. Később kaptak mást is. A szerződés nem tízezerre szólt, hanem negyvenezerre, de az első tízezer leszállítása után le kellett állítani az akciót. Ezzel hazánk Európa utolsó kommunista rendszerének megdöntését segítette elő. A horvátok a mai napig nagyra értékelik a gesztust, ezt mi sem jelzi jobban, mint hogy Antall Józsefről azóta Zágrábban utcát neveztek el, szobrot állítottak neki. Ez a tízezer Kalasnyikov a XIX. század óta rendkívül megromlott horvát–magyar kapcsolatokat egy csapásra megváltoztatta. Történelmi fordulat volt, nyílt egy kapu azon a gyűlöletgyűrűn, amit a trianoni békediktátum font körénk.
– Az akkori magyar ellenzék kissé másként fogta fel ezt az ügyet.
– Kissé? Szinte tépték a szájukat. És nem csak a magyar ellenzék. Baker, az Egyesült Államok akkori külügyminisztere még 1991 nyarán is azt mondta, hogy akik a belgrádi hatalom ellen törnek, azok szeparatisták.
– A trilógia második, még készülőben lévő része az MDF-ről szól majd. A Fórum. Egy mozgalom felfutása és széthullása – ez a tervezett címe. Érdekes cím. Miért a széthullás? Bár kétségtelen, hogy az MDF közel sem akkora politikai erő, mint volt valaha, mégis, ma is ott van a parlamentben.
– Ahhoz képest, aminek ez a mozgalom annak idején ígérkezett, és amilyen gyors felfutást produkált, mára megcsökkent az ereje és a szerepe is. Sok oka volt és van ennek. Személy szerint nekem is nagyon súlyos felelősségem van abban, hogy az MDF idáig jutott.
– Önnek? Ön 1996 óta nincs a közéletben. 1994-ben az MDF elveszítette a választásokat, ne szépítsük, nagyon elveszítette, de tíz százalék feletti politikai erő, az akkori legnagyobb ellenzéki formáció volt.
– A párt 1996-ban robbant szét. Ez szinte a kegyelemdöfés volt az MDF-nek, mert olyan mértékben rázta meg ezt a többre hivatott és többre érdemes politikai szerveződést, hogy azóta sem tud talpra állni. Az én felelősségem nagy, mert hagytam, hogy bekövetkezzék a szakadás. Az egyik oldalon Szabó Iván és Kulin Ferenc állt, a másikon Boross Péter. Ők is felelősek. Lezsák Sándor… Nem tudom, ő okolható-e.
– Őt akkor éppen megválasztották pártelnöknek. Ha valakinek, neki érdeke volt, hogy egyben maradjon az MDF.
– A másik oldal volt a feszítőbb erő, ez elvitathatatlan. Én viszont, 1994 januárjától 1996 márciusáig, az MDF elnökeként nem tettem meg mindent azért, hogy a szemben álló erőket vagy kibékítsem, vagy, ha ez nem lehetséges, eltávolítsam a pártból azokat, akik nem voltak képesek megfelelni az új helyzetnek, a választási vereségből fakadó súlytalanabb politikai szereplés követelményeinek. Sokat töprengtem azon, hogy talán keményebben kellene fellépnem, hogy a marakodás, a kisszerű gyűlölködés megszűnjék. Persze, ha ezt teszem, akkor esetleg én magam lettem volna az, aki a bomlást tovább segíti… Nem tudom, ma sem tudom, mit lehetett volna tenni. Régen volt ez.
– Éppen hogy nem. A szakadás következményei a mai napig befolyásolják a magyar politikai életet. Gondoljon a Centrum párt szerepére a tavalyi választásokon.
– Ez sajnos igaz. A Centrum párt a százalékait nagyrészt Kónya Imrének, Szabó Ivánnak, Pusztai Erzsébetnek és magának Kupa Mihálynak köszönhette. Úgy általában az MDNP-nek, amelynek vezetői 1996-ban nagy hangon hirdették, hogy ők az antalli örökség egyedüli letéteményesei. Nagyon megdöbbentem, amikor láttam, hogy kikkel és kiknek a javára állnak össze ezek az emberek. Tavaly azzal a néhány százalékkal, amit a média jóvoltából összekapartak, elvitték azt a szavazóbázist, ami éppen kellett volna ahhoz, hogy ez az oldal újabb négy esztendeig kormányozhasson. A magyar történelem is másként alakulhatott volna, ez meggyőződésem. Gyalázat, amit tettek. Sok mindent lehet váltani, de hogy jellemet is…
– Ha 1982-ben azt mondják, hogy tíz év múlva honvédelmi miniszter lesz…
– Jót nevettem volna.
– Ha 1992-ben azt mondják, hogy tíz év múlva egyes minisztertársai az MSZP-t és az SZDSZ-t segítik hatalomra…
– Felháborodtam volna, hogy ez rágalom.
– Mindkettő megtörtént. A könyvében, ebben az első részben, valóban viszonylag keveset foglalkozik az MDF-fel. Ugyanakkor néhány súlyos mondatot is leír. Az 1996-os szakadás előtt már szemben álló csoportok jellemzését így intézi el: „A főszerepet (…) egyfelől Boross, másfelől meg Kulin és a mögéjük, melléjük besoroló dicstelen »elemek« játszották. Egyfelől a csapos mentalitás: annak mér, aki fizet, leginkább, aki többet fizet, másfelől a marxistán liberális üres okoskodás; és mindkettő esetén a destruáló-intrikáló alattomosság.” Nincs ebben személyes sértettség, hogy ennyi év után még mindig ilyen, hogy is fogalmazzak, markáns véleménye van?
– Főként azért mertem ezt így leírni, ugyan akkoriban is nagyjából így gondoltam, bár talán nem ennyire indulatosan, mert az azóta történt események visszamenőleg igazolják ezeket a kemény szavakat. Az MDF most kevéssé népszerű, de létező jobboldali parlamenti párt. Az elmúlt egy évet tekintve sajnos úgy tűnik, hogy ebben a pártban a történelem mintha ismételné önmagát. Megint látom azokat a tendenciákat, amelyek az 1996-os szakadáshoz vezettek, és amelyek tulajdonképpen születésük pillanatától kísértik az MDF-et.
– Turáni átok?
– Magyar demokrata átok. Hogy okos emberek nem képesek alárendelni a maguk ambícióit vagy ilyen-olyan elgondolásait egy közös célnak. Most azonban többről van szó, nem csupán egy kis párt belső ügyéről, hanem az egész nemzeti oldal ügyéről kell beszélni.
– Beszéljünk arról.
– A polgári Magyarország társadalma mindig is tagolt volt. Létezett a gazdag réteg, a nagypolgárok, és volt közép- és kispolgári réteg. Magyarországon a mai, úgynevezett nagypolgárság nagyon jól tudjuk, hogy kikből verbuválódott. A kommunista elit egy részének képviselői lettek Magyarország leggazdagabb emberei. Részben már a Németh-kormány által elindított privatizációs folyamatok, részben pedig az Antall-kormány szerencsétlenkedései miatt. A Horn-kormány alatt a szabad rablás folytatódott, és a Fidesz-korszakban sem állt meg, pedig ők sokkal keményebben léptek fel bizonyos dolgokban, mint a mi kormányunk annak idején. Az eredményt tekintve elmondhatjuk, hogy egy olyan társaság szerezte meg a nagypolgári pozíciókat Magyarországon, amelynek tagjai materialista, kommunista szemléletben nőttek fel, és a mai napig ezek a reflexek vezérlik őket. Ráadásul ez a polgárság, miután Magyarországon soha nem volt elég tőke, mert ebben a régióban mindig tőkeszegénység volt, szükségképpen alárendelődik a nemzetközi nagytőkének. Vajon mennyi közük van ezeknek a nemzeti gondolathoz, a nemzeti ügyekhez? Ott van még a közép- és a kispolgárság, amit állandóan meg akarunk erősíteni, de ők teljes mértékben ki vannak szolgáltatva a hazai nagy- és a nemzetközi tőkének. Ha tehát a pozíciók oldaláról nézem ezt az új magyar polgárságot, ennek semmi köze nincs ahhoz a polgársághoz, amelyik a XVIII. és a XIX. században Európa-szerte a nemzeti újjászületés hordozója, megtestesítője és valóra váltója volt. Most ilyen nagypolgárságunk van, velük csatlakozunk az Európai Unióhoz, ami számukra remek lehetőség, egy hatalmas üzleti klub, de hogy nekik vagy akár a gyermekeiknek jelentenek-e majd valamit a magyarság sorskérdései, nos, ezt illetően nagyon borúlátó vagyok.
– Innen már ismerős. Tetszettünk volna forradalmat csinálni.
– Nem csináltunk. Ennek következtében a kommunista rendszer minden szennye itt maradt velünk, része lett a rendszerváltozásnak. És nemcsak része lett, hanem él, virul, hatalmat gyakorol, ugyanúgy, mint korábban, csak most más frazeológiával. Súlyos felelősség terheli Antall József kormányát, és benne személy szerint engem is, mert hagytuk, hogy ez az alja világ sértetlenül és bántatlanul tovább éljen, sőt, gyarapodjék. Vannak mentségeink, történelmi szorítások, politikai kényszerek, de a felelősségünket csak kisebbíteni lehet, vitatni nem. Figyelembe véve a határainkon túl élő magyarság tragikus mértékűvé vált fogyatkozását is, most már a Kárpát-medencei létezésünk a tét. A fentieket összegezve, ha ezek a tényezők nem tudják ráébreszteni az embereket, egy ilyen párton belül, mint az MDF, és itt most a vezetőkről van szó, hogy ezeknek az ügyeknek mindent alá kell rendelniük, akkor bizony komoly belső konzekvenciákat kellene levonni. Ha a párt vezetői nem veszik figyelembe azokat az adottságokat, amelyekkel az MDF a magyar társadalom, a magyar szavazópolgárok körében még mindig bír, és nem veszik figyelembe azt a felelősséget, hogy az MDF-nek megalakulása óta mindig az egyetemes magyarság ügyét kell vállalnia, akkor nagy baj van. Ha az MDF ezekben az ügyekben nem áll a sarkára, akkor ki fog esni a magyar politikai közgondolkodásból.
– A magyar nemzet ügye aligha veszhet el a politikai viták forgatagában. Legfeljebb majd mások karolják fel.
– Antall József még azt mondta, hogy lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kíván lenni, ma már legfeljebb tizenhárommillióan vagyunk, mindenkit beleértve. Orbán Viktorról el tudom képzelni, hogy nemcsak mondja, hanem tudja is, hogy mit mond, amikor a nemzet határokon átívelő újraegyesítéséről beszél. Amúgy ez nekem nem túlságosan szimpatikus, mert a határokon átívelve egyesíteni azt, amit határok darabolnak szét, nagyon nehéz akrobatamutatvány. Szerintem ez így nem megy, de legalább valami jelképes gesztus ahelyett, amit manapság kimondani sem lehet.
– Ha már szóba hozta: Antall József azt mondta, hogy lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kíván lenni. Az MDF nemrégiben hozzájárult ahhoz, hogy a státustörvényből kikerüljön az egységes magyar nemzet kifejezés.
– Az MDF egy-két vezetőjét mérhetetlen felelősség terheli ebben az ügyben. És cinikusan megindokolják, hogy hiszen ezzel egyetértettek a határainkon túli magyar szervezetek képviselői is. Akik, szegények, teljesen ki vannak szolgáltatva egyrészt annak a többségi államnak, amelyben élnek, másrészt pedig a mindenkori magyar kormánynak. És az MDF azokkal került egy oldalra, az MSZP-vel és az SZDSZ-szel, akiknek soha semmi közük nem volt a magyar nemzet ügyéhez… Ez a legfelháborítóbb számomra. Ha a határainkon túli magyar kisebbségek felszívódnak, és ez most már belátható közelségbe került, akkor abba az egész magyar etnikum belerokkanhat, hiszen akkora részét veszíti el, hogy az már kihat a megmaradt ország magyar mivoltára is. Az MDF egy-két vezetője ezzel a lépéssel nemcsak az antalli örökségre vált méltatlanná, hanem a párt nevére is. Mert nemcsak a státustörvényt, hanem a Magyar Demokrata Fórumot is magyartalanították. Az MDF számára az egységes magyar nemzet ügyénél alapvetőbb kérdés nem létezhet, az MDF ezért jött létre, ez a szorító kényszer vett rá akkoriban írókat, filozófusokat, irodalmárokat és történészeket, hogy politikával kezdjenek el foglalkozni egy diktatúrában, amikor ez még büntetendő volt.
– Készülő könyvének címéből ítélve nincs sok értelme, mégis felteszem a kérdést: ön szerint mi lehet az MDF jövője?
– Aligha lehet fontos az én véleményem, hiszen aki távol van, az nem számít, tartja egy francia közmondás. Ám ha az MDF és a Fidesz között a dolgok így maradnak, ahogy most vannak, ahogy az elmúlt időszakban alakultak, akkor nagyon kockázatossá válhat a 2006-os választás. Ezért én azt mondom, hogy ezen a helyzeten változtatni kell, és nemcsak az MDF-ben, hanem a Fideszben is. Mert nincs más megoldás. Az a hatalmas tömeg, amely a Kossuth téren összegyűlt, jól mutatja, hogy rengeteg ember tud felsorakozni a nemzeti gondolat mögé. Nem mindegy, hogy ezt a valóságos és latens szavazótábort, a régi és újjáképződött nemzeti erőt mire használja a politika. Ostoba az, aki személyes sérelmei vagy hiúsága miatt nem összefogásban, szövetségben gondolkodik. Az ilyen ember nem politikus. Mindent meg kell tenni azért, hogy 2006-ban győzni tudjon ez az oldal. Félő, ha nem ez következik be, akkor nehezen tud majd talpra állni ez a szerencsétlen nép. Ha az úgynevezett baloldal győz 2006-ban, ha az Európai Unióban ők irányítják a jövőnket, akkor végünk van. Győznünk kell. Ehhez már sokan vagyunk, éppen elegen. És utána ne legyen irgalom.