Kitüntetések évada

Nem merünk olyan bátran és pofátlanul nekimenni a mostani kormánynak, mert ezt jobban szeretjük – nyilatkozta az örök ellenzéki humor jeles képviselője, Kern András. Igaz, valahol a messzi magyar vidéken – de hát a pesti vezető értelmiség (copyright Konrád György és az aláíró válogatott) hajlamos megfeledkezni róla, hogy ez tényleg egy nem túl nagy ország, egy nap alatt átlósan végig lehet autózni, ráadásul a globalizmus napról napra összébb préseli: semmi nem maradhat hát titokban. Illúzióink eddig sem igen lehettek a humor békebeli nagyágyúival kapcsolatban: láttuk, hogy lövöldözés előtt alakiasan felsorakoznak a sánc mögé, s még véletlenül sem sütik el a gyilkos fegyvert vezénylő gazdáik irányába. Az már meglepőbb, hogy önképük szerint ez a verbális zsoldostevékenység „bátor és pofátlan”, így együtt: mintha a hősiesség prolongált mítosza, amivel a sánc és ágyú nélküli ellenzéket sorozzák, organikusan összenőne a morális fenntartásokat nem ismerő pimaszsággal. Az viszont az újdonság erejével hat, hogy ezek a derék nehéztüzérek szeretik a mostani kormányt, s ezt az érzeményt nem átallják nyíltan megvallani.
Kifejlett humorérzékkel is nehéz azonban rátapintani: vajon mit szeretnek benne? Tán a balatonőszödi kormányüdülőt kézenfekvő módon az állami büdzséből privatizáló Gyurcsány Pepét? A nagy kölcsönvilla-építőt, a Heti Hetest is potenciális érettségi tétellé avató Magyar Janót? A merőben új honvédelmi doktrínát kidolgozó, sivatagi körleten belül szállítmányozó Juhász Fecót? A saját patikarendelete ellen sikeres harcot vívó Csehák Jucit? Az autópálya-építés helyett ómódi velocipéden fényképezkedő Csillag Istit? Vagy magát a Riviéra rettenthetetlen bikáját, a félelmetes szászverő Medgyessy Petrut? (Megszólításainkban következetesen alkalmaztuk a baloldali kongresszusi illemtan íratlan szabályait.)
Így, Szent István napjához közeledve mégiscsak adódik egy lehetséges megoldás, vajon miért lehet szeretni ezt a fiaskót fiaskóra halmozó kormányzatot: hát az erkölcsi és anyagi megbecsülés miatt. Augusztus huszadika a klientúrának a megszolgált kitüntetések napja, ellentételezés a hűség és a hála énekéért. (Kéretik, hogy apolitikusok, naiv társutasok, kakukktojások, válogatott cigány legények mindezt ne vegyék magukra.) Országszerte óriásplakátokon hirdetik: európai állam született. S mivel manapság már a tegnapi újság sem újság, nyilván nem újság az ezer-egynéhány éves sem – így hát élnünk kell a gyanúperrel: ezt az európai országot ők vajúdták világra a maguk képére és hasonlatosságára. (Az uniós belépésre még nem gondolhattak – az csak jövőre esedékes; még szlogenszinten is indokolatlan volna a múlt idő.) Ez a teremtő folyamat pedig értelemszerűen az élet minden szférájára kiterjed – még a televíziós humor izzadságos műhelyeire is. A jó káderpolitika titka a jó emlékezet: ha tavaly ilyenkor kitüntették a hét mesterlövész egyik felét, most értelemszerűen a maradék van soron.
Az interneten napok óta kedvtelve találgatják a csetelő honpolgárok, az idén vajon kit kompromittál a hálás hatalom. A régi érdemdúsak mellett új kiválóságok is felmerülnek Alexandru Mudurától Simon Andrásig, s a legtöbb tipp valahogy akörül forog: kinek és mennyire van lekötelezve a tejüvegzsebű kormányzat, sőt személyesen a regnáló miniszterelnök. A világháló a tiszteletlen demokrácia terepe. Az anonimitás rejtekébe bújt szónokok nem igazán törődnek a politikai korrektség tilalomfáival, holmi személyiségi jogokkal vagy akár az állítás igazságtartalmával: olykor többet nyom a latban az érvelés eredetisége és karcos humora, mint valóságvonatkozása. Ezek a szivárványos beírások összességükben igényt tartanak a népköltészet megürült civilizációs helyére: csak épp itt az infók nem szájról szájra, hanem bitről bitre terjednek. Aki elegendő számú fórumot látogat (a komolyabbakból nincs azért túl sok), pontosabb képet kaphat az értelmiség hangulatáról, mint bármilyen alapos közvélemény-kutatás. Ez az összbenyomás pedig azt sugallja: Medgyessyéknek a formális és informális fórumokon egyaránt komoly kommunikációs csapatokat kellett bevetniük még a nyári uborkaszezonban is, hogy az őszi éles politikai harcok beköszöntével ne behozhatatlan hátránynyal induljanak a tematizálási harcban.
Hiába azonban a szellemi zsoldosok buzgalma; a kevéssé elkötelezett, kényesebb entellektüellek már a rugalmas elszakadás technikáit próbálgatják: nem szívesen kötnék huzamosan nevüket és egzisztenciájukat egy zsákutcás kormányzati kalandhoz. Az ellenlépések némi kétségbeesést mutatnak: a szocialista és szabad demokrata választási ígéretekkel köszönő viszonyban sem lévő megszorító intézkedések és az elhatalmasodó kormányközeli korrupció tényeivel szemben egyelőre kevésnek bizonyultak a korábbi médiaképes csodafegyverek. Hasztalan dobták be például az eurósodás mézesmadzagját – alig néhány napig tudta elterelni a figyelmet a bankbotrányokról, a lopakodó csomagolásról és az elhúzódó forintválságról. Igyekeztek engedményként beállítani az európai tekintetben példátlan adószigorításokat (a távfűtés áfaemelése a koalíciós alibiharcok eredményeképpen mégsem annyi lesz, mint amennyit először beharangoztak, noha így is vérlázítóan sok); idei szociális vívmányként beszélni egy már tavaly elfogadott törvényről (ötvenharmadik heti nyugdíjak kifizetése jövő január helyett idén novemberben); és kérlelhetetlen morális kormányfői szigor képzetét kelteni evidens esetekben (például hogy mindenki bűnhődjék, aki sáros a Kulcsár-ügyben – mintha nem ez volna a világ legtermészetesebb dolga). Mindez kevésnek látszik egy heves parlamenti nyitányt követően – tehát értelemszerűen még augusztusban meg kell erősíteni a szimpatizáns értelmiségi holdudvar elkötelezettségét.
Mivel pedig a szocliberál kultúrklientúra zord pénzügyi okokból nem számíthat új, busásan tejelő műsorokra, megbízásokra, kutatóintézetekre; ugyanakkor az egyetemi autonómiát nyom nélkül felszámolni kívánó, szabad demokrata vezetésű, ámokfutó oktatási tárca már beizzította a felsőoktatási bomba kanócát; s miközben folyik a kuruckodó rádió ostroma és kiéheztetése, a feneketlen bendőjű labanc köztelevízió látványosan maga alá temetheti az elodázhatatlan csőddel szembenézni képtelen koalíciót – nyilvánvaló, hogy új szövetségeseket csak kitüntetésekkel lehet toborozni. Erre kínálkozó ürügy Szent István napja (jóllehet az sem utolsó, ha Tom Lantos kereken hetvenöt és fél éves, ráadásul ráér). Kitüntetést pedig kétféleképpen lehet adni. Olyat, ami sok pénzzel jár (ez esetben a kitüntető egyúttal megvásárolja a nagynevű kitüntetett nevét a politikai reklámpiacon); s olyat, ami csupán jelképes (egy régi poén szerint ilyenkor a kitüntetettnek marad a szégyen). Közvetlenül a választások után a jelképes kitüntetéseknek is forintosítható piaci értékük van: azt jelzik, hogy a hatalom a maga emberei közé sorolja az illetőt, őt is győztesnek minősítve; tessék tehát ekként bánni vele, ha munkáért, lehetőségért, szponzorációért kilincsel. Válságkormányzás idején ez a praktikus haszon elenyészik. Jogos hát a kérdés: nem diszkrimináció-e, ha nem egyívásúként kezelnek minden lojális mesterlövészt, akik egyformán szeretik a kormányt?