Kóla puskával

1968-ban John Lennon énekelte: „Happiness is a warm gun” – a boldogság meleg puska. „Milyen szerb az, aki nem szereti a fegyvert?” – kérdezte 1991-ben Vojislav Seselj csetnik vajda, majd hozzáfűzte: „Még járni sem kezdtem, nekem már játék pisztolyt vásároltak.”

John Lennon dala rövid időre fel is hangzik abban az Oscar-díjas dokumentumfilmben, amelyet már jó ideje játszanak a magyar mozik is. Az alkotó, Michael Moore nem kapott szót a díjkiosztó ceremónián.
Két éve jelent meg az USA-ban közel négy évtizedet eltöltött, ma Szegeden élő nyugdíjas professzornak, Pető Ferencnek Amerika jó és rossz között című könyve a Püski Kiadónál. Miközben Michael Moore kitűnő alkotását nézem, e kötet fejtegetései jutnak eszembe: „az amerikaiak erőszakra, sőt embertelenségre való hajlandósága időnként, különösen háború idején, nehezen érthető és még nehezebben magyarázható paroxizmussá, beteges kitöréssé fokozódik”. Pető professzor megállapításának valóságát a gyakorlatban az amerikai média által gerjesztett félelemkeltés fokozza fel. Az eszelősen rettegő elállatiasodik.
Ezt a döbbenetes, ugyanakkor mélységesen emberi jelenséget járja körül Moore filmje, amelynek csak ürügye a négy esztendeje Columbine városkában két középiskolás diák által elkövetetett tömegmészárlás és a nem sokkal ezután történő eset, amikor egy hatéves fiú otthonról hozott fegyverrel agyonlőtte osztálytársnőjét.
A kollektív tudattalanban megbúvó félelmek, aljas és roppant hatékony médiatrükkökkel felszínre kerülvén, elképesztő fegyver- és erőszakkultuszhoz vezetnek. Csábító a párhuzam déli szomszédainkkal: a Közép-Európában hagyományos mellébeszéléssel, bár nem alaptalanul „kemény harcosoknak” tartott szerbek kollektíve elfojtott rossz lelkiismerettel, no meg az ötszáz éves török hódoltságnak a néplélekbe rögzült reflexével együtt, alighanem csupán félelemből csókolgatják az imádott puskát, kezdenek fülsiketítő durrogtatásba szilveszterkor. A boldogság meleg puska.
Pető Ferenc a sajátságos amerikai önbizalomhiány mellett említést tesz többek között az érzelmek, érzések európai mércével ijesztően alacsony és primitív szintjéről éppúgy, mint a pszichikai és etnikai gyökértelenségről vagy éppen a beteges felsőbbrendűségi komplexusokról. 2001 őszén Albany városában egy jobb körökből érkezett amerikai hölggyel beszélgetvén még az edzett, sokat tapasztalt helybéli magyarok is döbbenten pislogtak, amikor a dáma magától értetődő természetességgel megkérdezte tőlem: „És maguk ott, Európában még mernek repülni? És egyáltalán, hogyan képzelik, ezek után ideengedjük magukat?”
Moore filmje sok mindent eszébe juttat az embernek. Amerika retteg, mert rettegtetik. És eközben Amerika alighanem túl van már a jó és rossz közötti állapoton is. Átlépte a Rubicont. Az óriásból gólem lett. Ami ráadásul agyaglábakon áll. Egy remek francia történész, bizonyos Emmanuel Todd nemrégiben magyarul is megjelent, A birodalom után című tanulmánykötetében elegánsan frappáns összegzését nyújtja át mindennek. „Egy fantommal van dolgunk – mondja Todd egyik interjújában –, és ez a volt szocialista országokban a legszembetűnőbb, azokkal gyakorlatilag semmi kapcsolata nincs – a katonai jelenléten kívül.” Ráadásul – ez az egyetlen pont, ahol Todd-dal vitatkozhatunk – Amerika nem is igazán birodalom. A birodalmi valóságot ugyancsak alaposan ismerő, februárban, a kommunizmus áldozatainak emléknapján nálunk is járt nagyszerű orosz értelmiséginek, Vlagyimir Bukovszkijnak kell igazat adnunk, aki azt állítja: „Amerika sohasem volt birodalom. A világ egyedüli hatalma jelenleg, a birodalmi szerepre azonban nem alkalmas. Amerika nem katona-, hanem kereskedőország. Egy olyan ország, ahol az iskolákban nem oktatnak földrajzot, egyszerűen nem lehet birodalom. Anglia birodalom volt, de Amerika sohasem – és nem is lehet.” Igen: az antik Róma, a szultánok Törökországa vagy akár a Szovjetunió birodalom volt, mindazzal együtt, ami a birodalmak jellemzője, vélekedjünk erről bárhogyan. Gondoljunk ezzel szemben az amerikai hadsereg „birodalmi” harcértékére és moráljára – ha szárazföldi háborúról van szó. A csúcstechnológia sem minden, és a történelemből jól tudjuk, hogy az amerikai hadsereg a hagyományos földi hadviselésben sohasem volt képes a német vagy az orosz ármádiához hasonlítható teljesítményekre. Márpedig minden CNN sugallta káprázatos látszat ellenére a birodalmi szerepkör gyakorlati végrehajtásához és érvényesítéséhez ez éppúgy hozzátartozik, mint a kétségtelenül jócskán meglévő nagyhatalmi arrogancia és gátlástalanság.
A Kóla, puska, sült krumpli még az iraki háború előtt készült, de a fegyver eszelős imádata azóta nyilvánvalóan csak tovább fokozódott. És ha arra a hírre gondolunk, hogy az idei nyáron naponta 10–25 támadás éri a megszálló csapatok katonáit, ezen lehet a legkevésbé csodálkozni. Moore filmjében bemutatja azt az elképesztő amerikai szokást, hogy bizonyos bankokban az új, számlaképes ügyfelek grátiszként puskát kapnak. És a meleg puska boldogságában sütkérező jó jenki lelkesülten hallgatja a hajdani Ben Hurtól mára aggkori eltompultságában önmagát az Országos Lövészegyesület elnöki tisztéig leküzdött hollywoodi sztárt, Charlton Hestont, aki alig néhány nappal a fiatalok mészárlásai után provokatívan a helyszínekre látogat a fegyvert dicsőíteni… és fel sem fogja, hogy az édesanyáknak, a testvéreknek, a kis barátoknak és osztálytársaknak ez valahogy nem igazán tetszik. És megszólal Louis Armstrong gyönyörű dala, a Csodálatos világ – közben döbbenetes képsorok, halottak, pusztulás…
„A Bush-kormány politikája aláássa az amerikai világuralmat” – írja egy bizonyos Gabriel Ash nevű amerikai újságíró. „Mindenhol Amerika-ellenes patriotizmust ébreszt… elnökségét úgy fogja majd számon tartani a történelem, mint amely megkezdte hegemóniánk lerombolását.” E profetikus szavak után, melyeknek értelmét mi is valljuk és megtapasztaljuk, aligha marad más hátra, mint rosszkedvűen bár, de búcsút venni a Rubicont átlépett Amerikától. Amelynek „birodalmi impotenciája” meghozza majdan az elkerülhetetlen véget. És e végjáték kezdetén még csak azt sem igen mondhatjuk, hogy sajnáljuk ezt az Amerikát. És ez a legszörnyűbb az egészben.
Persze meglehet, a múlt Thomas Mann-i, mélységesen mély kútjának legmélyén, végső okként és magyarázatként csak egy rézbőrű lovas áll, rezzenetlen arccal a lenyugvó napba meredve. Neki annak idején nem volt meleg puskája, csak nyilai. Meg szülőföldje, amit szeretett. Most áll, nézdegél visszafelé a múltból a puskákat szorongatókra. És tudja, hogy még a kapanyél is elsülhet.