Könyvesház

„Urak vótunk”
Megíratlan regények históriái
Zsohár Melinda

Hogy mi lehet izgalmas egy néprajzi tanulmányban? Leginkább talán a tudományos elemzésekben elrejtőzött történetek. Aki szereti, az meghallja bennük, kiolvassa belőlük. Balogh Balázs néprajzkutató tizenöt esztendőn át bontogatta ezen elrejtőzött történeteket Tápon, e kisalföldi faluban, ahol parasztházat vásárolt magának. Nem olyan régen történt ez, nem a legismertebb néprajzi munkák készültekor, a háború előtt vagy az ambivalens ötvenes években. Balogh 1986-tól 1990-ig jegyzetelt, kutakodott, beszélgetett a helybéliekkel – persze ő is leginkább a múltról.
A legöregebbek a kollektív emlékezet hírvivőiként, apjuk, öreganyjuk meséiből is táplálkozván, száz évnél messzebbre is vissza tudtak tekinteni, a megbízható és hiteles forrásokkal alátámasztott tények pedig az 1920 és 1959 közötti tápi eseményekről igazítják el a velük visszapillantót.
Hány regény bontakozhatna ki a szikár történetekből! Takács Józsefé, a kisparaszti gazdaságot megalapozó tápi református parasztemberé, akire édesanyja, a zsellér Takács Erzsébet vagyont, földet hagyni hogyan is bírhatott volna! Az 1800-as évek elején született asszony már negyvenhat esztendős özvegyként esett titkos szerelembe a falu zsidó boltosával, s szülte meg tőle való fiát, Józsefet, akit nevére anyakönyveztetett, reformátusnak keresztelt meg. Az idejekorán cselédnek állott József aztán átkelt a nagy vízen is, ahogy mondták akkoriban az amerikásokról. „Urak vótunk – emlegették a többi tápi amerikással –, házhoz szállították az élelmiszert”, s olcsón jutottak a zsíros ételekhez, mert az egészséges életet már kapisgáló amerikaiak többé nemigen ették azokat. József Philadelphiában dolgozott hídépítéseken, ottani keresményéből vett magának házrészt Tápon, mert a haza csak visszaszólította az ígéret földjéről.
Majd minden családból vállalkoztak a századforduló körül az utazásra, amely minden megpróbáltatás ellenére jelentős gyarapodást hozott a sorsuk kalitkájába zárt-kényszerített zselléreknek, szegényparasztoknak.
Balogh Balázs néprajzos fegyelmezetten rajzolja meg egy másik regényhez nyersanyagul bízvást felhasználható tizenkét gyermekes, katolikus Dobos család történetét, amelynek leszármazottai tisztelettel emlegetik a ’48-as hadnagy dédapát, aki zsebkendőből szórta a nép közé a pénzt, ha mulatott. Bemutatja a középparaszt Pék famíliát: András 1910-ben járgányos csépet, „lóhúzó masinát” vásárolt a szaporább munkához, később a mosonmagyaróvári 11 soros Kühne vetőgéppel alapozta meg gazdasága növekedését. Tápon még állattartó „divat” is létezett, mert például 1920 és 1960 között a juhot, bivalyt, szamarat és öszvért egyáltalán nem kultiválták, a kecsketartást meg egyenesen szégyellték, s csak két-három mekegett a legszegényebb portán belőlük.
Táp nyugat-magyarországi fekvése ellenére nem volt gazdag település, 95 százalékát kis- és középparasztok tették ki. A húsz katasztrális hold feletti módos parasztok közé alig egy-két család számított, s azok gyermekei suba subához módjára házasodtak, hogy a keservesen megszerzett földek ne olvadjanak el a szegényházasságokban. A Pázmándfaluba valósi, tehetős gazdalegény, református Vida László így vette feleségül a módos tápi Pőcze Irént. Szegény lánnyal nem táncolt a fiatal Vida korábban sem a bálokon, nehogy megtessék neki valamelyik, ésszel kormányozta szívét, midőn frigyre lépett a szülők által is örömmel fogadott gazdalánnyal 1931-ben. Cselédek, az akkori világnak megfelelően korszerű gépek álltak rendelkezésre a mintagazdaságban, amelyben természetesen a família minden tagja keményen dolgozott. Vida László saját és felesége munkájával adott példát, „Ha én erősen kapálok, akkor a napszámosnak is kell, ha én lustálkodom, a napszámos is henyél” – mondotta volt.
Balogh Balázs könyvében falutérkép is segít a tápi birtokrendbéli eligazodásban. A szerző a politikát nem érinti, a háborúk, a diktatúrák nem kapnak szerepet, s az ötvenes évek padlássöprései, a beszolgáltatások rettenete, a kényszertéeszesítések tragikus históriái is csupán érintőlegesen jönnek szóba. A szántás-vetés ősi, teremtő szépsége, egy zárt közösség keservesen összetartó világa mára nagyon megváltozott, mégis jó róla hallani. S a néprajzkutató nyomán kitalálni és kibontani a bennük rejtező sorsokat, történeteket. A megíratlan regényeket.
(Balogh Balázs: Gazdák és zsellérek – gazdálkodási stratégiák Tápon. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 1850 forint)

Tabutól a konfekcióig
Versek Pintér Lajostól
Tóth

Könnyű dolga van a költőnek. Ballag a nyári réten, dudorászik, azt hiszi virágos kedvében, hogy minden virág az ő kedvéért nyílik, miatta adott valaki olyan gyönyörűséges neveket Isten kicsiny, szép teremtményeinek, hogy neki semmit ne kelljen tenni, csak leírni egymás után: „erdei turbolya / réti legyezőfű / nagy völgycsillag / hasznos földitömjén” vagy „tulipán, nárcisz, cirbolya” – és kész. Zsebre csapja a kezét, és „Mama, nézd, jaj, kész ez a vers is!” Naná, hogy csak a költő tud, mégoly szép virágnevekből is, verset varázsolni, például Pintér Lajos, akinek szinte alig maradt már mása, amit versre méltatna, mint pár szál virág. És ott vannak még gyermekei, akik neki álmodnak verseket, ő csak leírja őket, és nem utoljára Schéner Mihály is jelen van, akivel szívesen elrajzolgat a költő egyazon égbolt alatt.
Ha valaki ezek után azt hinné, afféle pillekönnyű költőcske, mézédes virágbenedek ez a Pintér Lajos, nagyon téved.
Fehér inges folyók mellől jött, s 1953-ban születvén, mire férfi lett, fehér inges foglyokra váltak a folyók.
Didergő ünnep – írta később versgyűjteménye fölé, s mintha ez a mostani könyv is dideregne, a felnőttkor hidege járja át, az „akkor fiatalok voltunk” szívet tépő tárgyiassága vegyül a szelídebb virágfutamokkal.
Würtz Ádám finom tusrajzai, Szervátiusz Tibor nyúlánk tiszafa lányszobrai, Schéner Mihály manói, Kondor Béla angyalai mind-mind rokonai és ihletői Pintér Lajos végsőkig letisztult verseinek.
De Monica Lewinsky és a Tuborg sör ugyanúgy verset kap, mint István király. Aztán a zsiványok, betyárok is sorra kerülnek természetesen. Kedvencem a három „herendi rózsa” vers, bár a porcelánnal fenntartásaim vannak. Ha meglátok egy porcelánmütyürt, azonnal kedvem támad leejteni. Pintér Lajos versében az ember törékeny, mint a porcelán, akit a „kontinentális tél”-ben ledönt a pohár, a sok szatmári szilva, s máris minden egész eltörött – holott csak egy herendi rózsa esett le. Persze nem lehet elmesélni egy verset, azonnal összetörne.
A lakiteleki írótalálkozó mára már „áthúzott ünnep”, „parazsa kialudt, nem melegít”. Mégis minden idegszálával Illyésre emlékezik a költő, amikor ezt írja: „az európai egyesült államokban / a föld indiánjai a magyarok / hol melyik szállodában / melyik rezervátumban / fognak majd lakni kérdezem”.
A Virágnézetünk alapjai című kötet versei szelíd hűséggel, ádáz következetességgel kérdezik tovább az elődök máig megválaszolatlan kérdéseit. A költészetben nincs divat, nincs tabu és nincs konfekció. Csak újra kell gombolni az ezeréves kabátot, ha nem akarunk dideregni.
Salinger hőse mondja a Zabhegyezőben, hogy azokat a könyveket szereti igazán, melyeket olvasva az embernek kedve támad felhívni az írót, és elbeszélgetni vele. Pintér Lajos könyvét letéve arra gondolok, jó lenne sétálni vele, megkérdezném tőle, milyen ízű a farkascseresznye, mi fán terem a férfihűség, ivott-e már japán mentát, mikor nyílik a halálvirág.
(Pintér Lajos: Virágnézetünk alapjai. Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2002. Ára: 1200 forint)

Hét kastély öble
Dalmát tájakon
P. Szabó Ernő

Trogir óvárosa templomaival és polgárházaival, szűk sikátoraival és magas falakkal körülvett kolostorkertjeivel egészében a világörökség része. A nem mindennapi örökségen belül is az egyik legértékesebb emlék itt az a kisméretű márvány dombormű, amelyet 2300 évvel ezelőtt görög művész faragott, s amelyet 1928-ban ástak ki a női bencés rend egyik épületének udvarán. Kairoszt ábrázolja, az elröppenő kedvező alkalom istenét, meztelen, futó ifjú alakjában. Elöl, ahogyan a műtárgyról elnevezett múzeumban kiállított másolat mutatja, hajtincs hull a homlokába, hogy akik eléje kerülnek, megragadhassák, hátul viszont kopasz, hogy akit megelőz, az ne tudja elkapni, bármennyire vágyik is rá.
Trogirban futni, sietni egyáltalán nem ajánlatos, hiszen élvezni kell a sok-sok látnivalót, a tájat, a tengert, az épületeket, a forró nap után enyhe szellővel hűsített esti üldögéléseket. Kairoszt azonban nem szabad elszalasztani – sem a dalmát tengerparti nyaralást, sem a kedvező alkalmakat. Egyáltalán: a Sibenik fölött kezdődő, a hét kastély öblén, Spliten, a makarskai tengerparton át egészen Hvar szigetéig húzódó Közép-Dalmácia táji, történelmi, építészeti, művészeti értékeit. Érdemes megismerkedni velük, mert van belőlük bőven, s mostantól kiváló útikönyv segítségével igazodhatunk el közöttük. Dr. Fehér György Dalmácia középső része című kötetével, amely a Varázslatos Tájak sorozat részeként immár teljessé teszi a Hibernia Nova Kiadó horvát tengerpartot bemutató sorozatát.
Vonzó az a személyesség, amely a pontos leltárhoz, a kötet szisztematikus, az útirány és a látvány logikájából kiinduló felépítéséhez hozzájárul. Aligha maradt ki a könyvből figyelemre méltó érték, s egy-egy ritka kivételtől eltekintve olyan leírás sincs benne, amely a szükségesnél részletezőbben mutat be egy-egy város- vagy tájrészletet. Negyven térkép és 360 színes fotó kapott helyet benne.
A leírások, fotók egyaránt súlyt helyeznek a középkori magyar történelemben fontos szerepet játszó helyszínekre, méltán, hisz ilyenekben különösen bővelkedik Közép-Dalmácia. Nem válnak azonban túlságosan terjengőssé a históriai szövegrészek, ahogyan a szerző tengerparti utazásainak személyes vonatkozásai sem unalmasak. Ezeket fölidézve számos gyalorlati tanácscsal látja el olvasóját, bár azt fel nem foghatom, honnan vette dr. Fehér, hogy Marinában, a kikötőn túl homokos tengerpart található. Egyetlen tekintetben kelthet hiányérzetet a kötet a Közép-Dalmáciába látogatókban: noha a Krka Nemzeti Park közvetlenül Sibenik mellett található, ennek bemutatásáról lemond a szerző. Olyan szépen írja le viszont a területtől meglehetősen távol – igaz, az oda vezető út mellett – található Plitvicei Nemzeti Parkot, hogy ezúttal ott is eltöltöttünk egy napot.
(Dr. Fehér György: Dalmácia középső része. Hibernia Nova Kiadó, Budapest, 2003. Ármegjelölés nélkül)

A varabin és a kuvik
Lázár Ervin állattörténetei
Malonyai

Nem vagyok egyedül azzal a véleménnyel, hogy nincsenek külön gyerekeknek és felnőtteknek szóló történetek, csak jó és rossz mesék. Ha hiteles az író, mindenki talál benne útravalót, függetlenül életkorától. Aligha véletlen, hogy miközben gyerekeinknek olvasunk, rácsodálkozunk a mesék igazságára, és az is magától értetődő, hogy a betűre fogékony gyermek leemel egy-egy könyvet szülei könyvespolcáról (is), és ha megfogja az, amit olvas, le nem teszi, amíg a végére nem ér – függetlenül attól, van-e fogalma róla, mit is akart, kinek szánta a szerző.
Lázár Ervin állattörténetei is kortalanok. Megállják a helyüket akár intelemként is: „Régen rossz lenne szegény madaraknak meg nekünk, embereknek, ha így próbálnánk elintézni a madarakat: ez hasznos, ez meg káros. Ezt irtjuk, ezt meg védjük” – ez az állítás nem feltétlenül csak a természet hétköznapjaira vonatkoztatható. Rádöbbenhetünk gondolkodásunk kényelmességére, arra, hogy szívesen aggatjuk rá mindenre a fekete vagy fehér címkét még akkor is, ha egyébként tudjuk, hogy a világ bonyolultabb.
A madaraké is. A kuvik például nem feltétlenül halálmadár, a vetési varjú vagy a seregély sem csupán ellensége az embernek, mint ahogy a sárgarigó hangja is lehet torz, rikácsoló, ha úgy hozza a sors(a). Egyébként pedig nem csak szürke lehet az, ami se nem fehér, se nem fekete.
A természet törvényei hitelesek, akárcsak Lázár Ervin, aki nem könyvekből, hanem testközelből ismerte meg őket. És ha mégis könyvekből, akkor elsősorban a Herman Ottóéiból; az egyik jobb iskola, mint a másik.
Ami pedig a tüskés varabint illeti, mindenki őriz magában egyet, ha szerencsés. Ha pedig szerencsés, akkor igyekszik megteremteni magának a Nagy Nyugalmas Erdőt, ahol a béke az úr, az élőlények önmagukat adják, mondhatnám úgy is, hogy minden természetes.
Nomen est omen.
(Lázár Ervin: Tüskés varabin. Állattörténetek. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 1680 forint)