Könyvesház

Régi szavak új élete
Értelmező kéziszótár
Hanthy

Ha valaki elárulja, hogy tíz évig tartó munka lesz a Magyar értelmező kéziszótár átdolgozása, bizonyosan hozzá sem kezdek, mondta a Magyar Tudományos Akadémián rendezett könyvbemutatón Pusztai Ferenc főszerkesztő. Szerencsére senki nem figyelmeztette őt erre, így harmincegy évvel az első kiadás után íme itt a második, javított, frissített szótár, amelynek megjelenése a nyelvészek és a magyar értelmiség számára egyaránt nagy esemény. Nemcsak azért, mert az első kiadás óta egy rendszerrel előbbre léptünk, és megváltozott számtalan szó, kifejezés politikai zamata, átértékelődtek fogalmak, hanem amiatt is, hogy az eltelt harmincegy esztendő alighanem több változást hozott mindennapi életünkben s az ezt tükröző nyelvben, mint korábban több évszázad. A meglódult fejlődést, ha nem is lehet nyomon követni, dokumentálni kell, méghozzá a lehető legkorszerűbb módszerekkel.
Érdekes megfigyelni e szógyűjtemény alapján, miféle mozgások történtek a nyelvben. Még az a furcsaság is előfordul, hogy ami elavult volt, újból élő, használatos lett. Miközben a fenyőfaünnep kiment a divatból, új, friss ízzel ismét itt van a cégbíróság mindennapjainkban. A nyelvi ínyenc számára nemcsak az a szép pillanat, ha új szüleményeket talál, hanem az is, amikor régi magyar szavak kelnek új életre. Lenyűgözőek az adatok: közel ötezer új címszó, amelyek közül sok azért nem szerepelt az első kiadásban, mert a szerkesztők túlságosan erősnek gondolták. Pedig a sokat használt „négybetűs szavak” is éppúgy részei a magyar nyelvnek (sőt bevonultak a médiumokba, tehát a nyilvános közbeszédbe is), mint a szalonképes kifejezések. Vége a prüdériának, gondolták a szerkesztők, nem dugdoshatjuk tovább, amink van. Helyet kaptak az értelmező szótárban a szomszédban élő magyarság jellegzetes, általunk nem használatos szavai is. Léptékváltásnak nevezik a szerkesztők, hogy figyelmük kiterjed már az egész Kárpát-medence magyarságának nyelvére. A gyűjtés persze nem teljes, ám jelzi a továbblépés irányát. S ha feltételezzük, hogy a jövő lexikonainak hatalmas anyagát karcsú lemezeken tárolják majd, már a terjedelmi korlátok sem állhatják útját az anyag szélesítésének.
Stilisztikai besorolás és megújított etimológiai tájékoztató, korszerű értelmezés és újfajta tipográfia, mindez az új szótár szócikkeinek jellemzője. Számtalan szolgáltatás laikusoknak és szakembereknek, akiknek nélkülözhetetlen tanuláshoz, íráshoz, kutatáshoz ez a nyelvi lexikon. Hajlamosak lehetünk azonban arra, hogy a szócikkek gazdagsága, a válogatás minősége és szempontjai szerint minősítsünk csupán egy szótárat. Igen fontos azonban mindaz, ami a címszavak mögött van. Értelmező kéziszótárról lévén szó, nem mindegy, hogyan sikerülnek a meghatározások. Pontos, világos magyar nyelven íródtak-e? Értik-e azok is, akiknek nem anyanyelvük? Tükrözik-e a nyelv változatosságát, gazdagságát, különféle rétegeit? Hisz valójában itt dől el az egynyelvű szótár minősége, és nem kizárólag az impozáns adatoknál.
A Magyar értelmező kéziszótár éppen ezen a területen a legerősebb. Szerkesztői – Gerstner Károly, Juhász József, Kemény Gábor, Szőke István, Váradi Tamás –, valamint a főszerkesztő, Pusztai Ferenc gyűjtése és válogatása, kihasználva a számítógépes adatfeldolgozás nyújtotta lehetőségeket, valóban korszerű szemléletű nyelvi lexikont eredményezett. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete és az Akadémiai Kiadó összefogása pedig könnyen kezelhető, jól forgatható, szép könyv alakjában realizálódott. Belbecs és külcsín, tipográfia és tartalom csak együttesen eredményezhet jó munkát. S különösen fontos ez olyan könyv esetében, melyet, ha talán nem is egy életre, de néhány évtizedre vásárolunk meg.
A kérdés egy új lexikon esetében mindig az, van-e, aki folytatja a munkát, aki frissíti, életben tartja az anyagot. Az adatbázisok korában már nem tűnik ez roppant vállalásnak. Ám mégis az. Jó lenne, ha nem a szerkesztő ügyszeretete, lelkesedése lenne a folytatás egyetlen hajtóereje. Az Akadémiai Kiadó vezetése nem tekinti lezártnak a munkát. Pusztai Ferenc valószínűleg, ha akarná, sem tudná abbahagyni. A kilátások tehát derűsek.
(Magyar értelmező kéziszótár. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 7500 forint)

Ősmagyar dalok
Újra megjelent Vargyas Lajos alapműve
Móser

„Ez a könyv a magyar népzene, a magyar kutatás eredményeit foglalja öszsze a magyar anyagról” – írja összefoglalóan Vargyas Lajos az 1981-ben megjelent 600 oldalas könyvének előszavában. Amikor erről a kötetről egyszer hosszan beszélgettünk, szomorúan mondta, hogy sajnos kevesen ismerik. Akik ismerték, azok is nehezen tudták kezelni, mivel a mutatók hiányoztak a kötetből. Mindkét hiányt kielégítendő most újra megjelent A magyarság népzenéje a könyvhöz kapcsolódó – de önállóan is használható – CD-összeállítással. Ezek segítségével mindannyian képet alkothatunk a magyar népzenei hagyomány sokféle stílusáról, típusgazdagságáról és rendkívüli összetettségéről.
Az előzményekről szólva meg kell említeni Bartók Béla és Kodály Zoltán alapvető munkáit, amelyeket fél évszázad után követett e nagyszabású, zenei néphagyományunkat összefoglaló mű. „Bartók leíró, tipológiai számbavételének és Kodály történeti, összehasonlító áttekintésének módszereit egyesíti és fejleszti tovább Vargyas Lajos könyve.”
Jelen kiadás legfontosabb újdonsága, hogy megvalósítja Vargyas Lajos eredeti szándékát: a dallamgyűjtemény hangzó közlését tíz CD-lemezen. Ezért az anyag a mostani kiadás során némileg módosult. A CD-közreadás megkívánta az elfogadható hangminőséget, a dallamokon ezért a dokumentum jelleget nem sértő restaurálást kellett végrehajtani.
Kevesen tudják, hogy az 1960–70-es években Romániában tilos volt gyűjtőnek énekelni-zenélni, az anyag nagy része illegális úton mégis eljutott Magyarországra. Akkor ez volt az oka a nevek hiányának. Az új kiadásban a dallamgyűjtemény kottái után megtalálható az előadók neve, sőt a kísérőfüzetben félszáz énekes és zenész fényképe áll, akikről külön-külön is érdemes lenne megemlékezni, hisz nekik is köszönhetjük, hogy fülünkbe „még ősmagyar dal rivall”.
„Bartók könyvét mintegy nyolcezer népdal ismeretében írta az 1920-as években – írja Paksa Katalin a kötet utószavában. – A következő fél évszázad alatt a népzenei anyag nagymértékben gyarapodott; Vargyas összefoglalása idején már százezer fölötti volt az összegyűjtött magyar népdalok száma, és rendelkezésére állt az általa jelentősen fejlesztett ún. európai népdalkatalógus is. Mindebből a hihetetlenül nagy anyagból (valamint az előd és kortárs kutatók munkásságának feldolgozásából) alakította ki mondanivalóját, illetőleg könyvének kottaanyagát.”
Ezek az énekek egyszerre szólnak a régmúltról, a közelmúltról és a jelenről, ugyanakkor üzennek is nekünk. De nemcsak maiaknak, hanem – Bartók, Kodály, Vargyas és minden népdalgyűjtő reménye szerint – mindenkinek, aki ezután fog megszületni.
(Vargyas Lajos: A magyarság népzenéje. Planétás Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 5500 forint)

Elvtárs és szavazóállat
Tisza István gondolatai
Róbert Péter

Tisza István a dualizmus korának leghíresebb és leginkább vitatott politikusa. Az időnként meglehetősen népszerűtlen kiegyezés rendíthetetlen támogatásával, az ipari fejlődés és az urbanizáció lelkes propagálásával, az esedékes politikai és társadalmi reformok késleltetésével, a hazai lakosság felét kitevő nemzeti kisebbségekkel szemben viszonylag engedékeny politikájával sokak ellenszenvét váltotta ki – bár legnagyobb ellenségei sem vonhatták kétségbe keze és jelleme tisztaságát. Pártvezérként és államférfiként nemcsak a magyar belpolitikára, hanem Ausztria és Magyarország viszonyára, valamint az úgynevezett közös ügyekre, így a Monarchia külpolitikájára számottevő befolyással rendelkezett.
Pályafutása nem volt zökkenőktől mentes, néhányszor átélte a politikai szerencse forgandóságát, de képes volt azokon úrrá lenni a személyes makacsság, a magyar nemzetbe vetett hit és az isteni akarat iránti hagyományos kálvinista bizalom szerencsés együttesével, amelyet – titkon bár, de – ellenfelei is csodáltak benne. Nagy ellentmondások feszültek a korszak Magyarországán, és ezek az ellentmondások meghatározták Tisza István tevékenységét is. Haláláig mélyen liberális volt, de a magyar veszélyeztetettség tudata konzervatív megoldásokra ösztönözte, ízig-vérig nacionalista és Habsburg-hű egyszerre, a magántulajdon feltétlen híve, de hisz az alsóbb osztályok felemelkedésében.
Míg a 20-as években a magyar értékek szimbólumának, a 30-as esztendőkben már ósdi liberálisnak számított. A baloldal és a népi irányzat megbélyegezte Ady-ellenessége miatt, az elmúlt évtizedekben lehetőleg hallgattak róla. Vermes Gábor 1994-es monográfiája ébresztette fel az érdeklődést alakja iránt, megfogalmazódott újraértékelésének igénye, amelyben nagy segítséget nyújthat az Osiris Kiadó kiadásában megjelent Tisza István: Válogatott politikai írások és beszédek című munkája. Ez a könyv, amelynek anyagát Tőkéczki László történész válogatta, szerkesztette, bemutatja a politikus legjellemzőbb beszédeit, tanulmányait, de tallóz előadásai és levelei között is.
Parlamenti beszédei nem nélkülözik a humoros fordulatokat sem, amelyeket a jegyzőkönyv szerint gyakran kísért a honatyák derültsége, nem zavarták meg gondolatmenetét az ellenzék gyakori közbevetései. Széles skálán mozogtak felszólalásai: a gyermekmunka ellen, a zsidó vallás recepciójáért éppúgy szót emelt, mint a magyar–román egymásrautaltságért vagy a szegényügyért. Érdekes, hogy az általános választójog óvatos és fokozatos bevezetése során először az ipari munkásságot akarja választójoghoz juttatni, akiknek apellál hazafiasságára. Szól nemzeti célokról, de vállal népszerűtlen kijelentéseket is, többek között a tanárok fizetésével vagy a magyar nyelvvel kapcsolatban.
Megmutatkozik az elméletileg képzett politikus is különböző tárgyú tanulmányaiban. Földbirtokosként szakértelemmel taglalja az agrárviszonyokat, vitatkozva Pólya könyvével. A korabeli magyar mezőgazdaságot jól jellemzi kérdése: „Hol látott szerző magyar parasztot, ki a mesterséges trágyát csak hírből is ismerje?” Látja a problémákat, vannak elképzelései megoldásukra, de földosztást nem említ. Elítéli a szabadgondolkodást, a nemzeti érzést mindenek fölé helyezi, szomorúan ír a parlament színvonalának süllyedéséről (nem csoda, néhány hónapja lőttek rá az ülésteremben!), felismeri a balkáni háborúk veszélyforrásait. Érdekes a szóhasználata: használja az „elvtárs” kifejezést és a Stimmvieh (szavazóállat) titulust.
Jól megírt utószó segít a könyv és Tisza István jobb megértéséhez, a korszakban való eligazodáshoz.
(Tisza István: Válogatott politikai írások és beszédek. Vál., szerk.: Tőkéczki László. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 3800 fforint)

Professzor katedra nélkül
Kosáry Domokos köszöntése
Ferch

Attól fosztották meg, amire mindig is készült, ami a legkedvesebb volt számára: a tanítástól. Potenciális tanítványait pedig attól az élménytől, amelyet az ő iskolája jelenthetett volna számukra. A Selmecbányán született Kosáry Domokos, a Pázmány Péter Tudományegyetem és az Eötvös József Collegium volt történelem–latin szakos diákja, Szekfű Gyula tanítványa 1937-től oktatott kedves kollégiumában. A budapesti egyetem újkori történettudományi tanszékét 1945-től vezette, és helyettes igazgatója, majd 1945-től igazgatója volt az 1941-ben keretintézményként létrejött Teleki Pál Tudományos Intézet Történettudományi Intézetének. (Az általa kiadott összehasonlító történettudományi folyóiratért, a francia nyelven megjelenő Revue d’Histoire Comparée-ért 250 folyóiratot kapott cserébe ez az intézet a világ minden tájáról.) A hatalom nem sokáig tűrte a tehetséges fiatalembert, 1949-ben minden állásából kitették. A Történettudományi Intézetről pedig, amely az Akadémia intézete lett, sokáig azt állították, hogy 1949-ben alakult meg, holott mindent – a bútorokat, a nagy könyvtárat – Kosáry Domokos adott át elbocsátása után az új vezetőknek. De soha nem adta fel. Ha a rosszat elkerülni nem lehet is, legalább meg kell próbálni jóra fordítani – mondta többször. Olyan munkába fogott, amire másutt intézetet alapítanak: elkezdte egymaga feldolgozni a magyar történelem forrásait. Ebből lett az a hatalmas bibliográfia, amelyet immár több nemzedék csak úgy emleget: „a Kosáry”. Az elcsapott történész-tanár 1954 és 1957 között a gödöllői egyetem könyvtárában lelt átmeneti menedékre. A forradalom alatt ő volt a magyar történészek forradalmi bizottságának elnöke, 1957-ben letartóztatták, és börtönbe csukták. Egy ideig Déry Tiborral ült egy cellában – és ott is dolgozott. Széchenyi döblingi éveiről szóló könyvét írta. A szakmába csak újabb kerülőkkel térhetett vissza, miután 1960-ban szabadult. Nagydoktori disszertációjának – amelyben a XVIII. századi Magyarország teljes művelődéstörténetének vizsgálatára vállalkozott – elfogadását a hetvenes években sokáig halogatták – persze nem szakmai érvek alapján. Akkor is érték támadások, amikor a rendszerváltozás utáni demokratikus Magyarországon ő lett az Akadémia elnöke. Hajlott korában hat évig vállalt olyan feladatot, amely sokkal fiatalabbaknak is sok lett volna. Megmentette a szétzilálástól az akadémiai intézeteket, elérte, hogy törvény garantálja az Akadémia függetlenségét. Harcolt, érvelt, és ha kellett, emelt hangon kiáltotta világgá: vegyék tudomásul, hogy a Magyar Tudományos Akadémiát Széchenyi István és nem Dzsugasvili alapította.
Kaphatott volna katedrát akármelyik nagy presztízsű francia, angol vagy amerikai egyetemen, de ő nem aspirált rá. Amikor megkérdezték tőle, miért nem ment el 1956 után, így felelt: „Én itthon vagyok, menjenek el azok, akiknek ez nem tetszik.” Szakmai igényessége, emberi tartása példa lehet sokak számára – hangsúlyozták az Akadémián őt ünneplő barátok, kollégák, amikor átadták neki az eddigi művei bibliográfiáját is tartalmazó kötetet, amelyben tiszteletadásként sorakoztatják fel tanulmányaikat. Az egyik unoka, Szakály Orsolya is szerepel a könyvben, aki nagyapja és édesapja, a korán elhunyt Szakály Ferenc hatására választotta a történész hivatást.
(Magyar évszázadok. Tanulmányok Kosáry Domokos 90. születésnapjára. Szerk.: Ormos Mária Osiris Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 2980 forint)