MI A MAGYAR?

… csupán a hajzatra szorítkozunk, mint amely emberi akarat alá lévén vetve, viselete által a nemzeti hajlam jellemzőleg nyilatkozik.
E hajzat háromféle: bajusz, szakáll és a sajátlagi haj.
A magyar nemzet elejétől fogva igen sokat tartott a fő ezen ékeire, annyira, hogy ezek hárma nélkül férfias főt nem is akart képzelni. Innen volt, hogy midőn az ausztriai ház magyar trónra jött, koronás fejei, hogy a nemzeti ízlésnek eleget tegyenek, jónak látták nagy hajat, szakállt, sőt bajuszt is hagyni; legalább az osztrák házbóli első királyok, mint I. Ferdinánd, Maximilián, Rudolf így jelennek meg pénzeiken.
A magyar legtöbb súlyt a bajuszra fektet. Innen a közmondás: bajuszra jár!, mi eredetileg a pohár sorát jelölé. Európa bajusztalansága a görögök és rómaiak utánzása. S amennyire idegenkedett tőle a germán elem, épp oly szerelmesek belé a keleti népek, s ezek közt a magyar; mely ahelyett, hogy valamely olvadozó adonisi arczot adna, még a szépség osztásánál elkésettek arczának is bizonyos férfiasságot kölcsönöz.
Már Ázsiából bajuszosan jöttünk ki. A régiek úgy viselték, amint isten teremtette, hogy némelyeknek egész ajkát beárnyolá. Később idomítás alá jött, de azért egész korunkig egy televér magyarnak sem jutott eszébe azt levágni.
A róm. katholikus papokat utánozva a múlt század közepén a protestáns papok is elkezdték volt leberetválni; de az újabb időben kivétel nélkül meghagyták.
A bajusz után a szakáll foglalta a második rangot. Régen a férfiasság kifejezése, mit Nagy Sándor kora puhuló ízlése kezdett beretválni. Tőlek tanulta el Európa, míg a keleti népek, s azok közt mi is, soha nem bírtuk határozottan utánozni.
A dák mint scytha faj szakállosan jön elő Traján(us) oszlopán. Mi is szakállosan jöttünk ki; annyiban mégis már az első századokban Európa ízléséhez látszatunk hajolni, mennyiben, miként a római régibb fiatalság, az áll két feléről két hegyben eresztők le röviden. Így jelennek meg régibb képes krónikáink képei, ily szakállal maradt ránk trencsini Csák Máté szobra a pesti n. [nemzeti] múzeumban.
A török Európába nyomulása s Erdély török védelem (sic!) alá jutása nagy kerek szakállat hozott divatba. Már a mohácsi napok előtt akkora szakállat viselnek, hogy 1524-ben, midőn egy tanácsülés alkalmával Szalkai László esztergomi érsek Frangepán Kristóffal összejött, ennek szakállába kapott, miért ez annak sima arcán vett elégtételt… Ily szakállal jelennek meg pénzeinken fejedelmeink; s köztök a török legnagyobb kegyencze, Bethlen Gábor a legnagyobb szakállal.
E tekintetben szabály, hogy a fiatalság szakállt nem viselt; de mihelyt megházasodtak, mintegy a férfiúi gondok felvétele kifejezésére, azonnal szakállt hagytak. S ezen szokás annyira tartá magát, hogy Apor P. [Péter] feljegyezte, miképp a XVII. században egyedül Béldi Pál nem hordott szakállt, s ő is csak azért, mert tatár rabságban ura gyakran megrángotta, s ekkor felfogadta, hogy ha isten megszabadítja, szakállát áldozatul hozza. S Kemény János mintegy önvádképp hozza fel, hogy már első fia is megszületett volt, s csak akkor hagyta a szakállt.
Bár nagy szakállt viseltek, bizonyos idomítás alatt tarták. Mikor át kezdék engedni a természetnek, annak volt jele, hogy a nemzet elégületlen. Minél inkább nyomta valami elháríthatatlan a nemzet szívét, annál hosszabbra hagyá szakállát. S mivel így viselni nem szerették, ha meghagyták, gyásznak volt kifejezése. Már az őskorban megjegyezték, hogy a nemzet Szent László királyt szakálla meghagyásával gyászolta meg. Perényi Péter, ki a Zápolya-kori köpenyforgató vitézek nagymestere volt, s végre e bűneiért a németújhelyi börtönbe esett, s csaknem végső perczéig ott senyvedett – bújában szárközépig érő szakállt nevelt vala.
(Részlet Kővári László Viseletek és szokások a nemzeti fejedelmek korából című, 1860-ban megjelent munkájából)