Mi lesz a hulladékkal?

Az Európai Unióhoz történő csatlakozás kapcsán elfogadott új törvények szerint 2005-ig az ország lakosságának negyven százalékát, azaz négymillió állampolgárt kell bevonni a csomagolóanyagokra vonatkozó szelektív hulladékgyűjtési rendszerekbe. Ezt az arányt 2008-ra hatvan százalékra kell növelni. Ezeket a számokat a budapestiek bevonása nélkül aligha lehet elérni. A kormány nemrég jóváhagyta a 4-es metró megépítését. A főpolgármester szerint, ha a koalíciós pártok a következő választásokon sikerrel akarnak szerepelni, a beruházásnak mindenképpen meg kell valósulnia. A metróépítés tehát politikai kérdés. A főváros hulladékgazdálkodása viszont nem az. Meg is látszik rajta.
Később kiderült az is, hogy a Főpolgármesteri Hivatal több tíz milliót szentel a metróépítkezést kísérő kommunikációs kampányra. Nos, itt van a bökkenő. Mert – néhány kósza sajtóhíradáson kívül – ki hallott mostanában a fővárosi szelektív hulladékgyűjtés részleteiről? Hosszas előkészítés után, végre, remélhetőleg az év végén, Budapesten is megindul a szelektív hulladékkezelési program. Ennek a kommunikációjára azonban a büdzsében egyetlen árva fillér sincs félretéve.
Bárhol, ahol a világon – de szerencsére van már rá idehaza is példa – ilyen új hulladékkezelési rendszert meghonosítottak, az indulást több hónapos tájékoztató, felvilágosító kampány előzte meg. Azon túl, hogy megindul a rendszer, miről kellene a lakosságot tájékoztatni? Legelőször is arról, hogy egyáltalán miért van szükség a bevezetésére, vagy hogy például a város mely pontjain helyezik el a gyűjtésre szolgáló konténerszigeteket. Hogyan néznek majd ki a konténerek, és pontosan milyen hulladékfajták szelektív gyűjtésére fognak szolgálni? A tervek szerint milyen gyakran ürítik őket? Ki fogja a környezetüket rendbe tartani, és miképpen fogják megakadályozni, hogy a tartályokba nem oda való hulladék kerüljön? Hová kerülnek az összegyűjtött hulladékfajták? Tervezik-e a konténerek tartalmának utólagos válogatását? Lényeges kérdés továbbá, hogy aki igénybe veszi a rendszer, és ezért csökken az elszállítandó hulladéka, csökken-e a szemétdíja? Ha nem, mi fogja a többletmunkára serkenteni? Mivel bizonyára továbbra is lesz hajlandóság a legális hulladékkezelési rendszer kikerülésére; tesz-e valamit a főváros a további illegális hulladéklerakások megakadályozására? Nyílt titok, hogy két kerület egyetlen hulladéksziget elhelyezését sem engedélyezte a területén, állítólag városképi okokból. Mi történik az itt lakókkal?
További kérdések is felmerülnek. Az első ütemben kikerülő száz hulladéksziget kihelyezését az illetékesek kísérletnek szánják. Szakmai körökben is felvetődött, hogy mennyire képes a majdani kétezer szigetből álló rendszert ez a száz megfelelően modellezni. Különösen akkor, ha mint a tervekben szerepel, a város legkülönbözőbb kerületeiben lesznek szétszórva. Lesz olyan kerület, ahol három és olyan is, ahol tizenöt lesz belőlük. Szerencsésebb lenne, ha a majdani sűrűségnek megfelelően, mondjuk például egyetlen kerületben koncentrálódnának a most kihelyezendő – papír, színes és fehér üveg, műanyag és fém gyűjtésére szolgáló – konténerszigetek. Érdemes lenne a főváros lakosságának a figyelmét felhívni, hogy a hulladékudvarokkal szemben (jelenleg 13 van belőlük) a hulladékszigeteknek éppen az az egyik jellemzője, hogy nagyságrendekkel sűrűbben, általában ezer lakosonként helyezkednek el.
A fővárosban valamilyen oknál fogva eleddig a hulladékudvarok létrehozására helyezték a hangsúlyt, holott a két gyűjtési rendszer nem alternatívája egymásnak. A hulladékudvarok általában a ritkábban keletkező, nehezebben gyűjthető hulladékfajtákra szakosodnak: veszélyes hulladékokra, használt étolajra, akkumulátorokra, elektronikai hulladékokra stb. Mivel ritkábban van rájuk szükség, a lakosságtól is jobban elvárható, hogy hajlandó lesz nagyobb távolságot megtenni felkeresésükre, ezért nem is kell olyan sűrűn telepíteni őket. A hulladékudvarok szerepét jól illusztrálja, hogy minden erőfeszítés ellenére a főváros évi félmillió tonnányi kommunális hulladékából hozzávetőleg négyszáz tonna az, amelyet ebben a formában gyűjtenek vissza. Az olyan mindennap keletkező hulladékokra, mint a csomagoló- és újságpapír, a műanyag és fém csomagolóanyagok, valamint az üdítőitalos, boros és befőttes üvegek, ennél jóval sűrűbb, könnyebben elérhető rendszert kell kiépíteni. Ezeket a hulladékszigeteket ezért általában nagy forgalmú helyeken, például bevásárlóközpontoknál szokták elhelyezni. A konténerszigetek számára megfelelő helyet találni tapasztalatot igénylő, szakmai feladat, mivel a szolgáltatást igénybe vevőkön túl a gyűjtést végző szolgáltató gazdaságossági szempontjait is figyelembe kell venni. Ezért is furcsa, hogy a helyszínek kijelölését a kerületekre bízták. Tehát valószínűleg a tanulópénzt is meg kell fizetni. Mindebből talán érzékelhető, hogy ez a hulladékkezelési módszer jóval alaposabb előkészítést igényel. Annál is inkább, mivel a hulladékudvarokkal ellentétben itt a gyűjtőhelyeket közterületen, felügyelet nélkül helyezik el, nincs olyan személy, akitől esetleg segítséget, tanácsot lehetne kérni.
Sikeres működését ezért is kell a megindulását megelőzően komoly, meggyőző, tájékoztató kampánnyal alátámasztani. Nem elég csupán az érdeklődő sajtóra támaszkodni, aktív kommunikációra van szükség. Hiszen a lakosság nem csupán végrehajtó, hanem cselekvő résztvevőként lényeges szereplője a történéseknek. Meglepő tehát, mint említettem, Budapesten minderre sem terv, sem egyetlen forint sincs a program költségvetésében elkülönítve.
A kukás rendszertől, de a hulladékudvarok működési rendjétől is eltérő, gyökeresen más szemléletet igénylő modellről van szó. Ezért szerencsésebb lett volna egy olyan külső céget megbízni a szelektív gyűjtési rendszer megtervezésével és kivitelezésével, amely már rendelkezik ilyen tapasztalatokkal. Ehelyett az ilyen téren tapasztalatlan FKF Rt. kapta meg a feladatot. Ellentmondás az is, hogy a szintén fővárosi tulajdonban lévő hulladékégetőnek viszont a kapacitáskihasználás érdekében az az érdeke, hogy a hulladékot a szelekció és az újrahasznosítás helyett minél nagyobb mennyiségben égessék el.
Ennyi megválaszolatlan kérdés után bizony nehéz bízni abban, hogy sok vidéki településhez hasonlóan végre Budapestnek is rövid időn belül sikerül majd – komolyabb kudarcok nélkül – csökkentenie a lerakandó hulladékát. És ha talán a szelektív gyűjtéssel is lehetne választást nyerni Magyarországon, legalább olyan figyelmet és saját kommunikációs stratégiát kapna ez is, mint a metróépítés.
A szerző környezetvédő