Mi szeretnél lenni?

Illendő társadalmi kötelességünk, hogy ismerősökkel találkozva érdeklődjünk hogylétük felől. Hogy van? Köszönöm, jól. És aztán komolyabb téma hiányában jöhet az időjárás szapulása, kártékony hatásának részletezése. Füllesztő a meleg, de lesz ennek még böjtje. Vagy az öregséggel járó panaszok, mert azok is kéznél vannak. Fáj a derekunk, a fejünk, eső kellene már.
Nem sorolom. Annyi a gond, a panasz, de hát mindenki siet a maga útjára, a villamoshoz, a metróhoz. Értekezlet várja, vagy csak bevásárol.
A fiataloktól meg tanulmányuk eredményéről érdeklődünk. A napokban befutott hozzánk Péterke, a szomszéd tízéves kisfia, a grundról érkezhetett, kihevülten szorongatott a hóna alatt egy labdát. Megsimogattam a fejét. „Mi szeretnél lenni?” – kérdeztem, de választ nem vártam. „És te?” – kérdezett vissza, feldobva a labdát. Nevettem. Aztán amikor elment, töprengeni kezdtem. Nem hagyott nyugton a kérdés. Mikor is volt utoljára, amikor ezt kérdezték tőlem? És íme, most a kilencven évem árnyékában válaszolnom kell. Nem Péterkének, hanem önmagamnak. Változtatni már nem tudok egyre fogyó életemen, de válaszolni talán igen.
Amikor először megformálódott a kérdés, még gyermekkoromban, arról ábrándoztam, ha tanulok, lehet belőlem akár írnok is a községházán. Úriember, mint Pásztor Vince, aki nyakkendőben jár, és vasárnap kártyázik a Csillag vendéglőben. Szegény csóró volt, de gazdag parasztlányt vett feleségül, földje van, tanyája, lovakat tart. Az élet biztos szigetén jár. Felmerült később, hogy pap is lehetnék, de ahhoz nem éreztem hivatástudatot. A legnagyobb úr a faluban akkortájt a jegyző volt. Az orvos kerékpáron járt a betegeihez, néha lovas kocsi érkezett érte a távoli tanyákról.
Mozdonyvezető? Az nem vonzott. Talán inkább egy traktoros keserveit vállalnám. A lányok csodálták őket. Lehetnék mozigépész is, vetődött fel bennem, s akkor minden filmet többször is megnézhetnék. Egész nap csak mozit néznék, nekem volna a legjobb dolgom a világon.
Aztán híre járt, hogy Lindberg átrepülte az óceánt, s ez engem is az elérhetetlen álmok világába emelt. Repülni a világ fölött, fenn a felhők útvonalán, vagy megmászni óriási bérceket, ismeretlen tájakon bolyongani. Kamaszkori romantika!
Olvastam valahol, hogy az ornitológusok a madarakat is megszámlálják néha. Micsoda állás lehetne ez számomra! Elképzeltem magam: fekszem egy réten az illatos fűben, bámulom az eget, a vitorlázó felhőket, és számolom az északról dél felé röpülő madarakat. Semmi más dolgom a világon, csak a madarak röptét figyelni. Húsz gólya, három sas, két tucat keringő fekete holló, aztán egy hápogó kacsaraj riadt vonulása. És senki sem von felelősségre, ha elvétem a számukat. Ez nyugalmas, jó állás lett volna.
Azon is eltűnődtem, ha volna olyan hivatás, amely az emberiség vigasztalásával foglalkozik, azt szívesen vállalnám. Ülnék napos, szép kikötőkben egy kényelmes karosszékben, újsággal legyezném magam, miközben sorra elém járulnának az utasok, akik lekéstek. Vonogatnám a vállam: „Sajnos már elment a hajó! Csak a füstje látszik a távoli horizonton.” A vasútállomások csarnokában is fogadnám a lekésett utasokat. De elmennék kórházakba is vigasztalni, ott lennék a temetéseken, nagy-nagy zsebkendőm lenne, azzal törölgetném a sírdogálók könnyeit.
De ha az elszállt évekre gondolok, eszembe jut, hogy lehettem volna ügynök is, aki jelentéseket küld, titokban megfigyel, beárul, ártatlanokat tömlöcbe, bitófára juttat, hazát árul olcsó pénzért, alakoskodik, aztán eljön az idő, amikor tisztára mossa magát, hőssé válik, a haza megmentőjévé, lehet, hogy az utókor szobrot is emel neki.
Lám, mennyi elszalasztott lehetőség! Képtelen voltam idegkímélő foglalkozást kifogni, olyat, amely megóv ettől a mai öregségtől, félelemtől, bizonytalanságtól. Hiába óvott drága jó anyám, olyan foglalkozást választottam, amely örökös éberséget kíván, amely hajtja, űzi az embert. Rekedtre kiabáltam magam a pusztában, miközben megöregedtem, elfáradtam. Hogy mi szeretnék lenni, Péterke? Megmondom őszintén: már csak emlék.