Minerva madara

Nem könnyű dolog szövetségest választani, ezt tapasztalni fogja George W. Bush az elkövetkező években. A szövetségválasztás talán a geopolitika legszubtilisabb feladata: a szövetség barátságra vezet, márpedig a politikában szinte elképzelhetetlen valódi barátság egy nagyhatalom és egy kis ország között.

A barátság persze érdekközösséggel jár, ennek viszont régi gyökerei vannak – ha vannak. Amennyiben ilyesmi nincs, például Washington és Bukarest esetében, akkor helytállóbb katonai bázisról beszélni, amely természetéből fakadóan felületes, időben korlátozott.
Idézzük fel Szent István roppant nehéz döntését a bizánci nyomás és a Német-római Birodalom között, mely utóbbi együtt járt a katolicizmussal, tehát egy kultúrirányzattal is.
Hozzá kell számítanunk, hogy az istváni döntés meghúzta Európa legfontosabb erővonalait: egyrészt a bizánci, később moszkovita Kelet-Európa, másrészt a Nyugat és annak politikai struktúrája. Ezer évvel az istváni démarche után a vasfüggöny még mindig az eredeti válaszfal szerint rajzolódott, a Balti-tengertől az Adriáig. Most viszont hír érkezik, hogy Amerika belelép egy történelmi ingoványba azáltal, hogy keletebbre tolja az eddigi rendszert, és felveszi személyes szövetségesei közé Lengyelországot, Bulgáriát és Romániát. Nem ismerjük a washingtoni homines novi földrajzi jártasságát, tény azonban, a történelem kimaradt gondolatkörükből – és esetleg távolabbi terveikből. Akármit mondanak egyesek az egyesült Európa tervrajzáról, ennek a konstrukciónak van Washington elleni éle – ha nem is hadászati, de gazdasági és kulturális éle. Az amerikai stratégia ezt biztosan felmérte. Számít arra, hogy az Európán belüli kaotikus állapotok elősegítik majd a kontinens be nem vallott határozatképtelenségét, és hogy a divide et impera! elve érvényesíthető lett Európa térképén.
Mielőtt tehát Európa egyesülése hirdetési szlogenné válna, Washington már tettekben is többfelé osztja a kontinenst. Ez nem egy ideiglenes megoldás Washington jelenlegi érdekeit illetően. Birodalmak könnyen véglegesítik az ad hoc hódítást, a helyi érdekek további terjeszkedést diktálnak térben és időben. Mondhatnánk úgy is, hogy egy bekerülő operációnak vagyunk a tanúi. Ezt végezte el Nagy-Britannia százötven évvel ezelőtt, mikor az ottomán birodalmat kerítette be, és ugyanakkor Oroszországot is figyelmeztette; mutatis mutandis ez történik szemünk előtt, még abban a részletkérdésben is, hogy Moszkva mindig saját érdekszférájának tekintette a Fekete-tenger vidékét, mindenekelőtt Romániát és Bulgáriát. Hogyan fog most Moszkva reagálni, mikor az Egyesült Államok kiegészíti balkáni jelenlétét az új bekerítő mozdulat által?
Az amerikai politikai osztály maga sem képes értelmezni Bush elnök mozgásszabadságát. Nem valószínű, hogy a World Trade Center elleni merénylet az oka mindennek, a nagy ellenoffenzíva már régóta erre mutat. A rejtély megfejtése nem túl nehéz. A megfigyelők számára nyilvánvaló, hogy Washington nem ma kezdte mérlegelni a lehetőségeket. A második világháború befejezése (1945) óta az addig elfoglalt térségek (gyarmatok és a helyi szociális lázongások) megerősítették az amerikai tudatban annak a hitét, hogy bolygónk mondhatni üresen áll egy vadonatúj hegemónia számára. Nem lehetett ignorálni, hogy ami úgy kezdődött, hogy liberté, égalité, fraternité, és úgy folytatódott, hogy fel-fel, ti rabjai a földnek, ne végződjék az új ígéretben ekképpen: demokrácia és fogyasztói társadalom. Emlékezzünk, hogy a Japánnal vívott háború vége felé a csendes-óceáni szigetlakók úgy fogadták az amerikaiak által leszórt tárgyakat, mint az „istenek ajándékait”. Készek voltak felégetni kunyhóikat és szerszámaikat, hiszen az istenek úgyis újat hoznak!
Az amerikai fegyverek most ebbe a kategóriába tartoznak. Mögöttük áll egy gárda, amely nem ábrándozik a történelem mibenlétéről, hanem cselekszik. Addig mondták európai mentoraik, hogy a hatalmat ki kell használni, hogy Minerva madara csak az alkonyban bontja szárnyát (hegeli bölcsesség), hogy most szavukon fogják őket! Mostanában sokat olvasom a görög történészeket, elsősorban Polübioszt. Azt hiszem, hallucinálok! A görög oktat és elmélkedik, a római tettre váltja a szót. Ez történik jó pár évtized óta. Akik manapság a Bush-gárdát alkotják, húsz–huszonöt évvel ezelőtt Machiavellit olvasták „tudományos” felügyelet alatt. A mentorok azt hitték, a dolgok morális oldalát tanítják. De a morálból praktikum lett és a térkép tanulmányozása.
Washington eddig atlanti hatalom volt, egy kibővített Monroe-doktrína letéteményese. Kelet-Ázsia kinyitotta előtte kapuit és kikötőit, de a szigetvilág egy puha médiumnak bizonyult, néhány businessman prokonzul könnyen végezte dolgát. Európa keményebb dió, minden talpalatnyi hely az érdekek keresztútja és történelemtől súlyos. Így nem várta el senki, hogy Amerika az eurázsiai földmassza szívébe, Szerbiától Afganisztánig hatol be. Ez volt Nagy Sándor útja, és a makedón király nem felejtette el, hogy útközben istenné koronáztassa magát. Nem ismerjük George W. Bush belső gondolatait…