Napnyugta Mihácson

Magyarország – vagy ahogy törökül máig nevezik: Madzsarisztán – a Mohamed próféta mekkai zarándoklata utáni 946. évben került az „igaz hit” tartós uralma alá. Felőlünk nézve a Krisztus születése utáni 1686. esztendőben szabadult meg tőle, ám mindkét időszámítás szerint 145 évig volt keresztény országunk az iszlám vallást követő világbirodalom része.

És bár a legnyugatibb fekvésű tartomány volt, akkor már hat évszázada beágyazódva az európai kultúrközösségbe, az eltelt másfél száz év mély nyomokat hagyott rajta. A XVI. századi török történetíró így látta „nemzeti nagylétünk nagy temetőjét”, az 1526. augusztus 29-i mohácsi ütközetet: „A padisah azután, Ludivikusz király trónra lépésének tizedik évében, egy nap szerencsés órájában, a legmagasztosabb teremtő őfényességének jóváhagyásával és a próféta csodatételében bizakodva elhatározta, hogy a hitetlen ellenség zsarnokságát ebből a világból kiirtja. A győzedelmes hadsereg elindult Budin székesfőváros felé. Eközben Ludivikusz király is megszámlálhatatlan nyomorult katonaságot gyűjtött össze, és azonnal felkerekedett, és megfontolatlanul szembeszállt az iszlám padisahjával. A Mihács városa néven ismert helyre ért, és tábort ütött. Eközben a padisah is megszámlálhatatlan igazhitű seregével az említett helyhez érkezett. Irgalmatlanul kardot rántva, késedelem nélkül rárohantak a hitetlenek seregére, és megkezdődött a csata. Azon a napon világos reggeltől napnyugtáig a hitetlenek szemének szűkké tették a világot. Végül is a megsemmítő király (azaz: Allah) segítségével az átkozott hitetlenek seregét legyőzték, és ezzel az iszlám lett a győztes és győzedelmes. A hitetlenek katonáit kardélre hányták. Azután a padisah visszatért székhelyére, szultáni trónjára ült, és megpihent” (Madzsar tarihi – A magyarok története. Bp., 1982).
Valljuk be, a mi szívünkhöz közelebb áll a magyar–török viszály Gárdonyi Géza-féle regényes leírása. Azt azonban nem árt tudni, hogy a szulejmáni birodalom hite és felfogása szerint mi, magyarok a kereszténység alatt senyvedő régi rokonaik volnánk, akiket meg kellett szabadítani a gyaur (hitetlen) Habsburgok uralmától.
Buda 1514-es török „felszabadítása” után mindazonáltal kő kövön nem maradt magyar földön. A hódoltság területén bevezették a katonai közigazgatást, az épületek – várak, kolostorok, templomok – a távoli helyőrség szolgálatára lettek rendelve. A várakat megszállták, az út menti klastromokból kaszárnyák, szerájok lettek. A keresztény liturgia helyébe a mohamedán szertartás lépett, a megszokott harangszó helyett a müezzin óbégatása verte fel a csendet. Ennek megfelelően alakították át a templomokat, kápolnákat: imatermeket rendeztek be bennük, délkeleti sarkukban mihrabfülkével. A tornyok helyébe minaretek épültek. „A mohamedán ezán (imára hívás) hangzott Buda vára 40 mecsettornyáról” – írja Germanus Gyula. Az iszlám világának avatott ismerője megjegyzi, hogy „hadászatilag legyőzhetetlenek voltak a törökök, de a kultúrában egy lépést sem haladtak előre, sőt még azt a színvonalat sem tudták elérni, amelyet az arabok és a perzsák 500 évvel azelőtt elértek” (Gondolatok Gül Baba sírjánál. Bp., 1984).
A legismertebb hazai építészeti emlékeik Pécsett láthatók: a Széchenyi téren álló, török mecsetté átépített Szent Bertalan-templom, három további dzsámi a belvárosban, egy türbe és a tettyei derviskolostor maradványai. Székesfehérvár, Esztergom, Eger és Buda középkori egyházai mind Allah és a próféta dicséretét szolgálták, a pesti Belvárosi templomban most is megvan egy gótikus kápolnából kialakított imafülke. Szigetváron és Baranya megye több helyén láthatók középkori templomokban török kori átalakítások, a Kapos völgyében fekvő Törökkoppányban a plébániatemplom sekrestyéjében maradt fenn rituális fürdés céljára épített török kút.
A hódítók új mecseteket is emeltek. Legépebben – a pécsi Jakováli Hasszán-dzsámi mellett – Malkocs-bej mecsetje maradt meg Siklóson, de többé-kevésbé megőrződtek a szigetvári Szulejmán-mecset és ugyanott a korániskola részletei is. A minaretek közül a legismertebb s egyben a legmagasabb az egri Kethüda-dzsámié, Pécsett e karcsú tornyok két szép példánya látható, és Érd város Ófalu részében is áll egy minaret Hamza bég elpusztult dzsámija mellett.
A Dunával párhuzamos hadi út mentén két toronyszerű török erőd maradt fenn, Dunaföldváron és Szabadbattyánban, a bátaszéki ciszterci kolostor is várként szolgált. A legeredetibb és (számunkra) legfontosabb mohamedán épületek mindazonáltal a fürdők. Paradox módon éppen a természetes gyógyászat, a fürdőkultúra, általában a higiénia területén mutattak többet a megszállók a középkori piszkosságban megragadt európaiaknál. A híres budai termálfürdők – a Rudas, Rác, Király és Császár néven ismertek – vagy az egri gőzfürdők jócskán túlélték a török világot, ma is a gyógyulni és felüdülni vágyókat szolgálják. Az építmények a jelenkor szakmai elismerését is kivívják életkorukat meghazudtoló tartósságukkal, fejlett statikai megoldásaikkal. Megemlítendők még a hódoltság korának további fontos műszaki létesítményei, a víznyeréssel és -továbbítással kapcsolatos „műtárgyak” – kutak, medencék, vízvezetékek –, valamint a hidak. Zsámbékon a török kút mellett jókora, szépen falazott medence látható, 1882-ben bontották le a szegedi vár hatalmas XVII. századi víztornyát, Vác belvárosába ma is a hét kilométerre lévő Vácdukáról vezeti be a friss forrásvizet egy török kori fedett vízvezeték. Főleg a Dunántúlon áll néhány jellegzetes formában boltozott kőhíd, amelyek vélhetőleg török mérnökök munkái. A Veszprém megyei Kisdörgicse szélén látható egynyílású öreg híd is közülük való lehet.
Kevesen tudják, hogy Szulejmán szultán udvari főépítésze, Szinán – aki többek közt a sztambuli Kék mecsetet, az edirnei Szulejmánie-dzsámit és az elpusztított mostari hidat tervezte – Magyarországon is tevékenykedett. A 101 évet élt mester készítette 1566-ban a Szigetvár ostroma idején meghalt szultán szívét befogadó türbét. A budai Rózsadombon álló Gül Baba-türbéről pedig annyit illik tudni, hogy az 1541-ben Budán meghalt, szentként tisztelt korántudós sírja az iszlám világvallás legnyugatibb zarándokhelye.
„Annyi templomromot sehol sem találunk, mint a mohamedán tartományokban – írja Goldziher Ignác egyiptomi benyomásai alapján –, pedig e jelenség annál bámulatosabb, ha tekintetbe vesszük, hogy ezen romba dőlt épületek oly vallásnak szolgáltak, amely még mindig él és uralkodik” (Az iszlám. Bp., 1980). Az orientalista tudós arra a következtetésre jut, hogy a mozlim hitet régóta követő népek kevésbé tartják fontosnak a külsőségeket, vallásuk materiális-technikai kellékeit, mint puszta személyes-lélektani kötődésüket istenük és a próféta tanításaihoz.
A Magyarországon másfél évszázadig jelen volt iszlám főleg rombolt, de legalábbis mindent pusztulni hagyott, amire nem volt szüksége, ami idegen volt tőle. Amit építettek, ugyanígy járt: előbb az európai zsoldoshadak, majd a keresztény kultúra szinte minden rossz emlékű török „hagyományt” eltüntetett. Meggondolandó, hogy mi élte túl eddig, és mi élheti még túl a mi korunkban a legutóbbi „keleti kultúra” és idegen „hitvilág” kitakarodását hazánkból, nem száznegyvenöt, de „csupán” 45 év múltán. De ez már egy másik történet.