Nincs már rokon, nincs már magyar

Székelykevénél délebbre nincs már magyar település. Színtiszta magyar falu pedig végképp nincsen. Székelykevét ugyanis – eltekintve az elmagyarosodott katolikus bolgároktól – kizárólag magyarok lakják. Illetve székelyek, mint a falu neve is elárulja. De hogyan kerültek a székelyek a „Lentség” leglentibb csücskébe, Belgrád környékére, Pancsovához, Kevevárához (Kovin)?
Bukovinából települtek ide, ennek éppen százhúsz esztendeje. Az öt bukovinai faluból – Hadikfalváról, Andrásfalváról, Fogadjistenről, Istensegítsről és Józseffalváról – érkező családok az akkor barátságtalan vidéken hozták létre – kincstári segítséggel – a ma is létező három falut: Székelykevét, Hertelendyfalvát és Sándoregyházát. E három falu sorsa különbözőképpen alakult e százhúsz év alatt, legszerencsésebb talán Székelykeve volt, amelynek leginkább sikerült megőriznie magyarságát, kultúráját, féltett hagyományait, sajátságos életmódját, szokásait, mentalitását, humorát, észjárását, ami egyébiránt mindhárom falu lakosságát jellemzi s különbözteti meg környezetétől. Hertelendyfalvát bekebelezte a terjeszkedő Pancsova, Sándoregyháza magyarsága pedig alaposan megfogyatkozott, s már nehezebben áll ellen az asszimilációnak. Bukovinai székelyeknek vallják magukat még most is, s erősen tiltakoznak a csángó megjelölés ellen. Mert tulajdonképpen csíkiek.
Mindez magyarázatra szorul: azért csíkiek, mert a csíki Madéfalváról menekültek az 1764-es veszedelem idején, s azért ragadt rájuk csángó megnevezés, mert Moldvában találtak menedéket, s az ottani csángókkal éltek egy ideig együtt. Moldvából költöztek aztán Bukovinába, a Szucsáva völgyébe, az Ötfalu néven is ismert településegyüttesbe. Innen rajzottak ki aztán Magyarország felé, mert „haza akartak menni”. Az első kirajzás az al-dunai volt (akkor ez a vidék Magyarországhoz tartozott). Ám Magyarországot csak egy időre találták meg. Trianon után ismét kívüle maradtak. A bukovinai székelyek sorsa – a későbbi telepítések tragikus története – nem ismeretlen már a magyar közvélemény előtt.
„Bukovina, édes haza, ott terem a nagy pityóka”, éneklik még ma is Székelykevén azok is, akik csak a megszépített elbeszélésekből ismerik az „édes hazát”.
Ám most személyesen is meg akarták ismerni. A telepítés 120. évfordulója alkalmából elhatározták, hogy kerékpártúrát szerveznek az elődök nyomában. Huszonhárman indultak neki július 23-án a hosszú útnak. Gépkocsikkal, minibusszal mentek Bukovinába, hogy onnan kerékpárral tegyék meg hazafelé azt a több mint ezerkétszáz kilométert pontosan azon az úton, amelyen eleik is jöttek. Előttük idősebbek jártak arra busszal ugyanattól a szándéktól vezérelve: hogy megismerjék a dédapáik által sokszor visszasírt falvakat.
Pontosan tudták a fiatalok is, az öregebbje is, hogy az a mesebeli Ötfalu már nincsen, akkor megszűnt, amikor azok is eljöttek onnan, akik a későbbi telepítések során indultak a vágyott Magyarországra. Csalódás várna azokra, akik a nagyapák által továbbmesélt történeteket, helyszíneket próbálnák azonosítani, hiszen azokban a falvakban, amelyeknek a magyar nevét a mai helyi lakosság ki sem ejti a száján, nincs már rokon, nincs már magyar. Nincs senki sem, aki át tudná érezni, mit keresnek ezek az emberek a távoli idegenben.
Madéfalván – ahol a veszedelem emlékművénél koszorúzott a kis különítmény – még a „mieink” fogadták őket nagy szeretettel. De nem volt barátságtalan a fogadtatás a bukovinai falvakban sem. Az egykori magyar falvak román lakossága egyszerű és barátságos ember, aki azokban a templomokban imádja most más rítus szerint az Istent, amely templomokat a most ide látogatók ősei hagytak oda. Egy az Isten. Néhol még megmaradt az oltárkép, másutt ugyanaz a szószék, megvan a mellékoltár. Igaz, Fogadjistenben már templom sincsen. Andrásfalván szintén hiányzik a nagyobbik, katolikus templom. De megvan a volt református. Kevés már a déd- és ükapák százhúsz év előtti életének a nyoma. A gyökerek mind kiszakadtak. Ami újan sarjadt, az már idegen. De számukra sem tűnik idegennek a gyönyörű táj, amely – csak most értették meg sokan – hiányzott azoknak az embereknek, akiknek a sík rét volt szokatlan, amelynek csak peremén látták a szendrői hegyeket a Duna túloldalán, odaát Szerbiában. „Bukovina mit vétettem, hogy tebenned nem élhettem”, hangzott a dal.
Július 26-án vágott neki a kerékpáros csapat a hosszú hazafelé vezető útnak, s ereszkedett alá Erdélybe, hogy Beszterce, Dés, Kolozsvár, majd – Erdélyt elhagyva – Nagyvárad érintésével, s a határt átlépve Debrecenen, Szegeden át két hét alatt – augusztus 10-éig – megjárja telepes őseik útját. Akkorra várták ugyanis ünnepséggel Székelykevén a bukovinai kerékpáros „zarándokokat”. Ez idő tájt, Szent István napja előtt ugyanis általában már ünnepi a hangulat a faluban. Augusztus 20-án van a templombúcsú, s ilyenkor látogat haza minden külföldre – Nyugat-Európába, a tengerentúlra, vagy csak ide az anyaországba – kivándorolt vagy az ország más vidékére költözött székelykevei.
Tisztelgés az elődök előtt. Ezt is jelentette a bukovinai út. Ám a szépséges táj, az erdélyiek és az anyaországiak vendégszeretete, a számos látnivaló, a feledhetetlen találkozások mindenütt, ahol megfordultak, ugyancsak bőségesen kárpótolták a kerékpározókat a fáradságért. A hányatott sorsú közösség ezzel a figyelem övezte jubileumi kerékpártúrával is kinyilvánította, büszkén vállalja múltját, amiből további erőt meríthet a megmaradásáért folytatott harchoz a kisebbségi lét mindig nehéz körülményei között. Mint tette is évszázadokon át.