Nyári órák

A parlagfűre, egyéb gazokra, ritka növényekre nem vagyok allergiás, viszont szervezetem a megszokottól eltérően, túl érzékenyen reagál egyes italokra, például a tejre és az öszszes szeszre. Beleértve a sört is, ezt hangsúlyozom, mert egyesek szerint a sör nem is tartozik ebbe a kategóriába. Sörérzékenységem megér egy kis életrajzi visszatekintést. Anyám szerint úgy hároméves lehettem, amikor egy nyíregyházi kerthelyiség asztalánál ülve szüleimmel, óvatlan pillanatban két kézzel megmarkoltam az apám előtt várakozó félig telt söröskorsót, és jó nagyot húztam belőle. Ők persze köpni-nyelni nem tudtak, aztán nevettek az egészen, de máig emlegetik az esetet. A sört később is előszeretettel fogyasztottam, egészen addig, amig ki nem tört rajtam az allergia. Most, ha egy kortyot is meginnék, ami persze meg se fordul a fejemben, botrányos reakciókat váltana ki belőlem és beteges túlérzékenységet.
Van aztán még fémallergiám is, ami enyhén arisztokratikus hangulatba szokott ringatni, és szinte mindig nyáron jön ki rajtam. A nemesfémekre, ezüstre, aranyra nem vonatkozik, de bőröm minden egyéb fémmel érintkezve égő, viszkető kiütésekkel válaszol. Sokáig tartott, amíg rájöttem, mitől van ez. Jó pár nyáron át olyan sebes lett a fülem a beléaggatott rissz-rossz bizsuktól, hogy szégyen volt emberek közé mennem. Mivel otthon sem ülhettem örökké, újabb klipszekkel próbáltam eltakarni a csúfságot. Az eredményt el lehet képzelni. Mire tavaszra újra emberi fület viseltem, kezdődött az egész elölről. Hiába tudtam ép ésszel, hogy életveszélyes fülbevalót hordanom, újra és újra próbálkoztam.
Jó ideje nem hordok fülbevalót, mert az aranyat nem szeretem, nekem való ezüstöt meg még nem találtam. Ki kell várnom a megfelelőt.
Érdekes, hogy karórám nikkel hátlapjára nem gondoltam mint veszélyes tényezőre, tavaly nyáron vettem észre először, hogy apró, piros foltok jelennek meg a csuklómon, ott, ahol az órával érintkezik. Télen ez nincs. Így aztán már második nyaramat töltöm fenséges óranélküliségben. Vagyis időn kívüli lebegésben.
Lehetséges, hogy allergiám nem is a fémekre, hanem az időre vonatkozik? Különösen a mostanában kitörő mediterrán nyarakon nem tudom elviselni az időt, vagyis az órát a karomon. Nem sokat vacakolok azzal, hogy a táskámban hordozzam, mint ez első pillantásra ésszerű lenne, egyszerűen kihasználom az édeni állapotot, és az idő fölé helyezem magam. Ahogy azt a nagy keleti bölcsek már rég megállapították, minden bajunk okozója az idő. Vagyis a sietség. Sietünk, odaérünk-e? Le ne késsünk. Örökösen rohanunk. Pedig ami nem vár meg, az nem is fontos annyira.
Ha én tudok várni, más is tudjon. Nincs órám, nincs rám erőltetett idő, megyek a magam ritmusában. Sokkal boldogabb vagyok azóta.
Lazább, könnyedebb. Például soha nem utasítom vissza ingerülten a nekem nyújtott reklámcetliket, simán átveszem őket, még mosolygok is. Fémallergiám az egyszerű kellemetlenségből filozófiai jelentőségű és kozmikus távlatokat nyitó életformaváltássá mélyült. Nemcsak az órák szüntek meg hamarosan, hanem a napokat is csak sejteni kezdtem. Ha nem megyek dolgozni, alighanem vasárnap lehet. Ha viszont a Kossuth rádión meghallom a BBC-híradót, és elkezdek cihelődni, valószínűleg elmegyek a munkahelyemre. Ott eltöltök egy kis időt, aztán sétálok egyet, még haza sem sietek úgy, mint amikor karóra van a kezemen. Otthon aztán a telefonok úgyis figyelmeztetnek az idő létezésére. Hol voltál, mért nem jöttél, mikor jössz, mit csinálsz stb. Mind-mind az óra átkozott követelései. Meg persze a szeretteimé. Hiszen más oldalról megvilágítva, az idő a legdrágább kincsünk. Akire és amire áldozunk belőle, az fontos nekünk. Saint-Exupéry írja A kis hercegben: „Az idő, amit a rózsádra vesztegettél, az teszi olyan fontossá a rózsádat.” Hát igen. Arra inkább nem is gondolok, hogy az én rózsám most merre lehet. Akire olyan sok időt vesztegettem. De az órákon túli lebegésben ez sem fáj annyira. Nem beszélve arról, hogy milyen hibátlanul szép, egészséges a bőr a csuklómon. És mintha az arcom is simább lenne. Az óra mellőzése jobb, mint egy fiatalító arckrém. Mellesleg olcsóbb is.
Mindig tudom, majdnem percre pontosan, hány óra van. Sajnos olyan sok időt töltöttem már el karórával, hogy nincs is szükségem rá. Az óra bennem van, nem tudom kivenni onnan. Tudom, mikor van sziesztaidő, olyankor nehezen tudom tartani a fejem, szabályosan kókadozom, mint a szomjazó növények, hiába iszom literszámra a vizet, kapkodom a szőlőcukrot, bárhol legyek is, déli tizenkettőtől délután négyig követeli szervezetem a hűvös szobában eltöltendő tétlenséget. Csakhogy a munkahelyemen ezt hiába mondanám a főnökeimnek. Hiába kaptam hát ezt a fantasztikus lehetőséget, a fémallergiát életem megváltoztatására. Esélyem sincs, sajnos. Aztán meg jobb nem is gondolni rá, vészesen közeleg az ősz. Mit az ősz! A tél…
Jaj, istenem! Amikor már semmi észérvem nem lesz a karóra mellőzésére. Újra sietek majd, úgy bizony, mint a mérgezett egér. Mint mindenki körülöttem… Ráadásul a csúszós úton.