Örömtánc

Ha valaki élőben látta fellépni a Rolling Stonest soros világ körüli turnéjának valamelyik állomásán, eldobhatta a bandáról szóló sajtóhíradások közhelyeinek szótárát. Persze akik a négytagúra zsugorodott csapat és gigantikus udvartartása elé járulnak, aligha e tudósításokból szerezték ismereteiket, benyomásaikat a megszakításokkal negyven éve (!) a csúcson lévő zenekarról.

Számukra a Rolling Stones nem egyenlő Mick Jaggerrel, s az együttesről végképp nem a szövegíró-énekes valóban regényes, a bulvársajtót hosszú évtizedek óta állandó témával ellátó magánélete jut eszükbe. Őskövületek, rocknagypapák, a beatkorszak nagy túlélői – az efféle fantáziátlan címkézés csak a Stones-jelenség lényegéről tereli el a figyelmet. Erről persze Jagger is tehet, hiszen ő mondott olyasmit nagyjából az özönvíz idején, hogy nem szeretné negyvenévesen is a Satisfactiont énekelni. Vasárnap Prágában, a hatvanadik születésnapja utáni napon rendezett Rolling Stones-koncert ráadásszáma természetesen éppen a Satisfaction volt, de aligha emlékezett akkor bárki is az egykori aranyköpésre.
Emlékek, asszociációk, gondolatok áradata zúdult a hétvégéjét a cseh fővárosban a nagy koncert lázában töltő, Magyarországról érkezett mezei Stones-rajongóra. A kis motelszoba ablakából, ahol megszálltam, annak a hatalmas stadionnak a szépséges háztetők mögül kiemelkedő reflektoraira láttam rá, ahol tizenhárom éve életem első Rolling Stones-buliját élvezhettem végig a zuhogó esőben. Akkor, 1990 nyarán valóságos népvándorlás indult tőlünk (is) Prágába, akkor is Havel elnök volt a vendéglátó, s vagy százezer közép-európai járta felszabadult örömtáncát az éppen kimúlt kommunizmus romjain. Keith Richardsékat időközben még kétszer láthattam élőben, Prágába most tértem vissza azóta először.
Az élmény mellbevágó. Ha magyar, különösen pedig budapesti az ember, a csodálat, egyszersmind a tehetetlen düh érzése fogja el a cseh fővárosba érkezve. 1990-ben nagyjából hasonló adottságokkal, kulturális háttérrel, múltbéli terhekkel startolt Prága és Budapest, ma pedig leírhatatlan a különbség. Élhető közép-európai nagyvárosba érkeztem a világvárosról ábrándozó elme testet öltött rémálmának színteréről. Abba a városba, ahol emlékhelye van a diktatúra ellen önkéntes tűzhalállal tiltakozó hősnek, az egyetemista Ján Palachnak. (Nálunk vajon hányan ismerik a magyar Palach, Bauer Sándor nevét?)

De vissza a Rolling Stoneshoz! A több mint kétórás műsor volt a legletisztultabb, legegységesebb azok közül, amelyeket eddig láttam-hallottam. A Stones állócsillag, egymaga fele a rockteremtésnek, ilyen gazdag életművel a háta mögött most már nem nyomasztja az újítás kényszere. Prágában egyetlen újabb – egyébként kiváló – szerzemény és egy-két ritkábban játszott csemege mellett a produkciót a legismertebb számok uralták. A csapat zenei világa ennél persze jóval gazdagabb, ezt a negyven év termését ismerő rajongó pontosan tudja. (Miként azt is, hogy Jagger nemcsak énekesként, showmanként, hanem szövegíróként is figyelemre méltót alkotott.) A látványelemek most inkább kiegészítették, aláfestették a zenei show-t, az elképesztő technikai apparátus nem nyomta el a lényeget: Mick Jagger hangját és ma is fékevesztett színpadi táncát, a zeneszerző Keith Richards jellegzetes gesztusokkal kísért fantasztikus gitárjátékát, Charlie Watts hatvankét (!) évesen is precíz dobolását és a fiatalabbik, alig ötvenöt éves gitáros, Ron Wood játékos előadásmódját. A közreműködők közül mindenképpen említést érdemel a döbbenetesen gyönyörű hangú énekesnő, Lisa Fischer, aki mellett számos, szólóban világsikert arató popdíva szégyenkezve elbújhatna. A Rolling Stones töretlen sikere nem a zenekar körüli hírverésben, a sztárallűrökben és a máig dagadó botránykrónikában keresendő, hanem egyszerűen abban, hogy a műfajban ez a csapat alkotta a legnagyobbat. Nem elég, hogy sokszor a szó fizikai értelmében is túlélték pályatársaikat (a fiatalon elhunyt, ugyancsak káprázatos tehetségű Stones-tag, Brian Jones Hendrix, Joplin és Morrison társa a beatlegendák mennyországában), de ma is a csúcson vannak. Koncertjük nem megroggyant, kiégett sztárok nosztalgiafellépése; aki Prágában látta őket, abban sem biztos, hogy a mostani az utolsó turnéjuk. Akit már húsz–huszonöt éve a múlt darabjaként próbáltak elparentálni, és még mindig óriási tömegeket mozgatnak meg a fellépései (ráadásul rajongótábora most már szinte minden korosztályt felölel), az valószínűleg maradandó értéket hozott létre, az örökkévalóság egy darabját birtokolja.
Prágában vasárnap egyszerre adott randevút a közép-európai Stones-rajongónak a történelem és a személyes múlt. Rocklegenda jelen időben. Nem tudom, a fiúk mit éreztek ebből, de csaknem százezren tizenhárom év után mintha ismét felszabadultan tudtunk volna örülni a visszaszerzett szabadságnak. Onnan nézve úgy látszott, minden a helyére került.