Pankrátorok

Ronald Reagan is filmszínészként kezdte, így lett belőle kétszer kaliforniai kormányzó, majd az Egyesült Államok elnöke. Arnold Schwarzenegger osztrák származása miatt elnökségre a jelenlegi törvények szerint nem pályázhat, arra azonban minden esélye megvan, hogy a kampánynak álcázott kaliforniai cirkuszban ősszel elvigye a pálmát. Showbusiness és politika ekképpen talál ismét egymásra Kaliforniában.

Beszámolók szerint a Terminátor kihívói közül egyedül Cruz Bustamente alkormányzónak van még esélye a győzelemre, a többiek – mint például Larry Flynt, a „Provokátor”, a görénytartás mellett kampányoló rendőr, a dús keblű fotómodell, a polgárjogi aktivista vagy a tizedik ikszében járó hölgy – egyszerűen csak bohóctársak. Bustamentéról azonban, aki önerőből emelkedett munkássorból a kormányzóhelyettesi székbe, már csak azért is kár volna megfeledkezni, mert a Los Angeles Times felmérése szerint a mexikói származású jelölt – rácáfolva a korábbi adatokra – 35:25 arányban vezet Schwarzenegger előtt. Az ő szerepe ráadásul felértékelődhet az elspanyolosodó Kaliforniában.
A tét most nem kevesebb, mint az Egyesült Államok leggazdagabb és legtöbb szavazóval rendelkező államának irányítása. A jól megrendezett komédia mögött tehát ott áll a szürke politika, igazolva Jesse Ventura felvidéki származású, pankrátorból lett független minnesotai kormányzó szavait, miszerint az igazi kemény világ nem az akciófilmekben, hanem a politikában várja az átnyergelőket.
Az „utolsó akcióhőst” futtató, dörzsöltebb republikánusoknak valószínűleg nagyon is tetszik a színész karrierjének ilyenfajta módosulása, hiszen úgy gondolják, az összes kaliforniai őrült rá fog szavazni. Schwarzenegger győzelme esetén a franciaországnyi gazdasági erővel rendelkező állam nemcsak hogy kicsúszik a demokraták kezéből – jókora lendületet adva a republikánusoknak a közelgő választásokhoz –, hanem a politikához mit sem értő, ám népszerű kormányzón keresztül Washington szürke eminenciásai könnyedén mozgathatják a szálakat. Igaz ez annak ellenére is, hogy sok visszafogottabb republikánusnak nem Schwarzenegger, hanem a korábbi kormányzóválasztáson alulmaradt Bill Simon a kedvence.
A nevéhez mérten szürkének tartott Gray Davis leváltása érdekében valóságos kis népmozgalom indult, így aztán a választás kiírásához szükséges kilencszázezer aláírásnak mintegy kétszerese gyűlt össze. A hadjáratot a gépkocsitolvajból lett autóriasztó-gyáros s abból dollármilliomossá vált Darrell Issa republikánus kongresszusi képviselő indította el, aki nem sajnált másfél millió dollárt beleölni a kampányba. Issa végül mégsem lett jelölt, mozgalma nyomán azonban országszerte felfigyeltek a Davisszel szembeni nagyfokú elégedetlenségre.

Davisszel ellentétben Schwarzeneggert imádja a média. Szinte az összes angolszász újság és televízió naponta foglalkozik vele, s bármennyire átüt is olykor a kritikus hangvétel a híradásokon, a rendszeres szereplés előbb-utóbb meghozza a sikert. Közben sokakban megfogalmazódik a kérdés: mekkorára dagadhat a média és a szórakoztatóipar hatalma, van-e joga arra, hogy ily módon befolyásolja több tízmillió ember jövőjét? Már az akcióhősnek a politikai életbe való berobbanása is igen furcsára sikeredett. Schwarzeneggerről jó ideig tudni vélték: mégsem indul a megmérettetésen, és sokan visszalépése bejelentését várták. Jay Leno esti show-műsorában aztán kiderült, mindennek épp az ellenkezője igaz, a színész az orránál fogva vezette kampánystábját. Az esemény súlyának érzékeléséhez érdemes belegondolni, miként fogadnák a magyar választók, ha a parlamenti választások idején a két legnagyobb párt miniszterelnök-jelöltje mondjuk a Fábry-féle Esti showderben jelentené be, hogy ringbe száll-e, vagy sem. Amerikában viszont ez nem okozott gondot, sőt akik eddig kételkedtek benne, most azok is megbizonyosodhattak róla, hogy Schwarzenegger egy politikusi tulajdonságot kitűnően elsajátított: hazudni tud. A schwarzeneggeri taktika egyébként is igen érdekes. Folytonos öndicséret helyett a Terminátor nyíltan beszél arról kampányában, hogy korábban kipróbálta a marihuánát, használt szteroidokat, támogatja az egyneműek kapcsolatát, noha ő maga nőfaló, szigorítaná az önvédelmi fegyverek tartását, apja – Gustav Schwarzenegger – náci volt, s hogy ő ötvenhat évesen, bizony, már kétujjnyi hájat növesztett. A „szívhez szóló” gondolatok nyomán a kaliforniaiak ma már tömegesen skandálják az utcán a biztató szavakat: „Arnold, iktasd ki Davist!” A bizalmat mindezen túl a filmcsillag – egyébként kitűnően felépített beszédeiben – rendszerint még azzal a kijelentésével is meg akarja nyerni, miszerint olyan sok pénze van, hogy lehetetlen megvesztegetni, a dollármilliók már nem érdeklik.
Egyesek számára viszont igencsak sokat hozhat a konyhára, részben ezért is kerülhetett az izompacsirta jelölt megannyi neves magazin címlapjára, vezető hírcsatornák műsoraiba. A „muszklik mögött megbúvó értelem” után kutakodó Time magazin nemrég például az „Ahhnold?!” feliratot helyezte a címlapján mosolygó színész elé, utalván ezzel Schwarzenegger huszonöt évnyi kint tartózkodás után is megfigyelhető gyengeségére, miszerint csak az akciófilmekre jellemző tőmondatok szintjén beszéli tökéletesen az angolt, mindennapi beszédében a mai napig erős a német akcentusa. A magazin csípős megjegyzése szerint az amerikai politikai életben Henry Kissinger óta nem volt tapasztalható az az erős „mittel-európai” hanghordozás, amelyet Schwarzenegger ismét felelevenített.
A Los Angeles Times publicistái viszont abban értenek egyet, hogy a színpadias kaliforniai választás mérföldkő Amerika életében. Mint megjegyzik, mára meghozta gyümölcsét a politika és a szórakoztatóipar évtizedek óta megfigyelhető kacérkodása, s a „kizárólag a szabadság hollywoodi mítoszával kampányoló” Schwarzenegger színre lépésével a két „műfaj” ténylegesen egymásra talált.
A kormányzóválasztás mindamellett kedvezett a kényes helyzetben lévő médiának és rajta keresztül a republikánus kormányzatnak, hiszen az izgalmas kampány kitűnő alkalmat szolgáltat arra, hogy elterelődjön a figyelem az egyre problémásabb iraki krízisről vagy a gazdasági recesszióról. A nagy áramszünetről nem is beszélve. Érthető tehát, miért cél a politika komolytalanná tétele. Rövid távon Bush elnök valószínűleg hasznot húz ebből az eseményből. A washingtoni játszmáknak teret biztosító manipulációs gépezet hosszú távú hatékonysága azonban korántsem ennyire biztos, hiszen egyszer talán a kaliforniaiak is rájönnek, milyen magas árat fizettek az ingyencirkuszért. S a keserédes amerikai pite csúnyán odaég.