Fekete István: 1945. április 4-ét írjuk. Azt a napot, amelyet évtizedekig a „felszabadulás napjaként” ünnepeltettek velünk.
Földesi Margit: Április 4-e nem pontos dátum, ugyanis nem ezen a napon fejeződtek be a harcok Magyarországon. Valójában április 13-ig tartottak az összecsapások. A kérdésben – ha jól érzem – burkoltan benne van a megszállás, illetve a felszabadítás problémaköre is. Itt a dolgot ketté kell választani. A különböző sorsú emberek nem egyformán élték meg ezt a helyzetet. De az egyéni átéléstől függetlenül Magyarországot a szovjet hadsereg megszállta. Hivatalos iratokban egyébként a békeszerződés aláírásáig a szovjet vezetés is megszállónak minősítette saját hadseregét. Ami a forgatókönyvet illeti, úgy vélem, a szovjet vezetés tudta, mit akar, s ennek megfelelően politizált. Ezt bizonyítja az is, hogy az ő segédletükkel már 1944 decemberében megalakult egy ideiglenes nemzeti kormány. Ezt – nem elhanyagolható módon – már a szovjet akaratnak megfelelően hozták létre, és csak olyan emberek lehettek a tagjai, kiknek személyét a Szovjetunió elfogadta. (Köztük polgári politikusokat is.) A következő fontos dátum, amely nemzetközi jogilag meghatározta Magyarország helyzetét, az 1945. január 20-án aláírt magyar fegyverszüneti szerződés volt. Az egyezmény 18. cikkelye felállította a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot, amely szovjet vezetés alatt állt, Klement Jefremovics Vorosilov marsall elnöklete alatt. Magyarországon más nem történhetett, csak az, amit a SZEB és ennek közvetítésével a szovjet vezetés akart. Tehát világosan látni kell azt, hogy a Vörös Hadsereg mellett volt egy olyan jogi szerv, amely a „hogyan tovább” helyzetekben, ha kellett, beleszólt az események formálásába, és a Szovjetunió akarata szerint alakította Magyarország történelmét.
Varga László: Magyarország és a magyar nép az egyéves kegyetlen német náci megszállás alatt valamit nagyon megtanult. Nevezetesen, hogy minden káros idegen eszmét elutasít magától. Elég volt a káros, idegen eszmékből. Rákosi Mátyás az első sorban ült, sosem felejtem el, amint ezek hallatán nagy erővel hátradobta a fejét. Eckhardt professzor meghúzta a kabátomat, hogy „vigyázz magadra”, de a kisgazdapárt nagy tapsban tört ki. Mindenki tudta világosan, hogy miről van szó.
Amikor az első szovjet katonák megjelentek, felszabadítóként üdvözöltük őket. Még szerencse, hogy az ember mer álmodni, és nincs tisztában azzal, hogy milyen események következnek majd be. Bíztunk abban, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság működése valóban hármas (orosz, amerikai és angol) ellenőrzést jelent, és nem csak oroszt. Abban is bíztunk, hogy a megszálló Vörös Hadsereg a békeszerződés aláírásával elhagyja Magyarországot.
Fekete István: Mondhatjuk tehát, hogy a szovjetek saját rendszerüket kívánták bevezetni már magyar földre érkezésük első pillanatától fogva?
Földesi Margit: Magyarországnak a földkérdés megoldása mindig óriási problémát jelentett. Mindenki tudta, hogy átfogó rendezésre, elsődlegesen földosztásra van szükség. Erre mi történik? Bejönnek az oroszok, és az első dolguk földet osztani. A parasztvezetők számára gyanús volt, hogy miért pont az az állam akar itt földet osztani, amely saját hazájában, az óriási áldozatokkal nem törődve, végrehajtotta a kollektivizálást. Nyilván levonták a Tanácsköztársaság rossz parasztpolitikájából a megfelelő taktikai következtetéseket. Még Magyarország területén folytak a harcok, amikor szovjet kényszerre, sebtiben megszületett 1945. március 17-én a földosztó rendelet. Nem törvényben, hanem rendeletben szabályozták tehát ezt a nagy fontosságú kérdést. S átlagban olyan kicsi, életképtelen birtokokat osztottak szét, ami szinte predesztinálja azt, hogy nemsokára jöjjön a kollektivizálás. A földosztás csak rövid távú eszköz volt a kommunista rendszer kezében, nem végcél. Vagy vegyük a sokat emlegetett, 1945-ös választásokat. A térség országai közül egyedül nálunk lehetett pártokra leadni a szavazatokat és nem listára, ami óriási dolog volt. A szavazópolgár mérlegelhetett, melyik pártra voksoljon. Meg is történt ez a nagyszerű demokratikus választás. De minden választás annyit ér, amenynyiben az ott született eredmény realizálódhat, és ezt a szovjetek már nem engedték. Azt mondták, igaz, hogy 57,3 százalékot a kisgazdapárt kapott, amely a polgári akaratot egyesítő párt volt, de azt már nem engedték meg, hogy a polgári demokrácia játékszabályai szerint tiszta polgári kormány alakuljon: be kellett venni a kormányba a többi pártot is. A kulcstárcákat, ezek közül is a legfontosabbat, a Belügyminisztériumot a kommunistáknak kellett átengedni – egyértelműen szovjet nyomásra. Aztán a különböző rendvédelmi szerveket, a politikai rendőrséget nagyon szigorúan, végig a kommunisták ellenőrizték. És továbbmenve: a szovjet támogatást élvezve a Magyar Kommunista Párt elérte, hogy a kisgazdapárt saját soraiból 1946 márciusában kizárjon olyan tagokat, akik jelentős, karizmatikus személyiségek voltak, és markánsan szembe mertek helyezkedni az egyeduralmi törekvésekkel. Ilyen volt például Sulyok Dezső, Vásáry István, Hegymegi Kiss Pál, Drózdy Győző stb. Azután a szovjet megszálló hatóságok tartóztatták le minden törvényességet nélkülözve Kovács Bélát, a kisgazdapárt lemondatott főtitkárát. De benne volt a szovjet akarat a miniszterelnök, Nagy Ferenc külföldre kényszerítésében is. Akkor aztán jönnek az úgynevezett kék cédulás választások, amiről Varga Laci bátyánk nyilván sokat tudna mesélni, hisz ez a Demokrata Néppárt hőskora volt.
Varga László: Rendkívül izgalmas és életemnek is egyik legfeszültebb korszaka volt ez. Ügyvéd voltam, a törvényhatóság tagja és országgyűlési képviselő. A probléma az volt, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor a kommunista párt átvette a hatalmat, gyakorlatilag senki egy olyan mondatot nem ejthetett ki következmények nélkül a száján, amely a kommunistáknak vagy a szovjeteknek nem tetsző volt. Feszültség keletkezett tehát a belső én, illetve a diktatúra által megkövetelt magatartású, gondolatvilágú ember között. Tehát az egyéniségnek, ha nem akarta, hogy bántódás érje, meg kellett szűnnie. Jól megvilágítja ezt egy Piercsák Béla nevű munkásfiú esete, akit 1946 tavaszán védtem. Ez a kis ügy már jól mutatta, hogy a kommunisták miként alkalmazták az 1946. évi VII. törvénycikkelyt, amely a „demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről” intézkedett, és 1946 márciusában lépett életbe. Ez a kíméletlen törvény a kommunista párt nyomására született meg.
Földesi Margit: De… a kisgazda többségű parlament fogadta el!
Varga László: Valóban, de most kanyarodjunk vissza Piercsák Bélához! Nos, ez a derék fiú 1946 elején kis kézikocsin fát szállított édesanyjának. Útközben a rendőrök megállították, és a „szállítási engedélyt” kérték. Piercsák azt felelte, nem tudta, hogy még ehhez is kell engedély. Erre a rendőrök felszólították, kövesse őket az őrszobára. Piercsák egy darabig ment velük. Később azonban odaszólt a rendőröknek, hogy engedjék el. A rendőröket azonban nem hatotta meg Piercsák, mire a fiú mérges lett, s közölte velük: „No, lesz ez még másképpen is.” Erre „izgatás” vádjával letartóztatták. Az aprófa már nem számított. A népügyészség vádat emelt ellene az 1946. évi VII. törvénycikkely 2. szakaszába ütköző bűncselekmény miatt. Úgy tudom, ez volt az első izgatási ügy. Olti Vilmos, aki a Mindszenty-ügyet is tárgyalta, volt később a tanácsvezető bíró. Olti sovány, keszeg ember volt, vasalt ruhákban virított, míg a munkásifjú egyszerű, gyűrött, kopott öltözetben jelent meg a bíró előtt. Piercsák, ahogy megbeszéltük, elmondta, hogy ő a „lesz ez még másképpen is”-t úgy értette, hogy a rendőrök nem fognak „szállítási engedélyt” kérni ahhoz, hogy valaki néhány kiló aprófát vigyen haza. Olti nem fogadta el ezt a választ, keményen vádolt, behatolt az ember gondolkozásába. „Nem fogadom el a vádlott magyarázatát – mondta –, ő nem a szállítási engedélyre gondolt, hanem a kommunista rendszer megváltoztatására. Ezt a szándékot, de még a gondolatot is büntetni kell. Súlyosan, példamutatóan, hogy lássák a polgárok, hogyan értelmezzük a törvényt. Büntetni kell azt is, aki szándékaiban, gondolataiban van ellenünk.” A fiú, mivel munkás volt, „csak” hat hónap letöltendő börtönbüntetést kapott.
Vas Zoltán, az egyik kommunista vezető többször is meglátogatott New Yorkban. Elmondtam neki, hogy szerintem a kommunisták új fogalmat vezettek be: az „eszmeirtás” fogalmát, ami azt jelenti, hogy volt egy kommunista rendszer, amely a nemes eszméket kiirtotta, és jött helyette a selejt. Az egyházi körmenetek helyett a felvonulások, Szent István ünnepén jött az alkotmányünnep, szent karácsonykor a fenyőünnep, a gyónás helyett jött az önkritika, penitencia helyett a békekölcsön, és ezek mind mesterségesen, hatalmas lendülettel mentek: negyven évig folyt az eszmeirtás. Aminek hatását a parlamentben még ma is érzem, mert amit az emberek 10-11 éves korukig magukba szívnak, azt a sírba is elviszik. Én is. Tehát a megszállás… Valami olyan dolog jött, szállt ránk, amire álmunkban sem gondoltuk, hogy ilyen rendszer létezik. A Horthy-rendszer ellen lehet kifogásokat emelni, osztálytársadalom volt, másfajta kiváltságokkal, a fasizmusról nem kell beszélnem… de azt, hogy ilyen rendszer is létezik, mint a kommunizmus, rémálmunkban sem gondoltuk.
Földesi Margit: Amikor a diákjaimmal beszélgetek, vagy órát tartok, sokszor fogalmazódik meg két kérdés. Az egyik, hogy a Szovjetunió a vesztes államok közül miért rangsorolta oly hátulra Magyarországot, miért bánt vele ilyen kegyetlenül? Ez főleg Erdély hovatartozását illetően kap hangot. Hiszen Románia, hozzánk hasonlóan, vesztese volt a második világháborúnak. S a román fegyverszüneti szerződés 19. pontja még úgy szólt, hogy „Erdély, illetőleg annak nagyobbik része” tartozzon Romániához. Abban, hogy Erdély, illetőleg a Partium kisebbik hányada Magyarország része maradjon, élveztük az angolszász hatalmak, elsődlegesen az Amerikai Egyesült Államok támogatását is. Hogy Románia megkapta a teljes erdélyi területeket, egyértelműen szovjet akaratra történt. Miért? A másik kérdéskör is igen bonyolult. S a polgári politika, a polgári politikusok felelősségét veti fel az 1945 utáni történésekben. Hiszen bármilyen nagy volt a szorítása Magyarországon a Szovjetuniónak, a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnak és a Vörös Hadseregnek, azért az kétségtelen tény, hogy Magyarországon 1945. november 4-étől, tehát a választásoktól egy polgári többségű parlament működött. S ha hiszünk abban, hogy képesek vagyunk történelmünk alakítására, akkor fel kell vetni ennek az oldalnak a felelősségét is. A polgári többségű parlament az, amely elfogadta azokat a törvényeket, amelyek azután a polgári pártok likvidálására lesznek alkalmasak. Így az 1946. évi VII-es, „hóhér”-törvényt is elfogadta, amelynek következményeiről Varga László beszélt.
Varga László: Kérem a vádlott felmentését!
Földesi Margit: Ez az ön könyvének is a címe.
Varga László: Igen. S ezek hallatlanul fontos kérdések. A másodikra, egy konkrét példát elemezve, szeretnék is válaszolni. A konkrét eset páter Kiss Szalézé, a ferences rendi szerzetesé. A páter a háború után Gyöngyösön fiatalokat szervezett maga köré. Lényegesen több híve volt, mint a helyi kommunista ifjúsági szövetségnek. 1946 tavaszán bajba került, több fiatal hívével együtt letartóztatták. Gyöngyösről Budapestre szállították. A budapesti ferences rendfőnök felkeresett és arra kért, vállaljam Kiss Szaléz védelmét. Örömmel teljesítettem a felkérést. Másnap már kora reggel a Markó utcában voltam. Az ügyeletes őr megnézte a letartóztatottak névjegyzékét, Kiss Szaléz nevét azonban nem találta. Mentem a Fő utcába, de ott sem volt. Másnap tovább nyomoztam, mentem a katonai fogházba, de hiába. Aztán egyszer az egyik altiszt a Markó utcából – a nevét ne kérdezzék, nem mondom meg, a sírba viszem – szólt nekem, hogy a szerzetest most hozták be hozzájuk. Másnap reggel, tele feszültséggel, már a Markó utcában voltam. De a fogházban letagadták, hogy ott van, és közölték, hogy ha panaszom van, menjek a népügyészség vezetőjéhez, dr. Ferencz Tiborhoz. Már indultam is. Korábbi tárgyalásokról ismertem ezt a vad, kegyetlen, több mint százkilós embert. Olyan volt, mint egy gipszből készült állat. Miután hosszasan várakoztatott, bebocsátott a szobájába, s megkérdezte, honnan veszem, hogy Kiss Szaléz a Markó utcában van. „Tegnap este fél tíz körül a Markó utcai fogház előtt sétáltam, és a rabszállító kocsi éppen akkor állt meg – mondtam. – Láttam, hogy a kiszállított rabok között ott volt Kiss Szaléz.” Ezek után Ferencz nem tehetett mást, mint beismerte, hogy a szerzetes valóban ott volt, de dühödten közölte velem, hogy azt a papot a büdös életben nem látom többet életben, mivel átadta a szovjet hatóságoknak, akik – tudomása szerint – a Szovjetunióba szállították. De ha tovább erősködöm – fűzte hozzá –, én is az ő sorsára juthatok! Most önök mondhatják, miért nem harcoltam tovább, miért vettem tudomásul, hogy a megszállók elhurcolnak egy ártatlan embert, akinek a bűnösségét nem bizonyították. S most fogalmazom meg az alapkérdést, hogy hol húzódik meg a határ a kompromisszum és a kollaboráció között. Az én elvem, amit nagyon sokszor elmondok képviselőtársaimnak is: aki nem tud kompromisszumot kötni, az ne lépjen a politikába. De aki úgy köt kompromisszumot, hogy feladja elveit, az távozzon
---------------------------------------------
Összeállította: Béládi László
volodimir zelenszkij
Ali Baba mégsem távozott?
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!