Tizenkét évvel ezelőtt a forró augusztus végi napokban a bizonytalan és zavarodott moszkvai puccsisták, köztük a KGB akkori parancsnoka, Vlagyimir Krjucskov izgatottan várták, hogyan reagál lépésükre az ország. A hadsereg és a belügyi csapatok mozgása mellett a legtöbben arra figyeltek, kiáll-e vezetője mellett az állambiztonsági szolgálat. A döntést jelentősen befolyásolta, hogy miként foglal állást a kulcsszerepben lévő Leningrád és a leningrádi terület. Anatolij Kurkov egyszemélyes döntést hozott: ennek eredményeként Leningrádba nem vonultak be tankok, s nem folyt vér. Az események lecsengésével, augusztus 25-én a tábornok mégis benyújtotta nyugdíjazási kérelmét. Mint indokolta, nem tudott a készülő puccsról, a kritikus napokban elhatárolódott tőle, ám mivel a vezetők közül többet is személyesen ismer, felelősséget érez a történtekért, s a gyanúsítgatásokat megelőzendő, helyetteseivel egyetemben távozik. Azokban a zűrzavaros időkben kevesekben volt olyan tartás, mint Kurkovban. Nem véletlen, hogy az utód, Szergej Sztyepasin személyes tanácsadójának kérte fel a tábornokot.
– A puccs mellé nem a teljes KGB, hanem csak Krjucskov állt, aki beosztottainak lelkiismeretére bízta a döntést – fűzi mindehhez Alekszandr Markov. – Szerencsére – teszi hozzá –, hiszen ha bevonta volna a szervezetet, minden másképp alakul. A spontán módon alakuló eseményekben csak a Kreml szűk köre vett részt. Az ország csendben maradt. Így az egész csupán palotaforradalom volt. Kurkov nem támogatta sem a régi, sem az új erőket. Túlságosan jól ismerte ugyanis mindkét tábor tagjait.
Lényegében mindenkinek jól jött a puccs – a szervezőkön kívül. A megrekedt, gyávaságában egyre nevetségesebbé váló hatalom határozottságot mutathatott, s villámkarrierek sora indult el a zűrzavarban. A félrészeg tömeg tolakodása miatt a tankok alá eső három fiatalember halálával a forradalomnak hősei is lettek, akikről aztán hamar elfeledkezett mindenki. A puccs előrevetítette, egyben felgyorsította a Szovjetunió Tbiliszivel, Vilniusszal, Karabahhal megkezdődött, év végén bekövetkezett szétesését is.
– A KGB-ben világosan láttuk Gorbacsov tehetetlenségét, azt, hogy merre halad az ország, s nem támogattuk a forradalmi változásokat, miközben az önmagát túlélt, egyre népszerűtlenebb hatalmat fegyverrel megvédeni értelmetlen lett volna. Ha nem roskad össze minden, akkor nem kerültek volna elő a semmiből milliárdosok, s nem szegényedett volna el az ország 90 százaléka – emlékezik Markov őszinte Robin Hood-romantikával, elfeledkezve arról, hogy a vagyonátmentésből a KGB egyes körei sem maradtak ki.
Máig sokan vitatják Mihail Gorbacsov szerepét a puccsban. Határozott vélemények szerint az elnök-főtitkár előremenekült, s valójában tudott a rendkívüli állapot bevezetéséről. Emlékirataiban ezt valószínűsíti Kurkov is. Megemlíti, hogy a tamanyi deszantosok bevonulását tartalmazó dokumentumokat előre elkészítették, s véleménye szerint a törvénytisztelő, a rendkívüli állapot kihirdetését korábban nyíltan szorgalmazó Krjucskov sem cselekedett volna enélkül. A puccsistákat a Szovjetunió szétesésének elkerülése, az irányíthatatlan sodródás megállítása vezérelte.
– A sértett Gorbacsov azt remélte, megerősödve kerül ki a helyzetből, s Jelcin maga hívja majd vissza Moszkvába. Tévedett, s mentségéül talán annyit lehetne felhozni, hogy addigra már elvesztette az irányítást a folyamatok felett. Nem számolt a közhangulattal, s azzal sem, hogy Jelcin egyszerűen a helyére áll – értékel Markov.
A párt agóniája végletesen meggyengítette a KGB-t. Az egykori munkatársak a peresztrojka éveit, Gorbacsov nyegleségét a szolgálat történetének legsötétebb periódusai között tartják számon. A következő éveket a XX. kongresszus utáni időszakhoz, a besúgók ellen indított kampányhoz hasonlítják, amikor a mindenható NKVD-ből KGB-vé változott szervezet sokat vesztett presztízséből és befolyásából. A megfiatalított csapat tízévi mélyrepülés után 1967-től, Jurij Andropov 15 éves vezetése alatt érte el vetélytársai szintjét. A 70-es évek közepén már ismét teljes vértezetében virított a totális állam, így aztán Alekszandr Markov is csak mosolyog a magyar miniszterelnök meséjén, miszerint Medgyessy a 80-as évek elején a KGB ellenében és tudta nélkül dolgozott a magyar szolgálat ügynökeként a Nemzetközi Valutaalappal folytatott tárgyalások idején. Mint leszögezi, a KGB munkájának akkori színvonalát ismerve ez elképzelhetetlen.
– A 90-es években nagy megrázkódtatásokon ment át a szervezet. Gorbacsov a szakadék szélére juttatta, s Jelcin alatt is folytatódott a szétesése – összegez Markov. – Megkopott a szolgálat presztízse, sokan elmentek főképp az üzleti szférába, s a fiatalok közül ma is csak a második vonalból válogathat az a titkosszolgálat, amely egykor a társadalom elitjét tudhatta soraiban.
Szakértők szerint ennek ellenére a szervezet a vadkapitalizmus forgatagában szinte egyetlen kompakt intézményként maradt fenn. Mondhatni, történelmi szükségszerűség, hogy a huszadik évszázad végére a teljes káosz és szétesés szélére sodródott orosz állam az egykori KGB-ben nevelkedettek között kereste a megmentőt, s Sztyepasin és Primakov után Putyin személyében meg is találta. Vannak, akik a hanyatló Rómához hasonlítják a folyamatot, amikor testőrök, pretoriánusok vették át a hatalmat, megállítva az erjedést.
– Egyszerű a magyarázat. Ez volt az országban az egyetlen képzett, megbízható elit csapat, amely tisztában volt a társadalom és a hatalom belső viszonyaival, állapotával – nyomatékosítja Markov. – S hogy miért éppen Putyinra esett a választás? Egyrészt szem előtt volt, s a Kremlben aligha lehetett volna találni nála kompetensebb, képzettebb és műveltebb fiatal politikust. Ráadásul Putyin azóta kinőtte magát, sokszor még kitalálóit is meglepte.
Szentpétervárról ezután sokan kerültek a Kremlbe, jelentős részben az erőszakszervezetek iskoláit kijárt „szilovikok”. Csupán az Anatolij Kurkov környezetében megfordultak közül vezető pozícióban van ma Georgij Poltavcsenko elnöki megbízott; Viktor Ivanov, az adminisztráció egyik befolyásos irányítója; Szergej Sztyepasin számvevőszéki elnök és nem utolsósorban Nyikolaj Patrusev, az utódszervezet, a Szövetségi Biztonsági Szolgálat első embere. Nevük legutóbb a Jukosz és az oligarchák ellen indított támadás kapcsán került előtérbe. S hogy milyen erős bennük a Jelcin körüli elittel, az úgynevezett „családdal” szembeni ellenszenv, azt bizonyítják Alekszandr Markov szavai is.
– A „család” most is erős, hatalmukat nehéz megtörni. Ez pedig rosszabb helyzet, mint ha külföldi tőkétől függene az elnök – vélekedik Markov.
A pétervári „szilovikok” azonban nem maradéktalanul elégedettek Putyin eddigi három évével. Markov például úgy véli, határozottabban kellene fellépni a korrupció ellen, a reformok terén pedig több a szó, mint a tett. Bírálja a hatalom pártját, az Egységes Oroszországot is, amely csak az elnökkel takarózik, s nem igazán lehet rá számítani. Nem tetszik neki Putyin brezsnyevi időkre emlékeztető ajnározása sem, mondván, a szolgai magatartás nem vezet sokra.
origo.hu
Apáti Bence megmutatja, hogyan hazudoznak a baloldali közvéleménykutatok! - videó
