Pancsován a magyarság kulturális életének az egyház mellett a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület a másik fő fóruma. A jelenlegi elnök, Rancz Károly előtt Erdei Ernő irányította az egyesület munkáját, aki tavaly jelentette meg Vezeklés című verseskötetét, amely Trianon óta az első Pancsován kiadott magyar nyelvű könyv. A pancsovai kultúregyesület tagjai nem csupán az egykori Jugoszláviában és az anyaországban, hanem Erdélyben, sőt Svédországban és Hollandiában is rendezvények sokaságán szerepeltek; tánccsoportját a tíz legjobb délvidéki együttes között tartják számon.
Bár a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület e néven 1946 óta létezik, története jóval korábban kezdődött. Pancsován 1884-ben alakult meg az első magyar dalkör. Az impériumváltás idején az egyesület elvesztette akkori székházát, ezért áttette székhelyét a református egyház telkére, és Keresztény Ifjúsági Egyesület néven működött tovább. A második világháború után érte az egyesületet a következő megpróbáltatás, de vezetői ezúttal is feltalálták magukat: még az egyházi birtokok államosítása előtt megvásárolták a székháznak otthont adó telket a református egyháztól, így biztosították a folytonosságot. A működtetéshez szükséges anyagi hátteret a pályázatokon elnyert támogatás, valamint a tagsági díjak mellett azzal próbálják megteremteni, hogy az előadótermet bérbe adják lakodalmakhoz és egyéb rendezvényekhez. Persze az utóbbi tíz év az egyesület felett sem múlt el nyomtalanul: a tagok közül sokan kivándoroltak, így nemrég például a németországi Wirmheimban lépett fel a Petőfi együttes a Pancsováról oda származott magyarok közönsége előtt.
A Petőfi Sándor Művelődési Egyesületnek a katolikus egyházhoz hasonlóan jelentős szerepe van abban, hogy nincsenek nagyobb ellentétek a 90-es években ide érkezett menekültek s a helyi magyarság között. Egy helybéli festőművész, Erős István kezdett rajzórákat tartani a menekült kisgyerekeknek, s ez a nyelvektől független foglalatosság alkalmas volt arra, hogy hidat verjen a különféle nemzetiségekhez tartozó kicsik között. Hamarosan a szülők bizalmatlansága is átadta a helyét annak a jóleső érzésnek, hogy magyar létükre éppen a petőfisek voltak azok, akik befogadták gyermekeiket. „Látták, hogy nem vagyunk csodabogarak, és minket is lehet becsülni” – értékeli a törekvés sikerét Erdei Ernő, aki arról is beszámol, hogy az együttélés az őslakosok számára soha nem jelentett problémát. „Az itteni nép megszokta ezt a közös életet. Ahogy egy szerb barátom mondta: ő észre sem veszi, hogy itt vagyunk, de ha nem volnánk itt, hiányoznánk neki.” Ernő bácsi csak azt sajnálja, hogy unokáit nem sikerült megtartani magyarnak. Egyik lánya szerb, a másik horvát férjet választott magának, s az unokák már alig beszélik nagyapjuk anyanyelvét. „Én drukkoltam, de a szerelem másképp gondolkodik” – vonja le a tanulságot Erdei Ernő, majd hozzáfűzi a szórványmagyarság körében mindenütt megtapasztalható igazságot, miszerint magyar iskola nélkül nehéz megmaradni.
Habár Pancsován régóta nincs magyar iskola, mégis a Temes-parti település ad otthont annak a szervezetnek, amely az egész Délvidék magyar nyelvű oktatását összefogja. Balassa Julianna, a Börcsök Erzsébet Vajdasági Módszertani Központ elnöke nem Pancsován született, de nem is székely. Tanító szüleit, ahogyan az akkoriban szokás volt, folyton újabb és újabb településre helyezték át – az észak-bácskai Oroszlámoson született Balassa Julianna végül így került Székelykevére. A pedagógusnőnek meggyőződése, hogy éppen az áthelyezés mentette meg apját a Tiszába lövéstől, ami oly sok magyar tanárnak lett 1944-ben a végzete. Székelykevén ugyanis elmaradtak a tömeges vérengzések, hála a helybéli szerb patikusnak, Pavlovity Vukasinnak, aki személyesen szavatolta, hogy a helyi magyarok ártatlanok, s ezért nem eshet bántódásuk. Balassa Julianna házasságát követően került Pancsovára, amely akkoriban a dél-bánsági magyar oktatás egyik bástyája volt – az 1972-ben megszüntetett magyar gimnáziumban közel kétszáz tanuló végzett. Mint Balassa Julianna mondja, éppen ezek a diákok biztosították a térség magyar értelmiségének utánpótlását. Aztán a kilencvenes évek elején Balassa Julianna is belevetette magát a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének egyik alapító tagjaként a politikai életbe. A párt széthullásakor sokan úgy gondolták, szükség van egy szervezetre, amely a politikától függetlenül vállalja a magyar oktatás ügyét. Így jött létre a Börcsök Erzsébet Vajdasági Módszertani Központ, amely ma már a teljes délvidéki magyar pedagógustársadalmat egységbe fogja, mindemellett a magyar művelődési egyesületek munkáját is igyekszik összehangolni. Eme törekvés egyik szép eredménye a Dél Pacsirtái gyermekkórus, amely a térség énekegyütteseit egyesíti oly módon, hogy ki-ki a maga lakhelyén vesz részt a foglalkozásokon, és csak a nagy fellépések előtt tartják meg a közös főpróbákat. Így a kórus fellépésein közel száz, más és más dél-bánáti magyarlakta településekről érkezett gyermek élheti át a közös éneklés örömét. A központ vezetősége mostanság éppen azt próbálja elérni, hogy a vegyes tanítási nyelvű iskolákban válasszák szét a többségi nyelvű s a magyar tantestületet, és tárgyalják külön a magyar oktatást érintő kérdéseket. Mint az elnök asszony mondja, ez nagy segítséget jelenthet addig, amíg kiépül a teljes magyar iskolarendszer.
A központ intézményes hátterével működik a Pancsovai Televízió magyar nyelvű adása is, amely 1999-ben jelentkezett először, és nemrég volt a századik adása. A csatorna műsora egyelőre nem fogható minden dél-bánsági településen, azonban a szerkesztőség a térség összes magyar vonatkozású eseményét figyelemmel kíséri.
Bár a helyi magyarok megmaradásának a nagyvárosi környezet a legkevésbé sem kedvez, Pancsován belül is lehet találni olyan szigetet, amely máig megőrizte magyar jellegét. Ha az utazó a város központjától a Duna felé veszi útját, hamarosan Hertelendyfalvára, az 1883-ban telepített három al-dunai székely falu egyikébe ér.
Igaz, ez a Hertelendyfalva már nem az a település, ahová százhúsz évvel ezelőtt a madéfalvai veszedelem túlélőinek utódjai megérkeztek. A székelyek első lakhelye a mostani falutól délebbre, a Duna árterületén volt, ahol a korabeli sajtó által „új honfoglalókként” ünnepelt telepesek sorsát nemcsak az otthonaikat évente elárasztó árvízek keserítették meg, de a mocsárvidékekre jellemző betegségek – a malária, a vízkór s a vérhas – is megtizedelték a közösséget. Emiatt néhány évvel a telepítés után átköltöztették a falut jelenlegi helyére. Hertelendyfalva hajdani sokszínűségét napjainkig őrzik a helybéliek, akik magyar, német, valamint szlovák utcákról beszélnek – annak ellenére, hogy szlovákokat már alig, németeket pedig már egyáltalán nem találhatunk a településen.
A régi, háromnemzetiségű idők emlékét idézi az egymás szomszédságában álló evangélikus és református templom, amelyeket 1902-ben, egyszerre szenteltek föl – ugyanis Hertelendyfalván elsősorban az Andrásfalváról érkezettek leltek otthonra, amely az egyetlen református közösség volt az öt bukovinai székely falu között. Pancsován a hertelendyfalvai mellett a belvárosban is van egy református templom, amely Jókai Mórnak köszönheti létezését. Amikor a nagy mesélő Az aranyember megírására készülve az Al-Duna vidékén járt, megkérdezte a pancsovaiakat, hogy merre találja a református templomot, mire azt a választ kapta, hogy „itt olyan nincsen”. Jókai nem hagyta annyiban a dolgot: írásaival felrázta a közvéleményt, így végül közadakozásból épülhetett föl a Temes-parti város református temploma. Persze tévedne, aki azt hinné, hogy a pancsovai istenházában hatalmas tömegek hallgatják vasárnaponként az istentiszteleteket – az al-dunai református élet központja ugyanis mindmáig Hertelendyfalva, ahol a gyülekezet nemrégiben még ezernégyszáz lelket számlált.
A partizánok bosszúhadjárata a második világháború végén a helybéli magyar közösséget – a lelkész kivételével – megkímélte. A településen ma is működik magyar nyelvű általános iskola, mégis fogyatkozik a magyar közösség, ami elsősorban az elvándorlással magyarázható. Mint Halász Béla, Hertelendyfalva református tiszteletese mondja, a bukovinai székelyek betelepítése óta nem adtak ki annyi keresztlevelet a gyülekezetben, mint ahányat szolgálatának tizenöt éve alatt ő kiadott a távozóknak. Az utóbbi másfél évtized során minden tizedik egyháztag elhagyta a közösséget – elsősorban a fiatalok és a családosok. A szabadkai születésű lelkész szerint a faluban uralkodó felfogás, hogy Hertelendyfalváról elmenni a legjobb. Persze a milosevicsi rezsim bukása óta lassan oldódik a félelem légköre, azonban az elmúlt bő évtized visszafordíthatatlan következményekkel járt a hertelendyfalvai magyarság számára. Mint Halász Béla mondja, Trianon után is az intelligenciát számolták föl először, és az sem véletlen, hogy a partizánok bevonulásának egyedül az ő egyik lelkész elődje esett áldozatául a faluban. Ráadásul Jugoszlávia széthullásának idején is elsősorban az értelmiség vándorolt el, többek között a falu egyetlen magyar óvónője, és – mint Halász Béla megjegyezi – Hertelendyfalva nem Budapest, de nem is Szabadka, ahol százával találni kiváló magyar mérnököket, orvosokat és tanítókat. Ráadásul a környéken még ma is gyilkolnak az amerikai bombák – Pancsova térségében ötszörösére emelkedett a rákos megbetegedések száma azóta, hogy a NATO a hertelendyfalvai utcáktól alig pár száz méterre fekvő olajfinomító tartályait bombázta uránmagvas lövedékekkel, e meglehetősen sajátságos módszerrel védendő meg a Jugoszláviában élő nemzeti kisebbségeket…
A tiszteletes szerint a magyarság megmaradásának szemszögéből minden tekintetben kedvezőbb volt a helyzet, amikor még nem csatolták Pancsovához a falut. Addig a hertelendyfalvai magyarok többségben voltak, míg most egy nagyváros négyszázalékos kisebbségét alkotják. Így nem csoda, hogy az asszimiláció itt is hat, és ezért – mint Halász Béla megállapítja – elsősorban a kisebbségben élő emberekre mindenütt jellemző kisebbrendűségi érzést kell okolnunk, amelynek következtében sokan, akár öntudatlanul is, igyekeznek kinevelni gyermekeikből a magyarságot. Vegyes házasságok esetében itt is rendre a magyar a vesztes. A kétnemzetiségű családok rendszerint szerb nyelvű általános iskolába íratják gyerekeiket, akik ennek következtében kicsiny korukban még beszélnek magyarul, azonban később szinte teljesen elfelejtik kisebbségi szülőjük nyelvét. Persze ellenpélda is akad: Halász Béla ismer olyan házaspárt, ahol a férj hertelendyfalvai székely, a feleség belgrádi szerb – a pár mégis reformátusnak keresztelte gyermekét, s már az asszonyka is kiválóan beszél magyarul.
A nyelvvesztés azért is káros, mert általa minden esetben bezárul egy ablak, amely a világra nyílik. Halász Béla szerint éppen az működtette a Milosevics-rezsimet, hogy az országban kevesen beszélnek idegen nyelveket, és csak a hazai forrásokból tájékozódhattak az emberek. A református egyház Hertelendyfalván ezt a problémát is megpróbálja orvosolni – a pancsovai templomban angol és német nyelvtanfolyamokat indítottak, és a tiszteletes az elsők között igényelt internet-hozzáférést, amikor az lehetségessé vált a településen. Halász Béla a hertelendyfalvai parókia tanácstermében rendezett be számítógéptermet – egy remekbe szabott székely ágy előterében sorakoznak a masinák, amelyeket az érdeklődők szabadon, kedvük szerint használhatnak. A tiszteletes mindemellett a dél-bánsági református szórványokat is rendszeresen látogatja – gyakorta megesik, hogy egy-egy falu alig néhány lelket számláló református közösségének magánházakban tart istentiszteletet. Halász Béla – akinek öt gyermeke van, s egyik kislánya a Hargita nevet kapta a keresztségben, ami nem is ritka dolog a környéken – mostanság azt tervezi, hogy kisebb táborokat szervez a környékbeli települések magyar gyermekeinek, mindemellett a falu református közösségi központja is hamarosan elkészül, amely gyermek- és felnőttprogramok mellett egy magyar óvodát is működtet majd egyházi kereteken belül. Mindezen törekvések azt a célt szolgálják, amelyet Halász Béla a következőképpen fogalmaz meg: „Olyan közösséggé kell kovácsolódnunk, amelynek tagjai ismerik közös múltukat, fel tudják mérni jelenüket, és együtt építik közös jövőjüket.”
A hertelendyfalvai székelyek meg is hálálják a szellemi örökséget, amelyet falujuktól kapnak. Nagy Sívó Zoltán – aki nemrégiben Bácskába és Budapestre tette át székhelyét – két kötetben írta meg a település történetét, és Hertelendyfalván a székely népművészetet is többen művelik. Közülük talán Kemény Mária a legismertebb, aki 1992-ben Szabadkán vehette át a Népművészet Mestere címet, és hamarosan monográfiát jelentet meg az al-dunai székely varrottasról. Kemény Mária leányunokája, Anna a délvidéki magyar közösség egyik legkiválóbb versmondójaként jeleskedik – ami főképp azon tény ismeretében nagy teljesítmény, hogy a dél-bánsági székely diákok többségéhez hasonlóan ő is szerb nyelvű gimnáziumban érettségizett –, míg a fiúunoka, Károly szintén rendszeresen szaval a környék magyar ünnepségein, és állatorvosnak készül. Talán éppen a Keményékhez hasonló, nemzeti önazonosságukat tudatosan őrző családoknak köszönhetően lesz a jövőben is utánpótlása a dél-bánsági székely értelmiségnek.
Folytatjuk
orosz-ukrán háború
Elsöprő erejű támadásról számolt be az orosz védelmi minisztérium
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!