Rákosi ajándéka

Sokaknak csak egy mélyszántás jutott, és rozsdás táblák jelezték, hogy ők a nép ellenségei. A puszta három éven keresztül tizenkét kényszermunkatábort zárt magába. Bennük öregek, gyerekek, családok tengődtek embertelen körülmények között.

Ajánlom e sorokat
a MÁV jelenlegi vezetőinek

Idézet a Közlekedés című lap 1950. július 5-i számából: „A hatvani jobboldali szociáldemokrata és klerikális reakció befolyása alatt álló vasutasok… odáig merészkedtek, hogy nyíltan beálltak a Ferenc-rendi egyházfőnök által szervezett demokráciaellenes tüntetők sorába…” Amikor ez az ominózus cikk napvilágot látott, már harminckilenc hatvani vasutas az ÁVH vendégszeretetét élvezte, harmincnégyük családja pedig két hortobágyi kényszermunkatábor birkaistállójában nyomorgott. Ingó és ingatlan vagyonuktól megfosztva, kisemmizve, patkányok és férgek közé dobva siratták a legdrágábbat, az édesapákat.
Utazzunk vissza az időben. Új-Hatvant vasutastelepnek hívták. Amikor elhatározták a harmincas évek elején, hogy templomot építenek, a püspöktől „barna csuhásokat” kértek a vasutasok. Ehhez azonban kolostort kellett építeniük. Építettek. A telket a vasút adta, és a kolostort is a vasút látta el tüzelővel, meleg vízzel. A barátok a vasúttelepi iskolában tanítottak, utazási kedvezményt kaptak. De a háború után megváltozott az élet. 1950. június 19-én két ÁVH-s zászlóalj veszi körül Hatvant. A ferences templom elé egy teherautó gördül be, amelyről szó szerint leszórják a más kolostorokból hozott apácákat, szerzeteseket. A kolostort feldühödött tömeg veszi körül, bizonygatják, hogy a barátokat az életük árán is megvédik.
Estére azonban elszabadul a pokol. Megvadult ávósok rontanak a kolostorba és az emberek közé. Ütik-vágják őket, és fogdossák össze a szolgálatba igyekvő vasutasokat, az onnan érkezőket. Mindenáron azt a vallomást szeretnék kicsikarni belőlük, hogy összeesküvést szőttek a demokrácia megdöntésére. De mivel ezt nem sikerül elérniük, a szerzetesekkel összekötözve az Andrássy útra viszik őket. Az otthon maradottak rettegésben élnek.
Csanády György, a MÁV akkori vezérigazgatója előre megírt lista alapján hetvenkilenc vasutas ellen indít fegyelmi vizsgálatot. A listán paradox módon kilenc nyugdíjas is szerepel, akiket szintén „szolgálati” vétségért vonnak felelősségre. A június 27-ére virradó éjszakán a még szabadlábon lévő vasutasokat is elfogják azzal az ürüggyel, hogy félórás kihallgatásra viszik őket. Közben a védtelenül maradt családokra is lecsap az ÁVH. A kétségbeesett asszonyok csak akkor írják alá a kitelepítési határozatot, amikor az ávéhások azt mondják nekik, hogy a férjük már a helyszínen tartózkodik. A ponyvás autóra felszórnak néhány holmit, az értékesebbeket mindenképpen, hogy később vegyék el tőlük. A karaván úttalan utakon, az üvöltöző ávósokkal megáll a kilenclyukú hortobágyi hídnál.
Ott felsorakoztattak bennünket, a felnőttek azt gondolták, itt a vég. Ordítozás után visszamásztunk az autóra, és kétfelé osztottak bennünket: az egyik csoport Kónyára ment, a másik Borzasra. Kónyán egy csúnya, hórihorgas ember „fogadott” minket, keserves káromkodással, hogy hová az isten… csudájába tegye az érkezőket. „Hol van apu?” – bömböltem torkom szakadtából. Rájöttem, hogy csúnyán rászedtek. Apu nem volt sehol. Behúzódtunk egy pajta alá, és vártunk. Éjszaka, félálomban, a változatosság kedvéért minden eddiginél nagyobb ordítozásra eszméltem. Sorakozó! Hároméves öcsém kóválygott ki bömbölve. Anyám sírt. Parancsnokunk egy ideiglenesen összetákolt emelvényről kurjongatott, hogy aszongya: mi vagyunk a fekély a nép testén, és itt fogunk megdögleni. Kilátásnak gyönyörű. Hajnalban négykor szólt a gong, munkára vitték anyámékat. Az én öcsém persze felébredt, és anyámba kapaszkodva zokogott. De nem volt irgalom, kihajtották őket a rizsföldekre.
B. I. hétéves. Beáll a sorba, megy az anyjával a rizstelepre. Az ávós belelöki a piócás vízbe, akárhogy visít. Azt mondja neki, hogy a klerikális rohadéknak dolgoznia kell. Én az öcsémmel maradok. Enni csak három nap múlva kapunk. Poshadt víz van ugyan, de olyan undorító, hogy inkább nem kell.
Apáink Kistarcsára kerültek, onnan Recskre. Mi semmit nem tudtunk róluk, mert Recsken nemcsak kapu, hanem kettős szögesdrót zárta el a világtól a „bűnözőket”.
Erdey Sándor ír könyvében az atlétatermetű hatvani vasutasokról, akik hasogatják a sziklatömböket, és a vonatfütty hallatán megmondják, hány az óra. Ürgének szólítják őket, ott ez a titulus járja. Ha a magasabban lévő ávós körlet nem kap vizet, az ávós leordít. „Ürge, zárd el a csapot!”
Nekem apapótléknak ott volt a falon a bajuszos, moszkvai apám, és a kopasz pesti, akiről naponta énekeltem, hogy: „Rákosi pajtás bennünket boldog jövőbe vezet.” Egyelőre azonban be kellett érnem a patkányokkal, majd a barakkban a poloskákkal. A poloska Isten legrusnyább teremtménye. Megvárja, amíg az ember gyereke félórás vacogás után bemelegszik a nyomorúságos vackába, és akkor támad. Valami iszonyatos, csípő, maró érzésre rettensz fel, félálomban odakapsz, és fuj! Egy véres maszat marad a helyén és szörnyű, égő fájdalom. Tehetetlen mérgedben sírva fakadsz, vagy káromkodsz, ahogy hallod a felnőttektől. Aztán a következő csípésig álomba sírod magad.
A poloskák mellett néha megjelent Kis bajtárs, aki szétrugdosta az ócska csizmákat, cipőket, nem tetszett neki a körletrend. Ilyenkor lemásztunk az emeletes ágyról és morogtunk, vagy egyre gyakrabban csúnyákat mondtunk.
Közben próbáltunk „levelezni”, hogy küldjenek csomagot, pénzt, mert éhen halunk, meg nincs cipőnk. Nagyanyám szorosabbra kötötte a fekete kendőjén a csomót, és kiállt a piacra zöldséget árulni. Nagybátyámék fél évig becsomagolva várták, mikor szólal meg a csengő. Addig is jött a pedagógusfizetésből havonta 120 forint. Anyám keresete arra sem volt elég, hogy kifizessük az ebédet. Nagyapám a Mátra borozóban kellőképpen felbátorította magát, és a rendőrség elé állt. „Gyertek ki, nagy hősök! – kiabálta. – Ne csak akkor legyetek legények, amikor kisgyerekeket ráncigáltok ki az ágyból!” Kijöttek. Úgy összeverték, hogy reggelig feküdt a vizesárokban. Apai nagyanyám járta a börtönkeringőt. Apám nővére Kistarcsán ült Szálasinéval, miután a Markóban félholtra verték. Zárójelben jegyzem meg, vasutas özvegye volt. Nagymama hetven-egynéhány évesen vonatra ült, és megkeresett minket. Kónyán leugrott a vonatról, rendesen összetörte magát. Posta Jancsikáék laktak a bakterházban, rémülten szaladtak ki segítségére. Jancsi bekúszott a táborba a tamariszkuszbokrok alatt, és szólt egy arra járónak, hogy Zsákaiéknak az állomáson látogatójuk van. Amikor az őr kutyástól elment, anyám és én hason csúszva kimásztunk az őrházhoz, és megláttuk a nagymamát. Félóráig zokogtunk egymás nyakában. Aztán feltettük a vonatra, és sírva másztunk vissza a barakkba, a lebukás veszélyével számolva. Vigasztalhatatlan voltam napokig. Istenem, ugye Posta Jancsikáéknak különpáholyt biztosítottál a mennyek országában?
– Apu… – dédelgetem a szót, és potyognak a könynyeim. Ki véd hát meg engem? Már tudom, hogy nem te vagy a legerősebb, mert láttam, amikor a dzsipbe tuszkolt, és beléd rúgott a ballonkabátos. Anyu csak sírni tud. Meg a hajam cibálni, ha késő este hazatámolyog, és a bunda alól kilóg a retkes lábam. És megint sír.
Ezt a parancsnokot szeretem. L. Sándornak hívják, és sokszor megnevettetem. Egyszer anyuék késő este a sötétben a sínek mellett bóklásztak, és nagyon féltek. Aztán megláttak egy pislákoló fényt, és elkezdtek kiabálni. Hahó, hahó! A fény megállt. Amikor odaértek, a szívverésük is elállt, mert a parancsnok állt előttük. Félünk, szepegték magyarázatként. Másnap hajnalban a sorakozónál felolvasták, hogy ezután vonattal mehetnek az állami gazdaságba. Hát ilyen volt ez a parancsnok. Gyakran eljátszom a gondolattal, hogy egyszer találkozom vele…
Másznak az évek, mint a tetű. Rab gyerek rabévei. Már a harmadik év is a pusztán ér. Egyre halványabbak a puha fészek, az otthon képei. Gyorsan eljár a kezem és a szám. Mit szól majd apád – kesereg anyu, és ez hat. Egy-két napig viselkedem. Aztán megint balhé. Weiter Karcsi a barátom, vele szökünk ki a csikósokhoz. És újra botrány, és újra balhé. Aztán egyszer csak jön egy levél, felbontva, ellenőrizve, lepecsételve. Apu szabadult, és meglátogat. Na most aztán majd meglátjátok, milyen délceg apám van nekem!
A vér is meghűl az ereimben. Egy hajlott hátú, harcsabajszú öregember áll a vizesárok másik partján, és hull a könnye. Nem, ez nem az én apám! Itt valami tévedés történt. Motozás és egyéb bohóckodás után ott állunk egymással szemtől szemben. Ordítani tudnék. Mit csináltatok vele, rohadtak?
Aztán jön a mi papírunk is. Méltóztatnak megengedni, hogy kényszerlakhelyünket elhagyjuk. Kedvesek.
A Nagy Imre-beszéd. A párthatározat. Örülünk. Kevésbé vigadoznánk, ha ismernénk a teljes határozatot, amiből idézek. A Politikai Bizottság 1953. júliusi közkegyelméről szóló határozatának III/2-es pontja: „Azokat, akik korábbi lakóhelyükön fokozott veszélyt jelentenek, jelenlegi kényszerlakhelyük feloldozásával egyidejűleg az eredeti lakóhelyükről ki kell tiltani (Tyukod, Porcsalma, Hatvan stb.).” Még szebb a III/5-ös pont: „A kitelepítettek visszahagyott ingó és ingatlan vagyontárgyaira, valamint lakásukra vonatkozó visszakövetelési igényeit, illetve ilyen tárgyú kártérítési követeléseit el kell utasítani…” A kör bezárult.
A megalázott, megnyomorított, ártatlanul meghurcolt vasutasok és családjaik ugorhatnak fejest a semmibe. Ez talán embertelenebb, mint maga a száműzetés. Csakhogy valami történt. Az én síró-rívó anyám megmakacsolta magát. Maradunk. Rokonoknál lábatlankodtunk négyen, amikor egy nyomozó beállított, és azt tanácsolta, pucoljunk Hatvanból, mert ha 48 óra múltán is itt talál bennünket, küldi az egyes számú autót. Apám sápadtan ült, és hallgatott, az én drága anyám felpattant, és a nyomozó orra előtt kijelentette, hogy itt valami tévedés van, mert az egyes számú autó már jött értünk, most csak a ketteset küldheti. Azt pedig úgy küldje, hogy minket innen élve, még egyszer el nem visz senki.
Sem az autó, sem a nyomozó nem jött többé.
A többiek sem jártak jobban. Volt, aki a házát soha nem kapta vissza, volt, aki vissza akarta vásárolni a szobabútorát, de az új tulajdonos Rákosi elvtárs ajándékaként őrizte. Merthogy szavam ne felejtsem, lepecsételt házainkat kifosztották, államosították és kiutalták a tűzhöz közeli elvtársaknak. A mi házunkban a tanácselnök lakott. Porcelánjaink ma is az ő vitrinjükben díszelegnek.
Nem sokáig voltunk együtt. Apám a vasút közelébe sem mehetett. Forró salakkal teli csillét tologatott az erőműnél, de mint politikailag megbízhatatlant, onnan is elküldték. Beteg szívével (recski ajándék) gödröt ásott villanyoszlopoknak. Szombatonként jött haza, az öcsémmel a kapuban ácsorogva vártuk, mikor tűnik fel hajlott alakja az utca sarkán, akkor aztán futás!
Anyánk sem kapott munkát, kutyákat írt össze, minden alkalmi munkát elvállalt. Kellett a pénz, mert egy kanalunk sem volt. Ez szó szerint értendő. Kaptunk asztalt, székeket, valami tűzhelyféleséget, valahonnan tányérokat, és – ma is emlékszem – kelkáposztát főztünk. Leültünk az asztal köré, és akkor derült ki, hogy nincs kanalunk. Én elkezdtem kínomban röhögni, apám felállt és kiment. Nem mertünk utánamenni.
Lassan, de biztosan kezdett elegem lenni a szabadságból. Ha a szabadság ilyen, akkor én teszek rá, és visszamegyek a pusztára. Pedig bármilyen fura, a szerencsésebbek közé tartozunk. Az öt Vörös gyerek édesapja, néhai Vörös István főmozdonyvezető Recsken halt meg. Maga alá temette egy farönk. Ma sem tudják, hol a sírja, a gyerekei a mai napig – hol ilyen, hol olyan kifogással – egyetlen fillért nem kaptak. Nem mehettek be a házukba, egy ceglédi nagybátyjuk vette magához őket.
A szerzetesek tervezett peréből nem lett semmi. Mert a vasutasok nem vallottak az istennek sem, hiába püfölték őket. Ugyanis nem volt mit vallaniuk. Pedig a köteleket már simogatták a hóhérok. Aztán csak összedrótoztak valami vádféleséget a szerzeteseknek, aminek alapján súlyos börtönéveket kaptak.
A MÁV vesztesége többek között az, hogy a vasutasdinasztiák sora szüleink generációjával megszakadt. Kár. Évente egyszer elmegyek Recskre. Egyedül szeretek arra kóborolni. Bemegyek az erdőbe, egy fához dőlök és bőgök, mint az árva szamár. Aztán virágot tűzök a kőbánya kapujára, itt voltam én, a névtelen részvényes. Apu, hívom, és az éterből jön a válasz, itt vagyok.
Kónyára is elmegyek, ha tehetem.
1950–53-ig a Hortobágyon tizenkét zárt, titkos kényszermunkatábor működött. Közöttük egy volt Kónya, az én kényszerlakhelyem. Nyolcévesen kaptam a fellebbezhetetlen ítéletet. Rabtársaim délvidéki, határ menti „Tito-bérencek”, horvátok, svábok, vendek, görögök, jugoszláv partizánok, ruszinok, koncentrációs tábort megjárt zsidók és klerikális reakciósok voltak. Kivétel nélkül bírósági ítélet nélkül elhurcolt, teljes ingó és ingatlan vagyonától megfosztott ártatlan emberek. Mivel a társadalomra veszélyesnek minősíttettünk, a túlélésre a nép államától nem sok esélyt kaptunk.
A birkaistálló, bár düledezik, ma is áll. Benne a patkányok és a legyek isten tudja, hányadik generációja él. Beleszagolok a levegőbe, és érzem a puszta szagát. A szamártövis és a királydinnye ismerősként köszönt. Én is köszöntelek, puszta. És szeretlek. Bocsásd meg, hogy a búcsúzáskor akkorát köptem, mint Turi Dani, nem neked szólt, nekik. Jaj, Istenem, siránkozott anyám, el ne kezd a műsort! Megígérted, hogy viselkedsz!
Keresem a barakk helyét, keresem a kék erdőt, és odaadnám a fele királyságomat, ha anyám megcibálná a hajam és összeszidna. Apám úgy halt meg fiatalon, hogy homlokán volt a bélyeg, büntetett előéletű. Igaz, kapott egy fecnit, hogy Recsk nem számít priusznak. Szerintük nem is létezett.
Három éve missziós szolgálatot teljesítek. Amikor Ferenc atya a gyerekek közé térdel, s azok körülveszik, úgy érzem, az egykori agyongyötört, összevert ferencesek térdelnek közöttünk. Ilyenkor azt sajnálom, hogy nem fordítottam már régen hátat ennek a mocskos világnak.