Szandavár

Ildikóm, édesem!
Elmondanám a mi másokat nem kizáró boldogságunkat. Emlékszel még a mi Rákosfalvánkra, ahol tizenhárom éves korunkban mint eredeti gyerekek találkoztunk a porban és fényességben, ahonnan ti elkeveredtetek Amerikába, hogy aztán több mint negyven éven át nem láttalak – te ott, én idehaza? Mert azért, azt hiszem, néked is „idehaza” maradt az a nyomorú ország, ahová a kintiek élni-halni visszatérnek. Kosztolányi azt írja: „Itt fekszenek csodásan ők, / hol annyi búza, bor van, / a véreim, az őseim / a fényes nyári porban.”
Emlékszel még Emíliára, a kis görög lánykára, aki alig tudott magyarul, de mindig azt dudorászta ugrálva: „Balga vár, csacska vár, / boldog, aki / arra jár…”? Azt hiszem, a háború után visszakerült Ithakába vagy Attikába, s aztán ellebegett a szemünk elől. Egy piros követ tett a lába elé-alá, és azt ugrálta körül a fenti ritmusra.
Nos, éppen hatvan évre rá egy ugyanilyen leánykát találtam egy nógrádi erdőség szélén, ahol a Cserhát úgy gömbölyül fölénk, mint dús, zöld kenyér, üdén és titokzatosan. Ott ugrándozott a falu egy utcácskájában, ahol mint boltíves bunkerek húzódnak meg a kőkaréjú présházak, amelyek mélyén alig-alig forr a bor, de hűsükben a nyár végi friss fogú kukorica várja, hogy előkaparintva – ahogy Rákosfalván is tettük –, kézfölmelegítve vékony vajat kenjünk a szájára, hogy aztán csókolódzva azt faljuk, miközben szájunk kifényesedett zugaiban megül egy-egy kukoricatörmelék. Na, ilyen lány ugrándozott a mélyen sorakozó présházak hívogató utcácskájában, s azt énekelte: „Szandavár, csacska vár, / boldog, aki / arra jár…”
Nevetséges. Ez lehetetlen. Ugyanaz a hatvan évvel ezelőtti dallam és rege? Igen, igen, a véletlenek Isten szempilláinak rebbenései, amelyeken kikuklál.
No, megyek, megyünk, kacskaringózunk az autóval, nagy kanyarintással megkerüljük Vácot, majd Rád felé vesszük az irányt – csak hogy tudjátok, ha jöttök. A másik oldalról átfekszik a Pilis nagy női aktja, előttünk pedig megkezdődik a toscanai táj hullámzása. Kis falvak – Rád, Penc, Csővár, Acsa, Galgaguta, Nógrádkövesd, Becske, hogy aztán megpillantsuk a mutatóujjat. Az erdős-mezős lankák közül – Nógrádban immár – fölbukkan az ujj. Gy.-vel egyetlen vitánk: vajon mutatóujj-é vagy hüvelykujj? Ugyanis ennyi maradt az egykori várból, kis kőperem, ahol vívtuk-vívtuk a törökkel el nem múló csatáinkat. A vártetőről augusztus huszadikán ellátni Budapestre, a tűzijátékra.
De nem ez a lényeg. Bekanyarulsz élesen a Kelecsényi-kastélynál – és az már Szanda, vagyis… még szerpentinezel vagy hat–nyolc kilométert, míg elérkezel… hova érkezel el? Besiklasz egyenest a házba, ahol lakunk. Ott áll. Fölmagaslik az út kanyara fölé, elöl tornác, oldalt tornác, hossza lehet vagy három ház. Előttünk fekszik az út, azon túl a kis horhosban patak folyik – a miénk! –, két szilvafával s egy dióval. Alább egyetlen négyzetméteres fülkekápolnában trónol hol pirosban, hol fehérben, hol kékben a Madonna. Az öltöztetős Madonna. Minden nagyobb ünnepen új, fényes ruhába öltöztetik őnagyságát.
Aztán mit meséljek tovább? Itt kell aludni. Egyvégtében összenyílnak a szobák – az elsőt éri az első nap, utána az előszoba hullámzó szürkéslilás talaján eljutsz a mennyei türkizkék fürdőbe, amelyben csirkesárga fogantyúk hirdetik a török kort, az előszobából tovasuhansz – éjszaka is világos van, ugye, ha esetleg le akarsz jegyezni a múltból egy emléksort, a kemence domború kenyérháta mellett kipislantasz az udvari tornác megaranyozott folyosójára, aztán az egybelépős, élénkzöld konyha vasveretes fogócskákkal, a kisablak régi rácsokat visel, a vendégszoba olyan színes ablakokkal hívogat, mint Ravennában az olasz múlt vagy Rákosfalván az ifjúságunk. Éjjel… éjjel meg

„a faluban olyan nagy a csend mint
mikor csüng csak az ostor nem csendít

de a csend legmélyén annyi hang van
mint a meg nem kondított harangban

Visszafojtott kutyák vonítása
nyöszörögve szüremlik a tájba

a távolból nagyon-nagyon messze
a lehulló természetbe veszve

a szóló szél szirénája éppoly
vékony mintha kakas kukorékol

nem is tudni hogy marad a puszta
földön meg az ember pereputtya

s főleg hogyan marad meg az ember
a szívében ennyi szerelemmel?”

Mit mondjak, Ildikóm? Balról ekkor már bearanyoz a nap, az áttört mintájú függönyön megcsillan az üdvözítő fény vagy maga az üdvözítő. Őrült csivogás. Nem a kis patak menti fecskék, amelyek csudamód fürdenek – én még ilyet nem láttam: a vizecskében, ami az út betonszalagjára tapad –, hanem őrülten közönséges verebek harsányan hirdetik a… mit is? Fogalmam sincs.
A kontyos ház hosszú tetőzete fölött megigazítja kontyát az égi Madonna is, aki elnézi, hogy földi mása ormótlan arcán cikázik a sárga nap.
Megbocsátja, hogy vagyunk. A hosszú ház finom hajóján hallhatatlanul mormoljuk:
Üdvözlégy, Mária.